Őszintén

Még mindig nem mondok újat, csak egyszerűen muszáj beszélnem. Ő is olvas; kicsit már megbántam, hogy anno megmutattam neki a blogot, de így könnyebb őszintének és összeszedettebbnek lenni.
A dolgok változtak, méghozzá visszafordíthatatlanul. Ki szeretnék mondani pár dolgot, amiket eddig halogattam, vagy csak körülírtam, talán könnyebb lesz a szívemnek. Semmi sincs kőbe vésve, bármi változhat és ez a szép az érzésekben. Kezdem megszokni őket kicsit.
Nem tudom, hogy lehet-e még szerelemnek nevezni azt, amit iránta érzek. Ez a jelenre nézve nem gond, nem sietünk sehová, de az egyre biztosabb, hogy nem leszünk együtt örökké. Sokan mondták, hogy ha elbizonytalanodok az érzéseimben, az már régen rossz, de én nem így gondolom. Az én helyzetemben minden bizonytalan, persze, hogy ezer meg egy kérdést teszek fel magamnak. Tudom, hogy még szeretem. Bármikor, amikor rosszabb passzban látom, szívem szerint addig ölelném, amíg meg nem vigasztalom. Abban a kemény másfél napos két hetes szünetben nyilvánvalóvá vált, hogy nem nagyon tudnám őt nélkülözni. Tisztázódnak bennem azok, amiért nem akarok vele lenni és amiért igenis vele akarok lenni.
A pániknak oka volt. Annyi tervem van a jövőmet nézve és annyi mindent szeretnék kipróbálni, hogy megijedtem a skatulyától. Alig voltunk még együtt, egyszerűen nem értem saját magamat, hogy mitől ijedtem meg, de megijedtem. Talán ismerjük valamennyien az érzést: nekem "csak" ennyi jutott? A csak nem degradáló, egyszerűen arról van szó, hogy nincs tapasztalatom, nem tudom, mit tartok a kezemben. Érzem, de nem tudom pontosan. Az is teljesen egyértelmű, hogy kíváncsi vagyok, milyen lehet mással együtt lenni. Nem a szexre gondolok első sorban, mert ez nem hajt, csak egyszerűen milyen lehet más fiúval bizalmas kapcsolatot kialakítani. Vannak, akik teljesen elégedettek azzal, amijük van és eleve érettebben gondolkoznak és nem akarnak igazán tapasztalatot szerezni, mert tanultak mások hibáiból, de azt hiszem, én nem ilyen vagyok. Ostoba vagyok és széllel-bélelt.
Nem nevezném kérdésnek, inkább valamilyen lehetőségként élem meg, hogy mi lesz majd, ha egyszer úgy érzem, nem elég az érzés és mást akarok. Én úgy érzem - aztán lehet, helytelenül és ott rontom el a legjobban, de - hogy jobb, ha ezekről ő is tud.
Nem arról van szó, hogy nem lennék neki hálás minden velem töltött percéért, de van, amikor kiidegel. Már mondtam, nem vagyunk könnyű esetek, ráadásul még fiatalok vagyunk és kajlák. Minden bizonnyal ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem, a legcsodálatosabb teremtés a földön, a legbiztosabb támaszom és legnagyobb bizalmasom, a legjobb barátom és a szeretőm, csak nem tudom még, hogy ez elég-e nekem. Többet elképzelni sem tud az ember, de valahol hiányérzetem van. Sokszor mondtam már ezt is, de most mondom még egyszer: túl korán találkoztunk.
Soha nem akarnám őt bántani, óvnám minden bajtól és rossztól, de nem hordozhatom a tenyeremen. Ő a legjobb, de egyben a legkérdésesebb dolog is az életemben, pedig elhihetitek, nekem aztán csak kérdőjelek vannak a jövőmben.
Jó, hogy van nekem és úgy érzem, mindig is szeretni fogom őt. Ameddig csak bírok, vele akarok lenni, mert ő az egyetlen dolog az életemben, amit működőnek és jónak érzek. Nem akarom, hogy mostantól azt számolgassa, mikor vetek véget a kapcsolatunknak, mert nem akarok. Miért akarnék? Nem is lenne rá nagyon okom a hülyeségeit leszámítva, mert a mérlegen még mindig az általa kapott szeretet és jóság a nehezebb. Csak egyszerűen nem szeretnék megalkudni és ez dolgozik bennem. Nem fogom tudni örökké visszatartani.

Általában

jól vagyok. Nevetek, mosolygok, magamat adom, beszélgetek és igyekszem nem mutatni, hogy nincs minden rendben. Eleinte nem így volt, de észrevettem, hogy senkit nem érdekel igazán a bajom. Vagyis, meghallgatnak, bólogatnak, simogatják a hátam, hogy minden rendben lesz, hogy nincs már sok hátra, utána pedig mennek és foglalkoznak a saját problémáikkal és ez így van rendjén. Mindenkinek a maga keresztje a fontosabb.
Csak amikor valami történik, valami rossz, valami zavarba ejtő és elfelejtik, hogy én nem vagyok jól, hogy nem az vagyok, aki pár hónappal ezelőtt, érzem, hogy megroppanok. Szó szerint.
Minden nap felépítem magam, újra és újra. Minden nap újra összeszedem a reményeimet, azokat a dolgokat, amikből az életem áll és percről percre illesztem újra össze a darabjaimat. Ingatag kártyavár.
Aztán valami történik, valami apróság és csak sírok, csendesen zokogok, órákon keresztül, minél halkabban, úgy, hogy belefájdul a torkom, a fejem, a tüdőm, a szívem... Nézem magamat a tükörben, vörös, kisírt szemekkel és csak még csalódottabb leszek. Minden reggel fogmosás után belevigyorgok a tükörbe, hogy lássam, mit látnak mások. Aztán amikor azt látom meg benne, ami valójában vagyok, megijedek. Nem tudok felnézni.
Egy roncsnak érzem magam. Erőlködöm, erőlködöm, de nem találom magam. Nem tudom, mit akarok, nem tudom, még mennyit bírok. Erősnek érzem magam, de folyton megbotlok. És minden reggel ugyanonnan indulok. Minden nap tartogat számomra egy újabb nagy csalódást. Senki sem az, akinek mutatja magát, még akkor sem, ha azt hittem, ismerem.

Ő is hiányzik. Hiányzik az, amilyenek nem sokkal ezelőtt voltunk. Hiányzik a kitartásom, a magabiztosságom, az önbizalmam...a bátorságom. Egy senkinek érzem magam. Alig várom már, hogy elmehessek innen, hogy új embereket ismerhessek meg egy új helyen, ahol elfelejthetem ezt a rengeteg keserűséget és kínt. Hiányzik a boldogságom. Látni akarom a szépet a világban...

Négy napot voltunk együtt,

megállás nélkül, mint mindig. Nem mondom, hogy nem megerőltető. Egyikünk sem könnyű eset és nem mondom, hogy nincsenek pillanatok, amikor elkeseredek vagy marhára elegem van belőle, de azt hiszem, ez egy párkapcsolat része, főleg olyané, ami mindkettőnknek elég új. Fiatalok vagyunk és csiszolódnunk kell. És ezt el kell tudnom fogadni, ha nem akarok egyedül elpatkolni. Márpedig nem akarok.
Amikor szombat este megérkeztem hozzá, nyugodt voltam, de amikor a ház elé értünk, elsírtam magam a kocsiban és nem nagyon tudtam abbahagyni. Azt hiszem, ezek a megkönnyebbülés könnyei voltak. Végre ott és végre vele, távol innen, távol tőlük. Jó volt odabújni hozzá, megsimogatni az arcát és megszagolni a nyakát. Kicsit mintha más illata lett volna, kicsit mintha változott volna az, ahogy ránézek, kicsit minden más lett, de kezdem megszokni, elfogadni, mert így is jó. Régen azért jobb volt, de nem romlott el.
Jó volt vele. Elmentünk teázni, úgy olvastunk újságot egymás mellett, mint a nagyok. Nézegettünk szakokat az egyetemre és nevettünk, sokat nevettünk és beszélgettünk.
Vasárnap este hívott anya, hogy apa felgyújtotta a konyhát, jó lenne, ha holnap egész korán hazamennék és Őt is hoznám magammal, sőt, másokat is, mert nagy meló lesz. Az összes fal fekete, minden kormos.
Nem mondom, hogy nem ijedtem meg. Nem csak attól, ami otthon vár, hanem attól is, hogy még együtt leszünk másfél napot. Egyik felem mindig örül, a másik pedig retteg a katasztrófától.
Persze nem történt semmilyen katasztrófa. Nagy segítség volt, nem csak a munkát illetően. Apa folyton mindent visszapakolt, gondolom azért, mert ha minden a helyén van, úgy érzi, nem csinált semmit. Mindent legalább ötször kellett kihordani, nem lehetett tőle haladni és nem elég, hogy az ő balfaszságának gyümölcsét mi szívtuk meg, mert ő nem nagyon segített, de még akadályozott is mindenben. Rettenetesen ideges voltam, de nem csak én, mindegyikünk, aki ott volt. De végeztünk és nagyon szép lett a konyha.

Abba kell hagynom az agyalást és a tervezgetést. Tudom, mi indította el bennem a lavinát. Nem szabad pánikolnom attól, hogy mi lesz ha..., mert nem lesz semmi baj. Lassan sikerül tudatosítanom magamban, hogy semmi sem kötelező és kiszállhatok, ha nem jó. Nem szabad erre készülni, meg kell próbálni rendbe hozni, de nem kötelező maradni. Egyikünknek sem.
Jó hétvégénk volt, 6 nap múlva újra találkozunk. Nem bízom el magam és ő sem, mindkettőnknek eljutott az agyáig, hogy vége is lehet, de mindketten azért dolgozunk, hogy együtt jobb legyen. Nem ígérhetek semmit, nem szabad, de bármi megtörténhet. Nem óvhatom meg magam minden konfliktustól és bajtól, szenvedéstől, hiszen ez a boldogság ára. Nincs jó rossz nélkül és fordítva. Nem vagyok már olyan naiv, nem hiszem azt, hogy nekem minden kijár.
Szépen lassan szedem össze magam. Itthon még mindig olyan, mintha egy elefánt ülne a mellkasomon, meg akkor is, amikor Ő hazamegy és még mindig félek a nélküle eltöltött és a vele eltöltött időtől is, de nem baj, csináljuk. Őt az teszi boldoggá, hogy vele vagyok, engem pedig az, hogy ő boldog. Nekem ez egy elég jó kompromisszumnak tűnik.
A saját életem a saját kezemben van, minden felelősség az enyém. Tudom lassan, hol a helyem és hogy kinek tartozom én is felelősséggel. Az élet nem habostorta, de ettől még szép. Úgy pedig még sosem volt, hogy sehogy se lett volna.

Ha sokat hallgatom, elhiszem. Ezzel nyugtatom magam.

Bánatos balladáktól tajtékzik a tenger,
szomorú éjszakák után, örömteli a reggel.
Szemhéj csukódik, pupilla tág,
fel a fejjel Magyarország. Guten Tag!
Élvezd amíg van még mit, mintha ez a perc lenne az utolsó,
nem attól haladsz előre, ha összevissza futkosol.
Palota vagy piszkos ól,
az biztos minden úr szereti a nőket,
hát szeress te is biztosúr.
Tiszta sor: Az élet téged igazol
senki sem bánt, ha járod utad örömittasul.
Élvezd hogyha rád tör a lámpaláz,
semmi sem bonyolult annyira, h ráparázz.
Nyáron-télen a népem szolgálom és védem,
neked én vagyok , nekem te vagy a testvérem.
Élvezd még ha fáj is minden egyes frázis,
a külvilág csak színfalak, szívedben a bázis.

refr:
Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

Élvezd..
Ha nekem jó, jó neked..
Ha üres a fejed lesz mivel megtöltened.
Ha nap süti szemedet,
mindegy a szereped
a lényeg a szeretet.
Élvezd..
Hogy minden rosszban van valami,
ha önmagad maradsz is lehetsz még valaki.
Élvezd..
Hamunak látszik, ami marad itt,
de ne gondolkodd túl a dolgokat, mert maradt valami.
Élvezd ..
Hisz ugyanúgy mindenki téveszt..
Tapasztalod majd később pont ezért lesz,
ne vedd magad komolyan, okosítás hiába van.
Az én világomban vakot vezet a világtalan.
Élvezd..
Hogyha rontottál tanulhatsz belőle,
ilyenkor nincs más hátra, mint előre.
A rosszat jó követ, nem lesz folyton nehézség.
Nembaj ha nem sportolsz, lehet félegészség
élvezd az életnek minden egyes percét.
Megérdemled az időt, hogy tartalmasan teljék.

Élvezd a napsütést, hogy éppen nem esik..
Élvezd a munkát, tudod, hogy az nemesít..
Élvezd, hogy valamihez tisztán jutsz hozzá..
Így nem kell aggódnod, hogy jön a jakobinus puttonyszám.

Ha beborul az ég és jön a jégeső,
mosolyogva dobj be velünk egy Jager sört.

refr:
Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

Élvezd..
Ha nekem jó, jó neked..
Ha üres a fejed lesz mivel megtöltened.
Élvezd..
Ha nap süti szemedet,
mindegy a szereped
a lényeg a szeretet.
Élvezd..
Hogy minden rosszban van valami,
ha egymagad maradsz is lehetsz még valaki.
Élvezd..
Hamunak látszik, ami marad itt,
de ne gondolkodd túl a dolgokat, mert maradt valami.

refr:
Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

Élvezd hogy látsz, szagolsz, érzel,kelsz, fekszel
Hogy a szeret rád mosolyog ezerszer,
élvezd az illatot ez a szabadság,
tárd ki a szárnyad, repülj el rabmadár.

Csalódások

A csalódások időszakát éljük. Én most élem meg a legrosszabbul. Csalódunk barátokban, a családunkban, a szeretetben, a szerelemben, hitben, emberekben, akiknek újra és újra megadjuk a következő esélyt. Csalódunk abban, amiben eddig hittünk, a világban és legfőképpen önmagunkban. Úgy érzem, mintha nem lenne több esély. Senkinek sincs. Olyan elhasználtnak érzem a világot, senki nem értékel semmit. Ez egy már annyiszor átrágott-megrágott téma, de amikor eluralkodik az emberen, lenyomja a víz alá. Utálok mindent és mindenkit. Senki sem tud már nekem újat mutatni? Undorodom...mindentől. Egyszerűen... Nem is tudok már mit mondani. Álljon mindenki a talpára! Köztük én is.

Beszélgettünk.

Nagyon megnyugtató, hogy bármit megoszthatok vele, még olyan dolgokat is, amiket amúgy nem szoktak párok megbeszélni.
Azt mondta, neki az nagyon fura, hogy ahelyett, hogy örülnék, hogy találkozunk, inkább még idegesebb leszek. Hogy amíg távol vagyunk egymástól, nyugodtabb vagyok.
Eddig nem volt így, de tudjátok, rettenetesen fárasztó ez az egész a várakozással. Annyira nagyon szükségem lenne arra, hogy itt legyen, de nincs és ez ellentmondásokat gerjeszt bennem. Ebből fakad ez a se veled, se nélküled is. Bele vagyok savanyodva a hiányba és valami olyanért utálom őt, amiről nem is ő tehet: a távolság. Ez olyan "minek vagy itt, ha úgyis elmész". Az agyam tudja, hogy ez nem így működik, de a szívem néha tiltakozik. Nem gondoltam volna, hogy ez így fog kijönni rajtam. Nyolc hónapig nagyon-nagyon jól bírtam, de októberben elszakadt valami. Türelmetlen vagyok, vagy mindent akarok, vagy semmit. Nem tudom, mi lesz a következő lépés. Lehet, megszokom a helyzetet és megint jobban leszek, vagy valami önpusztító szarba kezdek, esetleg olyannyira nem fogok tudni megint foglalkozni a saját érzéseimmel és érdekeimmel, hogy magamat is megutálom. Egyszer már megtörtént, még egyszer nem akarom.
Utálom, hogy ilyen önmarcangolós dramaqueen lettem. Én mindig a józanságomról és a következetességemről voltam híres, nem az ilyen hullámokról. Ezeket mindig magamban intéztem el, de most mindenre kihat. Hülyének néztem azokat az embereket, akik a szerelem vagy éppen annak a hiánya miatt befordulnak vagy utálkoznak, esetleg féltékenyek, de most már én is tudom, milyen.
Az elmúlt időszakban egy kicsit meghaltam, aztán újjá születtem, csak valahogy mégsem. Nem akarom, hogy meghaljon bennem bármi is.
A jó dolgok miért nem tudnak csak egyszerűen jók maradni?

Fáradt vagyok.

Nagyon-nagyon fáradt. Tele a hócipőm mindennel, de nagyon.
Meghallottam a hangját a telefonban és összeszorult a szívem. Holnap megyek hozzá. Várom is meg nem is. Szívesen megyek is meg nem is. Félek is meg nem is.
Megkaptam a továbbtanulási könyvet. Öröm helyett kétségbeesést érzek.
Utálok itthon lenni, minden másodperc kínzás.
Nagyon-nagyon fáradt vagyok. Úgy érzem, semmire sem vagyok képes. Csak ülnék egy szobában, elzárva a külvilágtól, hallgatnám a csendet és vegetálnék. Nem akarok menni sehová, nem akarok mosolyogni, nem akarok beszélni. Fáj mindenem, főleg a szívem.
Elfáradtam. Rettenetesen.

Husky Rescue - New Light of Tomorrow (Bonobo Remix)

Elmélkedés

Az új sportom az ejtőernyőzés lett.
Februárban repülőre szálltam, egy hónappal később pedig kiugrottam. Zuhantam három hónapon keresztül, csak zuhantam, elveszítettem önmagam, ugyanis a szerelembe esés - nem hiába nevezik így - ezzel jár. Valamikor nyáron sikerült kiengednem az ernyőmet és onnantól kezdve lebegtem. Minden tökéletes volt.
A föld viszont közeledik, a szerelem változik és beleszól az élet. Nem vettem észre, hogy hat rám a gravitáció, egyszer csak nagyot koppantam és azóta se tudok felállni. Fáj mindenem: a fejem, a lábam, a fenekem. Lehúz engem a rossz, a család, a baj, nem találom a helyem, nem tudok repülni.
A szerelem legnagyobb próbája nem a távolság és nem is az idő, hanem az élet. Ha a szarban is kitart, valóban annyit ér, amennyit mi gondolunk róla, de szerintem az is lehet, hogy csak egyszerűen nem érezzük, hol van a még és a már nem határa. Nem tudom, hogy az újra létezik-e, van, aki azt mondja, igen, de van, aki azt, hogy ha valami visszajön, akkor az soha nem is múlt el. Remélem, rám az utóbbi igaz. :)
Összeszedettebbnek érzem magam. A kezdeti sokk elmúlt, már nincs bennem a mileeszhaazlesz, mert ha az lesz, akkor az van. Ha véget kell vetni, akkor véget kell vetni. Nem kötelező szeretni. Megijesztett a szerelem szabadossága, a sok lehetőség. Eddig baromi egyértelmű volt minden, aztán egyszer csak nem, nem csoda, hogy hirtelen ki akartam farolni a helyzetből.
Még várok. Úgy gondolom, ránk érdemes. Ha hiszem és akarom, lehet ez még jó. Önzőség-e vagy sem, kihasználás-e vagy sem, azt hiszem, jelen pillanatban nem vagyok olyan helyzetben, hogy életem egyetlen biztos támaszától megfosszam saját magam.
Lehet, holnap megint mást fogok gondolni, nem tudom, van rá esély, de legalább már nem érzem azt a kilátástalan pánikot magamban, mint az elején. Megéltem a poklot, életem legfosabb őszi időszakán vagyok - azt hiszem - túl, ennél rosszabb már tényleg nem lehet.
Nem baj, ha változik a szerelem, nem baj, ha mi is változunk. Nem baj, ha baj van, együtt sok mindent meg lehet oldani. Nem baj, ha elszáll a rózsaszín köd, nem baj, ha néha összeveszünk. Nem baj, ha néha idegesít és az sem baj, ha néha én őt. Nem baj, ha sok lesz, nem baj, ha még mindig kevés. Rugalmasak vagyunk és fiatalok. Annyi a lehetőségünk, ahány napunk még hátra van.
Mély levegő beszív,
majd kifúj.

Csak most fogom fel

igazán, hogy az együtt töltött idő örökre a miénk lesz és össze fog bennünket kötni. Akit valaha igazán szerettél, annak adtál egy kis részt magadból, de ezzel nem lettél kevesebb. És ezt is csak akkor fogod megérteni, ha átélted.

Published with Blogger-droid v2.0.1

Kezdem

megszokni a rossz időt. Egyre többet nevetek és általában össze tudom szedni magam. Még mindig nagyon kedvtelenül és idegesen kelek reggel és nehezemre esik kedvesnek lenni akár a barátaimmal is, de azt hiszem, jó úton vagyok.
Viszont még sokszor szorul össze a szívem és kapok nehezen levegőt. Igyekszem nem túlzásba vinni a beszélgetést Vele, de egyszerűen igénylem a hangját. Szeretnék már találkozni vele, akkor valahogy egy kicsit megerősödöm. Vannak a napnak szakaszai, amikor azt hiszem, ő csak egy barát, van, amikor szakítani akarok vele és az egyedüllétet képzelem el, de általában az ezelőtti időkben tőle kapott nyugalomra és szeretetre gondolok. Megnyugtat, melenget kicsit. Érzem, mikor gondol rám, látom, ahogy mosolyog és azt is, hogy aggódik értem, értünk. Még a hisztim elején mondta nekem valaki, hogy ha ezen együtt túl leszünk, csak még jobban elmélyül a kapcsolatunk. Valahogy így érzem most. Hiába beszélek róla, csak vele érzem biztosnak a szavaimat. Szeretem hallani a hangját, ahogy Pöttömnek szólít. Jó lenne, ha most megfoghatná a kezem, vagy csak csöndben ülne mellettem. Meg akarom tartani őt.
Nem kizárt, hogy a távolság miatt egyszerűen csak bedumálom magamnak ezeket, persze. Ha itt lenne, nem lenne időm úgymond "kiheverni" a vele töltött időt és el tudnám dönteni, hogy hogyan tovább. Várom a karácsonyt, hogy szabadon, kötöttségek nélkül eltölthessek vele egy kis időt kettesben, hogy tudjam, a szívem vele van-e még.
Vele akarok lenni, hogy megpuszilhassam a vállát. Hogy lássam a szemében magam, azt, hogy egy egész világot jelentek neki. Közel akarom őt tartani magamhoz. Szükségem van arra, hogy szerethessem őt. Szükségem van rá, a biztonságára, a mosolyára. Ő az én boldog világom, az életem egy másik fele.
Napközben, amikor a barátaimmal vagyok, nem érzem így. Akkor úgy gondolom, hogy jó lesz nekem egyedül is, de amikor hazaérek és egy pillanatra csönd lesz körülöttem, magamat is üresnek kezdem érezni hirtelen.
Eddig akkor sem éreztem magam egyedül, amikor egyedül voltam, most viszont folyton. Muszáj tartanom a kapcsolatot a közelemben lévőkkel, különben úgy érzem, elsüllyedek.
Jól akarok lenni.

Kicsit meg vagyok most nyugodva

Hihetetlen, mi hisztire voltam és vagyok képes, de tény és való, baromi sokat tanultam az elmúlt egy-másfél hónapban.
Egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy tulajdonképpen mi a szösz is volt a baj. Bepánikoltam. Végül is, teljesen egyértelmű, csak valami olyan elképesztő mód felfújtam ezt az egészet, hogy magam is meglepődök. Pedig magamnak ritkán okozok meglepetéseket.
Október végén egyszer csak villogni kezdett egy kérdés a fejemben: szeretem őt még? Már magától a kérdésfeltevéstől megijedtem. Annyira gördülékeny volt addig minden, olyan tökéletes párost alkottunk, hogy fejbe vágott a felismerés: ez sem tarthat örökké?
Mutatom, mi zajlott a fejemben heteken keresztül: Szeretem? Nem szeretem? Eddig szerettem. Most lehet, már nem? Mi lesz majd később? Most szakítanom kéne vele? Azt hogy csinálják? Lehet jól csinálni? Nem akarom megbántani, nagyon szeretem őt. De lehet, már nem úgy szeretem őt? Én még a barátnője akarok lenni! De ezt nem csakúgy akarni kell! Mibe fáradtam bele? A távkapcsolatba? Magamat utálom, vagy őt? Nekem csak ő van. Mi van, ha nem lesz már más? Lefeküdtem vele, az övé vagyok, hogy tudnék elszakadni? Nem fogok soha többé találni senki mást! Egyedül fogok megdögleni! Le kel fogynom. Karácsonyig még vele maradok, nem hagyom egyedül és én sem akarok egyedül lenni. Úr Jézus, az még egy hónap! Szünetet kérek. De nem fogom kibírni! Fáj a szívem. Mitől? Most apa miatt utálom a férfiakat ámblok? Vagy őt? Elegem lett belőle? Féltem őt. Ez azt jelenti, hogy még szeretem?
Képzeljük el, ahogy ezek a kérdések csakúgy dagadnak a fejünkben, mint gumicukor a vodkásüvegben. Nem volt kellemes. Egyszerűen betege lettem a döntésképtelenségnek. Nem tudtam csak arra koncentrálni, hogy iránta mit érzek, hiszen annyira fejletlen és kesze-kusza az érzelmi világom és jelen pillanatban az életem is, legfőképpen a családi. Igyekeztem mindig racionális maradni, de az a nagy helyzet, hogy elveszítettem az irányítást, hiszen az érzelmek nem tartoznak a racionalitás kategóriájába. Ez még nagyobb pánikot okozott. Csak sírtam, csak sírtam és mindenben keresni kezdtem a hibát.
Tényleg nagyon pocsékul voltam. Elképesztően. Nem hiába fáradtam bele és döntöttem el, hogy szakítani fogok. Valamit én sem bírok, legalábbis így gondoltam.
Aztán megláttam őt a suli kapujában és megdobbant a szívem. Furán nyugtató érzés fogott el, amiért tudatosítottam magamban, hogy hamarosan vége lesz. De mégsem érzetem úgy, hogy vége lesz.
Az a mi legnagyobb szerencsénk, hogy nincsenek tabuink. Egyszerűen kimondunk mindent, mert mindketten ugyanazt várjuk a másiktól: őszinteséget. Minden eshetőséget megemlítettünk és felmértünk, ez is segített kicsit lenyugodni.
Ma, amikor meghallottam a hangját, majdnem elsírtam magam. Pedig csak egy napot hagytunk ki. Most már úgy van, hogy akkor beszélünk, ha keresem őt.
Most kicsit úgy érzem, sikerült elengednem a kérdéseimet. Egyszerűen csak sodródnom kell tovább vele és lesz ami lesz, az lesz, aminek lennie kell. Nagyon mély és őszinte a kapcsolatunk, úgy érzem, nem tudnék tőle elszakadni. Sőt, nem is akarok. Ebben az egy napban is abba döglöttem majdnem bele, hogy nem tudtam, mi van vele. Egy kapcsolat két ember között nem csak úgy van. Működtetni kell, használni kell, formálni kell úgy, hogy számunkra minél kényelmesebb legyen, az otthon melegét adja. Nálam és nála is különösen szükség van egy meghitt közelségre, amit amúgy nem kapunk meg. Nem azt mondom, hogy csak úgy, következetesség nélkül esni kell egyik karból a másikba, de teljesen őszintén és kisarkítva: üljek itthon egyedül, besavanyodva, amikor van valakim a világon, akivel együtt minden jobb lehetne?
Nincs gyűrű a kezemen. Ha úgy érzem, kiszállhatok és emiatt csak neki tartozom felelősséggel, másnak nem.  Neki pedig el kell fogadni és ugyanez igaz ellenkező esetben is. Rugalmasnak kell lenni. Fiatalok vagyunk és elképesztően sok minden áll még előttünk, bármi közbejöhet. Semmit sem ígértünk meg. Nem is szabad, szerelemben legalábbis. Itt vagyunk egymásnak és most leginkább nekem van szükségem rá. Kicsit önzőbbnek kell lennem. Azt kell néznem, nekem mi jó és ha neki ez nem felel meg, ott van a gyönyörű szép vastag szája, megmondja majd, szól majd, megszokja majd, vagy megszökik. Mindenkinek megvannak a lehetőségei, csak tudni kell élni velük.
Nem fogok megfulladni. Nem hajt a tatár. Előttem az élet. És nekem élnem kell vele. Nélküle nem fog menni.

Felhívtam, beszéltünk vagy fél órát.

ZSÓFIA, A PICSÁBA MÁR!

Jóformán

mindenről ő jut eszembe. Ez gondolom teljesen természetes, de azért kellemes érzés rá gondolni. Ma majdnem felhívtam, de aztán valahogy furán összeszorult a szívem. Lehet, csak mert épp felültem a hazafelé tartó buszra.

Legyen már karácsony!

Published with Blogger-droid v2.0.1

Első nap nélküle

Ugyanaz a nyomás a mellkasomban, folyamatos agyalás, fejfájás, torokfájás, hányinger, hőemelkedés. Szerintem ezek már a testi jelei a nemtudommittevésnek. És még izomlázam is van.
Vasárnap este még felhívtam úgymond elköszönni és már akkor olyanokat mondtam, hogy nem hiszem, hogy ki fogom bírni és nem is biztos, hogy akarom. Ma már egy kicsivel több erőt érzek magamban, az egy hetet mindenképpen ki kell várnom. Egy hét külön töltött idő talán - hiába más a mi esetünk - még nem lesz végzetes hatással a kapcsolatunkra. Kicsit jobban érzem magam. Nem kell a telefont lesnem, most egy kicsit több időm van a barátaimra. Nagyon sok emberrel beszélek és tartom a kapcsolatot, az utóbbi 9 hónapban meglehetősen elhanyagoltam őket. Jól esik.
Amikor megy le a nap vagyok a legborúlátóbb. Bementem egy könyvesboltba nézelődni. Nem tudom, hogy, de egy Sztálin életrajzi könyv után azon kaptam magam, hogy pszichológiai és párkapcsolati tanácsokkal foglalkozó könyveket olvasgatok. Vajon elég lesz nagyon akarni szeretni őt tovább? Nem tudom, hogy ez a nyomás a mellkasomban a kiújuló asztmám az itthoniak miatt, vagy képtelen vagyok őt elengedni és a szívem tiltakozik. Egész jól sikerült a hétvége, mégis voltak fals pontjai; nem mindig érzem úgy, hogy vele kéne lennem.
Onnan tudom a legbiztosabban, hogy még mindig nagyon szeret, hogy felajánl nekem mindenféle segítséget, még úgy is, ha szakítok vele. Annyira nem tudja elképzelni még, milyen lesz nélkülem... Vagy nem is tudom. Nem úgy szokott lenni, hogy ha valaki nem szeret bennünket viszont, azt előbb-utóbb utálni kezdjük? Olyan kusza az egész. Azt is mondta, hogy várni fog rám a felköltözésemig, ami viszont rettenetesen veszélyes. Az még testvérek között is legalább 7 hónap! 7! Nem alapozhat erre. És én sem, pedig egy kis részem abban reménykedik a legjobban. Addigra annyi minden meg fog változni, feltehetőleg én a legjobban, meg eleve, 7 hónapra nem lehet takarékra fogni a szerelmet és utána ismét kiengedni. Ha választás kérdése lenne, azt mondanám, hogy őt szeretem életem végéig, potyogtatok neki egy focicsapatot, vagy legalább a cserejátékosokat és megtanulom az anyósféle csülkös bablevest meg a chilisbabot, de ez nem kívánságműsor. Azért nem lehetek vele, mert úgy gondolom, nem találok még egy olyat, mint ő, azért viszont nem dobhatom ki, mert most én úgy döntöttem, hogy nekem minden szarfos, beleértve a távkapcsolatot is.
Nem szabadna félnem ennyire attól, hogy mi lesz velem nélküle, mert meg kell tudnom lenni nélküle is. Nem rombolhatom addig a vele való kapcsolatomat, amíg tönkre nem teszek mindent, ami szép és jó volt. Nem aggódhatok érte, mert itt első sorban rólam van szó. Magamat is féltenem kéne. És a jövőmet is. Annyi minden áll vagy bukik ezen az elkövetkezendő időszakon, hogy úgy érzem, megroppanok a teher alatt.
Anyós körvonalakban tudja, hogy s mint vagyok, vagyunk és nem érti, hogy amikor minden ilyen rossz, miért pont azt taszítanám el magamtól, aki az egyetlen örömöm az életben. Ez ennél lényegesen összetettebb. Ebben a nagy keserűségben valahogy a szeretet képességét is elveszítettem és ez jóval józanabb szerelem volt és az is a mai napig, hogy a hormonok megmenthessenek tőle. Ki tudja, az is lehet, ha most minden rendben lenne is meginognék abban, hogy szeretem-e őt, de ettől most nem tudok elvonatkoztatni.
Sokat foglalkozom a mi lenne ha?-val. Nem helyes, mert nem az van, amit akarok. Hiányzik a testének melege, a biztonsága, de azért nem "tarthatok" valakit, hogy kussban ölelgessen addig, amíg jobban nem leszek. Lehet annak, hogy jobban legyek, tényleg az az ára, hogy elpusztítsam a jót és a szépet magam körül? Olyan igazságtalan az élet.
Mindegy, száz szónak is egy a vége: várok. Várom, hogy a szívem végleg eldöntse, hogy ki akarja-e vetni magából azt, akit eddig a legszorosabban ölelt, vagy feladja.
Úgy érzem magam, mintha engem akarnának elhagyni és így is nagyon rosszul érzem magam, hát milyen lehet a másiknak?! Lilára pofoznám magam, szívem szerint és ezzel nem csak én vagyok így.

Mösziöm! Kitartást! Jó lesz most kicsit neked is nélkülem. Keresem a visszautat hozzád. Nem tudom megígérni, hogy meg is fogom találni, de szeretném, ha tudnád, hogy az utolsókig küzdeni szeretnék. Nem foglak csakúgy elengedni. Várom a karácsonyt!
Mádmázel

Fejlemények

Múlt hét szerdán eldöntöttem, hogy szakítok. Elhatároztam, hogy egy szép, utolsó hétvégét töltök vele együtt, vasárnap reggel pedig átadom neki azt a levelet, amiben leírok mindent. Nem azért levél, mert tuskó vagyok, vagy menekülök a felelősség elől, hanem azért, mert folyton sírok, amikor ez a téma és nem tudnék beszélni a zokogástól.
Már a sütisütésnél elsírtam magam, majd a kutyasétáltatásnál, a másnapi összebújásnál és minden alkalommal, amikor összevesztem apával.
Nem tudom, írtam-e én már erről, de akkor most újra leírom.
Minden nemnek megvannak a maga típushibái. Egyik barátnőm azt mondta, hogy akkor van tényleg vége a dolognak, ha már minden idegesít benne. Volt, amikor eljutottam erre a szintre, de mindig észreveszem magamon, hogy azoknál a dolgoknál pörgök be leginkább, amelyek - ha jóval kevésbé is, - de apára jellemzőek és ezzel együtt a férfitársadalom zömére is. Nyávognak, hisztiznek, néha körülményesek és akkor is próbálnak rátapintani a lényegre, amikor az ember lányának a legkevésbé sincs kedve hozzá. Ha a szüleim jól meglennének és nem a rossz példát látnám idehaza, könnyebben elviselném a férfiakat, de így baromi nehéz. Nem akarom Őt azért elveszíteni, mert az apám egy elbaszott pojáca, ő ennél lényegesen többet jelent nekem.
Rengeteget beszélgettünk és minden eshetőséget megemlítettünk. A hétvégére vonatkozó terveimet is elmondtam neki. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, de tudom, hogy megérti, hiszen látja, mi folyik itthon. Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Ha egyszerűbb lenne az életem és ő nem lenne ilyen messze, pár nap leforgása alatt megoldhattuk volna a problémát vagy így, vagy úgy, de így egyszerűen nem megy. Úgy érzem, a szívem összeszűkült, nincs benne hely. Ingerült vagyok. Folyton. Minden idegesít, mert amúgy is jelen pillanatban minden idegességet szül az életemben. Az itthon, az iskola, a távkapcsolat.
Szerintem teljesen érthető, hogy ennyire ragaszkodom hozzá. Annyira megértő és figyelmes velem, hogy nagyon nehéz lenne most nekem nélküle. El kell kicsit engednem ezt a szeret-nemszeret kérdést, hiszen most amúgy sem tudnék normálisan dönteni. Ő is tudja és ez megnyugtató.
A jelenlegi álláspont a következő: szünet. A legcsúnyább szó a világon, de valahogy meg kell tudnom, milyen "nélküle". Így is a tudatomban mászkál folyton, de meg kell látnom, hogy a folytonos kapcsolattartás és telefonon-lógás nélkül is megvagyok-e, sőt, mi több, nyugodtabb vagyok-e. Ezt látom jelen esetben a legjobb kiútnak. Nem tudom, mi lesz a vége, lehet, hogy a legrosszabb, de az is lehet, hogy a legjobb. Annyira nagyon akarom őt szeretni, hogy az valami elképesztő, de tudom, hogy ez nem elég. Annyira fiatal vagyok még, hát persze, hogy életem minden egyes önálló gondolatában és döntésében kételkedem, de ezt Ő bevállalta velem. Tudta, hogy nekem ő lesz az első. Azt is tudja, most mi van.
Érdekes volt. Amikor eldöntöttem, hogy szakítok vele, kicsit megnyugodtam. Olyan volt, mint levenni egy terhet a vállamról. Aztán ahogy gondolkozik az ember, rájön, hogy ez a teher meglehetősen édes teher, aztán arra is, hogy 9 hónap együtt töltött idő nem kevés. Aztán végül rájövök, hogy ez nem egyszer volt, egyszer csak nem lesz. Ő van az életemben és nem lapozhatok csakúgy át fölötte. Elkezdtem, hát valamilyen véget is kell kerekítenem neki, méghozzá nem befejezés nélkülit. Lehet, ha már lett volna pár kapcsolatom ezelőtt, könnyebben lépnék. Az is lehet, hogy nem ijedtem volna meg ennyire attól, hogy kezdünk nagyon komolyak lenni egymásnak, ha lett volna előtte pár felszínes fiú az életemben. De sajnos ez van. Ezt kaptam most, ezzel kell a legjobban gazdálkodnom.
Az ünnepekig nem beszélünk, nem találkozunk. Fenntartom a feladás lehetőségét. 26-án felmegyek, másnap lejön, majd eldöntöm, hogy odaadom-e neki a levelet, vagy sem.
Aztán remélem, minden jóra fordul.

Folyton csak a kérdések

Semmi másra nem tudok koncentrálni. Apát félretettem, ő nem érdekel, azt csinál, amit akar, engem most Ő érdekel és hogy mi ez az egész.
Ha valakit utálok, nem szeretek, akkor tudok mondani valamit olyat, amiért nem. Mármint, ha ezelőtt szerettem. Nem? Ezt anya mondta. Ő azt a példát hozta, hogy ha azt mondanám, hogy anya, nem szeretem, mert büdös a szája, akkor megértené, de ezt a tépelődést nem. Ez nem áll fenn, mert még mindig ugyanolyan jóképűnek és gusztusosnak találom őt, mint ezelőtt.
A második lehetőség kicsit reálisabb: nálam talán ez az egész picit átment barátságba. Ez senkinek sem a hibája, élethelyzet hozza. Egyre jobban megerősödik bennem az, hogy most valahogy nincs olyan nagy szükségem kapcsolatra. Valahogy nem megy. Szeretek vele beszélgetni, hallani a hangját, de ez a kapcsolatosdni... Nem tudom.
Szerinte csak besokalltam az otthoniaktól, ezért hirtelen másban is keresni kezdtem a hibát, így például a kapcsolatunkban is. Meg benne is, csak ott nem találtam. Lehet benne valami és legyen is csak ennyi a probléma, mert ez talán még visszafordítható.
Azt mondtam, megvárom a karácsonyt, de ha továbbra is ilyen idegbeteg vagyok ezektől a gondolatoktól, lehet, csak tovább rontanám az egészet. Ő azt mondta, neki én vagyok a legnagyobb ajándék és szeretnék is vele maradni, hiszen annyi mindent elterveztem,de mindig ott van az a rohadt de. Sosem tudok rendesen csak magammal foglalkozni?
Bár erősebb és határozottabb lennék! Lehet, tényleg szükségem lenne egy kis szünetre, hogy lássam, tényleg jobb-e - nem nélküle, - a kapcsolat nélkül. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy nem vele van a baj, de valami nem működik bennem. Amikor rá gondolok, sokat sírok, ideges vagyok. Jó lenne tudni, hogy ez csak  időszakos, vagy állandósult. El kéne tudnom engedni magam, és ha arra kerül sor, őt is.
Kerek egy hónapja próbálkozom, de csak egyre rosszabb. A kezdeti nagy hiszti elmúlt, legalább is, csak darabokban jelentkezik.
Mondjatok valamit, ha tudtok! Egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni. Se vele, se nélküle. Már csak a suli miatt is dűlőre kéne jutnom végre. A semminél is kevesebbet tanulok, már órákon sem tudok figyelni.
Már nem tudok azzal foglalkozni, kinek, mi és hogy fáj. Csak szabadulni akarok a folytonos idegességtől.
(Mondom most. Aztán általában azon drámázom, hogy tönkre fogom tenni a karácsonyát. Egy szörnyeteg vagyok)

Van,

amikor elfelejtek mindent. Mondjuk most, tesin. Labdajátékot jatszottunk és ez lefoglalt engem par percre. Fura volt, hogy mosolygok. Aztán hirtelen észbe kapok, eszembe jut Ő és utána a vízözön.
Mindentől és mindenkitől ideges vagyok. Szakad meg a szívem.
Bele vagyok pistulva ebbe az egészbe. Ki akarok mászni ebből a gödörböl.

Úgy sajnálok mindent. Jó lenne, ha már karácsony lenne. Nem bírom ezt a várakozást. Néha úgy érzem, ő is okozó, de mégis ő a megoldás. Teljesen ambivalens. Nem menekülhetek, keresem a megoldást, csak kurva nehéz. Nem akarom őt megutálni elkeseredésemben.

Published with Blogger-droid v2.0.1

Három lány

Gyros-oztunk éppen, egy kis kocsmai buli után. Mindhárman a telefonunkat nyomogattuk. Az egyiket még mindig ugyanaz a srác húzza, aki hatszor megcsalta, aki átverte, aki játszott vele, több, mint másfél éven keresztül és a mai napig sem képesek egymástól elszakadni. Nem csak arról van szó, hogy mindkettő magányos. Valahogy újra és újra egymásra találnak, de mindig ugyanonnan folytatják. Eddig el sem tudtam képzelni, milyen idegőrlő lehet ez a helyzet és milyen bizonytalan. Csak most kezdem igazán megérteni, min is mehet ő keresztül. És ez egy picit nekem is fáj.
A másikat szerintem sosem szerették viszont igazán, pedig ez aztán rajta egyáltalán nem múlt. Több, mint fél év kételkedés és reménykedés; a szakítás mégis fejbe vágta. Azóta másoknál keresi a vigaszt, de még ők sem hajlandóak neki megadni. Folyton csalódik. Átverik. Megalázzák. Őt is.
És itt vagyok én. Miss Tökéletes Párkapcsolat. Miss Én Mindent Jól Csinálok. Egy roncs vagyok. Korcs. Mindenem megvan, amit ez a két lány, és még sok ezer kívánhatna, én mégis azon gondolkozom, hogy eldobjam-e magamtól. Az én életem sem egy leányálom, de mindig lehetne rosszabb. Szükségem van rá, a megértésére, de néha mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok vele lenni. Nem tudom, hogy szükségem van-e egy ilyen komoly párkapcsolatra. Rá igen, azt tudom, de képes vagyok-e működtetni is ezt az egészet, na azt nem tudom.

Ma nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem odáig süllyedtünk anyával, ahol apa van. Sírunk, szomorkodunk, szidunk mindent és mindenkit. Idejét sem tudom, mikor nevettem anyuval olyan igazán jót, pedig mi mindig nevettünk.
Senki sem szereti a világvége-hangulatú, nyávogós embereket. Addig vagyunk jók, amíg magunk vagyunk és nevetünk és nem sírunk és lerázzuk magunkról az élet mocskát. Mihelyst megbicsaklunk, összetörünk, vagy csak egyszerűen elszomorodunk, nem kellünk többé senkinek. Egy darabig mindenki csinálja, egy darabig minden barát és rokon segít, hallgat, simogatja a hátunkat és fogja a kezünket. Aztán egy idő után már nem kérdeznek rá a bajainkra, nem kérdezik meg, kérünk-e teát, inkább a saját kis életükkel foglalkoznak. Mert mindenkinek megvannak a maga problémái és ezért senkit sem lehet hibáztatni.
Nem Vele van a baj, nem Őt nem szeretem, hanem magamat utálom, a világot. Darabokra törtem, sírtam, nyávogtam, elégedetlenkedtem. Ő kitartó, de ez sem tarthat örökké. Most lehet rá a legnagyobb szükségem, én mégis minden nap az orrára kötöm, hogy nem tudom, hogyan tovább. Néha úgy érzem, ha ő nem lenne, egyszerűbb lenne. Összeeshetnék, nem kéne senkiért sem tartanom magam, aztán valahogyan kimásznék belőle. Ha nem Róla lenne szó, megtenném. De mivel Róla van szó, nem tehetem.
Nem tudom, hogy ez az életundor ki fogja-e belőlem irtani teljesen a szerelmet és a szeretetet, vagy még időben észhez térek, de nagyon szeretném visszakapni azt, ami volt. Minden mosolyt, boldog pillanatot, gyönyört és az ezekkel karöltve járó problémákat is. Bár tudnám, képes vagyok-e rá...!
Eddig mindig összeestem. Összeestem és újjáépítettem saját magam. De ha most összeesek, sokat veszítek: Őt. Az egyetlen embert az életemben, akinek én vagyok a mindene. Már csak az elmúlt 8 hónapért is ki kell várnom a végét, nem futamodhatok meg.

Végül minden rendbe fog jönni. Ha még nincs minden rendben, akkor még nincs vége. Bármi legyen is a vége.

Hányinger

Veszekedés reggel. Minden nap. Mindig. Már a karácsonyi díszítés sem dob fel. Pedig azt mindig szerettem.

Ebéd a nagyszülimnél. Nyögve nyelünk anyuval. Hányingerem van. Az egész pocsék családomat ledugták a torkunkon. Ki akar jönni minden. Minden mocsok és szemét. Mintha mi sem történt volna. Mintha minden rendben lenne. Mindenki mosolyog.

Kezdünk meghanyatlani. Erősek voltunk mindig, de mindenkinek megvannk a maga határi. Anya ideges, mindenre. Én megállás nélkül bőgök. Nem tudok koncentrálni.

Tudom, hogy lehetne rosszabb, de most még csak azt sem tudom figyelembe venni, hogy másnak is lehetnek problémái. A világ összes terhe az én vállamat nyomja? Van még lejjebb? 

A nyaramat akarom visszakapni, a Vele töltött nyaramat. Nem akarok gondolkozni. Nem akarok rosszul lenni. Vissza akarok térni. Mi rántott ilyen mélyre? Látom, hogy rosszul csinálom, de egyszerűen...lehetetlen vagyok. Pánikrohamaim vannak, nem kapok levegőt, nem tudok aludni. Pörög az agyam.

Egy roncs vagyok.

Published with Blogger-droid v2.0.1

Fleetwood Mac - Landslide

Egy egyszerű kérdés.

Jobb lenne nélküle?

Mostanában gyakran elképzelem, milyen lenne, ha ő már nem lenne. Nem kéne várakoznom. Mostanában a várakozást is egész máshogy élem meg. Eddig nem volt ilyen kétségbesett szenvedés és most, hogy ilyen módon igénylem őt, a szavait, a testének melegét, főleg, amikor esténként, egyedül elanyátlanodom, baromi nehéz nem feladni a várakozást. Nem tudja ilyen távolról fogni a kezemet, hiába tudom, hogy szívvel-lélekkel velem van és mindent megtesz, amit tud. Már nem tudom lefoglalni magam.

Ugyanakkor ő az egyetlen, akiért érdemes tartani magam. Az egyetlen biztos pont az életemben. Nem értem, miért akarom pont őt eltaszítani magamtól. Ki vagyok én, a saját magam ellensége? Néha nézek fiúkat az utcán, mondjuk azokat, akik kutyát sétáltatnak. Elképzelem, milyen lehet velük. Érzem legbelül, hogy fele annyit nem érnek, mint Ő, de jól esik egy percre más bőrbe bújni. Az a Zsófi, aki a kutyás sráccal van, vékony, visszafogott, szereti az apját, jól tanul, szeretik az osztálytársai és vannak tervei, nem kilátástalan az élete.
Ez a Zsófi egy káosz. Úgy érzem, képtelen vagyok boldoggá tenni őt. Nem akarom, hogy hónapokat pocsékoljon rám, eredmény nélkül. Annyival jobbat érdemelne... Olyat, mint amilyen az elmúlt 7 és fél hónap volt. Úgy érzem, én már nem az a lány vagyok, akit megszeretett. Aggódom érte. Is..

A válasz egyszerű: sehogy se jó, de nélküle már tényleg minden borzalmas lenne. Nem akarom őt idegileg kicsinálni a hisztijeimmel, de van az a pont, ami után már minden mindegy. Nem tudom, meddig vagyok ezt képes még csinálni. Nem adom fel, az már tényleg nem én lennék... Bár lenne valami biztos jel arra, hogy majd mi mindezek ellenére helyrejövünk. Minden nap előről kezdek mindent. Kezdünk mindent.

Még mindig a gondok.

Muszáj folyton írnom, beszélni már unalmas. Ezeket a sorokat legalább tudom törölni, ha utólag máshogy gondolom és legalább csak az olvassa, akit egy kicsit érdekel is.

Végül is, a legtöbb kapcsolat valamilyen szinten önigazolás. Igazolom magamnak a másik által, hogy mennyire vagyok jó, mennyire tartom magam, milyen értékrendem van, mik jelentenek számomra sokat. Rengeteget megmutat az emberről a párja, meg az is, ha nincs párja.
Ez szerintem elkerülhetetlen. Csak azért, mert elismerjük a másik értékeit, nem fogjuk rögtön megszeretni. Magunkat is látni akarjuk bennük. Szerintem az sem igaz, hogy kizárólag hormonokon alapul a kapcsolatosdi, ami rám hatványozottan igaz, hiszen mindig törekszem arra, hogy racionálisan lássam a dolgokat. Ha valaki 9 hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem, mi is az a szerelem, csak a hormonok játékának titulálnám.
Egy kapcsolat nagyon összetett, főleg az első. Fura rájönni arra, hogy van valaki az életedben, aki egy kicsit a barátod, kicsit a szeretőd, néha az ellenséged, néha pedig egy idegen. Most jövök csak rá, igazából milyen nehéz eset is vagyok én, milyen bizonytalan és kétkedő. Folyton kérdéseket teszek fel magamnak, ami egy darabig jó, de én már erős túlzásokba estem.
Felülről nézve a kapcsolatunkat úgy látom, nagyon belemélyedtünk, talán kicsit túlságosan is, ezért érzem hirtelen soknak. Az is biztos, hogy nagyon ragaszkodó vagyok, mert elképzelni sem tudom, hogy más hozzám érjen, mással legyek ilyen őszinte, más szemébe nézzek így. Nem tudom, ez mit jelent, sosem volt gondom a kapcsolataim kialakításával. Továbbgondolva: biztos borzasztóan nehéz lenne kilépni abból, ami van, de nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen, ami visszatartson. Próbálok visszatalálni önmagamhoz, de idő közben érzem néha, ahogy szakad meg a szívem a mellkasomban. Jobban vagyok, határozottan jobban vagyok, de kicsit azért még lelassulok, ha kimondom a nevét.
Minden olyan más lett.
Borzasztóan hiányzik, de nem tudom, hogy jobb lenne-e, ha most itt lenne. Egyszerűen nem tudom, hogy működik ez. Jelen pillanatban kicsit mindenkit utálok magam körül, elegem van a környezetemből; remélem nem jelent rosszat az, ha most Vele is kicsit indulatosabb vagyok. Annyira nem tudom, hová nyúljak, hogy az valami elképesztő. Baromira utálom, hogy ilyen agyalógép vagyok, főleg úgy, hogy tudom, mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha el tudnám engedi a dolgokat és nem szorongatnám minden egyes gondolatomat és érzésemet a markomban.
És minden csak egyre nehezebb lesz, leginkább azért, mert messze van. Akaratlanul is azon gondolkozom, hogy ha itt lenne, nem három-négy hétig csinálnám a fesztivált, hanem egy hét alatt le tudnám rendezni magamban nagyrészt a dolgokat. Nem olyan rossz dolog a párkapcsolat, vannak pozitív oldalai, például, hogy csak kéthetente kell borotválkoznom és sarkat reszelnem, de azt hiszem, ezek elenyészőek a negatívumok mellett.
Három héttel ezelőtt, az első komolyabb magamból kifordulás óta nagyon megváltoztak a nézeteim. Jobb lett volna, ha csak szépen, lassan esnek le a tantuszok, nem egyszerre zúdulnak a nyakamba. Azon vagyok, hogy kimásszak alóluk, de nagyon nehéz.
Nehéz. Amennyit én ezt a szót ebben a hónapban használtam…! Dunát lehetne vele rekeszteni. Jó lenne, ha valaki megmondaná, mi a helyes lépés, eddig soha semmit nem csináltam még ennyire önállóan. Fura dolog ez a felnőtté válás és igazán helyrebillenhetnének már bennem a dolgok. Keresem az arany középutat, de csak a végletek között pattogok.
Egy katasztrófa vagyok…

Florence + The Machine - No Light, No Light

Döntés

Mindenkinek vannak rosszabb időszakai, ahogy nekem is. De ez most borzalmas. Előfordul, nincs ezzel semmi baj, csak nem szabad elsüllyedni az önsajnálatban. Nekem általában azért sikerül.
Csakhogy ez volt az első olyan alkalom, hogy nem csak saját magamat sodortam ezzel veszélybe, hanem magunkat is. Igen, megtanultam: minél magasabban vagy, annál nagyobbat eshetsz; egy jó ideje fáj is a seggem emiatt. Még pár közhely: mindenkinek és minden párkapcsolatnak is vannak mélyrepülései. Én most már úgy gondolom, hogy döntés kérdése, melyik kiutat választod. Én úgy döntöttem, hogy - igaz, pár változtatással, - de vele együtt akarok ebből kilábalni. Még mindig félek természtesen, mert még mindig ott a másik út lehetősége; túl sokat beszéltem és gondolkodtam, aggódom amiatt is, hogy azok fognak folyton a fejünk felett lebegni, amiket meggondolatlanul kimondtam. Attól is tartok, hogy az az óriási gyűlölet, amit az apám és családja iránt érzek, befolyásolja majd az érzéseimet vagy a férfiakról, a családról és a házasságról kialakított képemet.
Nem akarom Őt könyöklőnek használni, támasznak, aki levesz egy adag terhet a vállamról, hiába tudom, hogy ez is része egy kapcsolatnak; igazából attól félek, hogy a túl sok gyűlölködés és bizonytalankodás miatt a szerelemből és a szeretetből nem marad majd semmi és csak ki fogom használni a gondoskodását. Megígérte, hogy szólni fog, ha átesem a ló túloldalára, én pedig próbálok bízni abban, hogy sikerül majd talpon maradnom. Nehéz ekkora kétségbeeséssel és gyűlölettel szeretni és adni valaki másnak, de tudom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy sikerüljön. Nyilván ami nem megy, azt nem fogom erőltetni, de az a nagy helyzet, hogy az ember több mindenre képes, ha szeret és közel engedett magához valakit, mint gondolná.
Azt hiszem, tévedtem. Úgy gondoltam, hogy a mi kapcsolatunk mély és nagyon komoly, pedig most érkeztünk még csak az első fordulóponthoz. A rózsaszín köd leszállt, észrevettük a hétköznapokat is és főleg én berezeltem a változásoktól, attól, hogy Uram atyám, van, ami idegesít benne. Ez nem baj, anyukám is mondta, nem tartana sokáig egy kapcsolat sem, ha amikor rossz passzban vannak a felek, rögtön feladnák. Nagyon sok mindent meg lehet beszélni és lehet, hogy csúnyán hangzik, ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy a kapcsolatok elsősorban kompromisszumon alapulnak. Ez nem azt jelenti, hogy megalkuszom, csak egyszerűen próbálok rájönni, mi a helyes lépés.
Most élem eddigi életem legönállóbb és -ijesztőbb időszakát, még csak most kezdek felnőni, persze, hogy borjúnak érzem magam, ráadásul minden utcasarkon új kapuk vannak. De majd megszokom, az élet megy tovább, hál' istennek nem áll meg velem egy percre sem a világ. Így van rendjén, mindenkinek meg kell birkóznia a saját gondjaival.
Azért, mert ez az első, még nem selejt, viszon azért, mert komoly, még nem mentem hozzá feleségül. Kár, hogy nem lehet az ötödikkel kezdeni, nehéz ez a tapasztalatszerzősdi.
Nehéz az élet, de ki mondta, hogy könnyű lesz?

Published with Blogger-droid v2.0.1

Florence + The Machine - What the water gave me

Dráma, dráma, dráma

Én leszek a saját külső szemlélőm. Hiába kérdezek mást, senki sem tudja a megoldást. Azt teszem, amit Ő tanácsolt: objektív leszek.
Szar időszakon megyek keresztül, ez tény. Nem akarok már azon gondolkozni, hogy mi indította bennem el ezt a mélyzuhanást, mert nem érdekel, csak ki akarok már jönni belőle.
Bármit is döntök el, még mindig ideges vagyok attól a gondolattól, hogy jön, hogy mi lesz ebben a három napban. Néha kicsit úgy érzem, megfojt, annyira szeret.
Lényeg: hajnal előtt van mindig a legsötétebb. Nem látom a végét, nem látom a fényt, de tudom, hogy létezik. Kisírtam már a szemem, nem akarok többet; a végén felszántják a könnyek az arcomat.
Objektív leszek. Szólni fogok Neki, ha valami idegesít, mert valamitől ideges vagyok. Nem tudom, hogy ez csak szimplán besokallás, vagy tényleg a szerelem végét jelenti-e, honnan tudnám és főleg más honnan tudná...? Ez nem ilyen egyszerű. Nem is értem, miért írnak a szerelemről ennyi dalt és könyvet. Egyszerűen nem lehet megmagyarázni egyik szakaszát sem.
Igyekszem összeszedni magam. Megpróbálom megmenteni a kapcsolatunkat, mert érzem, hogy van rá lehetőség. Viszont ha nincs, akkor sincs semmi baj. Egy fantasztikus férfivel töltöttem el gyönyörű és tapasztalatokkal teli jó néhány hónapot, rengeteg nevetéssel, szeretettel és boldogsággal.
Megint sírok, de azért, mert boldog vagyok. Mert büszke vagyok ránk, bármi is lesz ennek a vége. Büszke vagyok rá, amiért ennyire odaadó és gondoskodó, arra, hogy mennyire okos és jóképű, büszke vagyok magunkra, arra, hogy ilyen őszinte és mély kapcsolatot sikerült felépítenünk és magamra is az vagyok, mert megtaláltam a számomra megfelelő személyt. Csak egy dolgot rontottam el: az időpontot. Elsőre kifogni a férjemet nem szerencsés dolog 18 évesen.
Félek, mert nem látom a fényt az alagút végén, félek, mert semmi sem ugyanolyan, mint az elején. Félek, bármi is lesz a végkifejlet és félek attól is, hogy rosszul fogok dönteni. Elképesztő lelkiismeretfurdalásom van, amiért így és ilyen hirtelen törtem ki, amiért ezzel befolyásolom őt is, de sajnos nem tudok mit csinálni, én sem ismertem ezt az oldalamat eddig.
Kicsúszott a kezemből az irányítás. Mondhatom, a legjobbkor, ilyen az én formám. Vissza akarok térni. Csak saját magam árnyéka vagyok és ezzel nem csak én vagyok így: az egész környezetem tele van katasztrófákkal. Roppant felemelő érzés minden nap mindenkivel meghalni, de ez van. Majd lesz jobb is, nem?
Nem szabad döntésképtelenné válnom. Össze kell szednem magam.

A 100. posztomba azt írom,

hogy a kurva élet megbaszhatná már.

Nehéz az élet

Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Erős fogok maradni. Erős leszek. Nem lesz semmi baj. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Minden rendben lesz. Erős vagyok. Nem sírok. Nem sajnáltatom magam. Erős leszek. Nem lesz semmi baj.

Gyűlölöm az apámat. Mindennél jobban. Sírva hívott fel egy órányi ordibálás után, hogy ígérjem meg neki, hogy szeretem.

Nehéz ekkora gyűlölettel együtt élni. Nehéz ekkora gyűlölettel valaki mást szeretni. Nehéz ekkora gyűlölettel nem csak magammal foglalkozni. Nehéz ekkora gyűlölettel tisztán látni, érezni, gondolkozni.

Folyton könnyes a szemem, de nem akarok többet sírni. Folyton gombóc van a torkomban, de nem akarok kiabálni. Tele vagyok méreggel, de inkább nevetek, mert úgy könnyebb. Nem akarok gyenge lenni, de az vagyok.

Miatta vagyok gyenge. A mi családunkban senki sem gyenge, csak ő. Ez is az ő hibája. Minden az ő hibája. Az is az ő hibája lesz, ha soha többé nem leszek képes szeretni, hinni a családban vagy felszabadultan nevetni.

Gyűlölöm őt, tiszta szívből.

Sodródjunk!

Abba kell hagynom az agyalást, a drámázást, a hisztizést. Össze kell szednem magam. Nincs értelme még azon gondolkoznom, hogy mi lesz, ha... Kicsit hagynom kell magam, hadd sodorjon a víz, nem szabad rágörcsölnöm egy kapcsolatra, ahhoz még túl fiatal vagyok, vagyunk. Mindig olyan előrelátó vagyok, van 6 tervem, olyan nem lehet, hogy valami bizonytalan az életemben; de így nem élhetek, el kell tudnom lazulni.

Addig leszek vele, ameddig jó, ameddig jól érzem magam vele, nem idegesít folyamatosan, ameddig nem teher vele lenni. Amíg adunk egymásnak, addig minden rendben. Ha pedig már nem, tudnunk kell lépni. Tudnunk kell dönteni. Mindkettőnknek. Így van ez rendjén.

Nem baj, ha már nem égek 1000 fokon, nem baj, ha élvezem a nélküle töltött időt is és nem baj, ha néha összevitázunk vagy nincs mindig kedvem csüngeni a nyakán. Ettől még szeretem. Egy igazán komoly kapcsolat két ember között szerintem így működik jól. Megvannak a saját dolgaink, hobbijaink, terveink, elkepzeléseink, egymással, de egymás nélkül is. Attól, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, még nem nőttünk össze.

Remélem, túl leszek ezen a pánikon és nem rontottam mindent el. Ő türelmes és várakozò, engem meg nem hajt a tatár, szóval van még időm eldönteni, hogyan tovább.

Pénteken jön, van pár jó programötletem. Kíváncsi vagyok a fejleményekre, igykszem pozitívan hozzáállni. Ráérünk. Ezt kell mondogatnom magamban.

Ráérünk.

Published with Blogger-droid v2.0.1

Kerek egy hét alatt

megfordult bennem a világ. Eddigi életemben nem sírtam annyit, mint ebben a hét napban; eddig minden napra jutott egy, ha nem kettő. A legrosszabb, hogy nem tudom, igazából miért.
Csak sorolom magamban az okokat, de nem találok semmi konkrétat. Biztosan valamik együttes hatása ez, de mivel nem tudom, mik azok, azt sem tudom, mi rájuk a megoldás.
Már minden eszembe jutott. Egyik pillanatban a távolságot okolom, a következőben a gyengeségemet, a családomat, vagy az iskolát. De sohasem őt.
Két egymást követő hétvégét is fenn töltöttem. Az első hétvége még jó volt, bár egyszer ott is elkapott a sírás. Apának tulajdonítottam az egészet, de így, utólag már nem vagyok biztos abban, hogy csak miatta. Ezután szerdán borult ki a bili. Csakúgy, random nekiálltam zokogni, amikor eszembe jutott ő és önkénytelenül gondolkozni kezdtem mindenen. Mindent elmondtam neki, hisz titkolni nem tudtam volna. Pénteken, amikor ismét elindultam hozzá, majd' belehaltam abba a 4 órába, mire találkoztunk. Nagyot dobbant a szívem, amikor végre megláttam őt, de utána valahogy megint minden romlásnak indult. Már nem csak nélküle, de vele is agyaltam.
Mondanom sem kell, nem ez volt a legjobb hétvégénk. Hol én sírtam, hol ő, hol együtt. Első éjszaka nem aludtam jóformán, annyira zakatolt a szívem, de másnap a Citadellán egy kicsit megnyugodtam. Este megint elborult az agyam, majd másnap reggel is, itthon is, hétfőn is és ma is.
Nehéz.
Nem tudom, mit kéne tennem. Mindenről ő jut eszembe, ami agyalással jár, szóval már zenét sem tudok hallgatni, mert a legtöbb rá emlékeztet. Folyamatosan idegességet érzek, remegek és gombóc van a torkomban. Az egyik pillanatban összeszedem magam és azt mondom, hogy folytatom, addig, amíg el nem múlik ez a rossz érzés, mert érünk annyit és igenis így van, de a következőben vacillálok. Már nem ugyanolyan, mint régen? Nem. Változnak a dolgok? Mindig. De vajon tényleg baj ez? Nem tudom.
Nem lennék képes őt bántani, de valami mégsem jó. Pont félidőben vagyunk, 8 hónapja vagyok vele és még 8 hónap, mire felköltözöm Pestre.
Egyszerűen besokalltam. Mindentől. Megszoktam, hogy együtt vagyunk, a nyarat szinte csak vele töltöttem és életem legfantasztikusabb és élménydúsabb időszaka is volt. De amióta elkezdődött az iskola, az ősz, egyszerűen fáradtnak érzem magam, amire jön egy nagy adag idegesség, arra pedig az agyalás, hogy vajon mi rossz, min kéne változtatni és hogy hogy múlhatna el. Nincs időm semmire az utazás miatt, nem vagyok az itthoniakkal, neki is nehéz a családja miatt, szóval valahogy úgy érzem, két szék között a földre estünk.
Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, megnyugodnék-e, ha véget vetnék a kapcsolatnak. Nem hiszem, ahhoz túlságosan szeretem és féltem őt; ugyanakkor nem nézhetem csak az ő érdekeit.
Nem tudok ésszerűen gondolkozni, csak agyalni, pörögnek bennem a gondolatok. Ez mi? Ez mit jelent? Tíz nap múlva találkozunk, ő jön hozzám. Ez még csak a második nap nélküle, de megüt a guta a sok agyalástól. Nem vagyok önmagam.
Megvárom a következő találkozót, úgy érzem, azután már tudni fogok dönteni. Nem akarom feladni, az első megingáskor elfutni, de ezt az idegességet sem bírom. Lehetséges az, hogy pár nap alatt elmúljon az, amit iránta érzek? Lehetnek ilyen mély krízisek egy kapcsolatban? Mit nem adnék azért, hogy egy kicsivel több tapasztalatom legyen és összeszedhessem magam! A szünet létező és működő dolog? Lehet-e egyáltalán szünetről beszélni a mi kapcsolatunkban, amikor eleve két hétig most nem is találkozunk? Úgy érzem, megfulladok! Folyton csak a pótcselekvés, a telefon, az sms, a gtalk, de nincs itt, nem érzem az illatát és nem érhetek hozzá.
Azt mondják, a távolság olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat csak tovább szítja. Eddig teljesen biztos voltam abban, hogy ránk az utóbbi igaz, de nem tudom, a továbbiakban tudok-e olyan erős lenni, hogy ezt folytassam. Érettségi, továbbtanulás, költözés, család, mindez még 8 hónapon keresztül, nélküle. Lehet, egy kicsit későn vettem észre, hogy nem működik valami.
Van még visszaút? Mi az? Félek, bármi is jön, rettegek. Most egyszerűen sehogy se jó, rajta kívül, mert ő olyan megértő és türelmes. Ha ő nincs, semmim sincs, mert mindent, amim van, tőle kaptam. Nem hibáztathatok senkit, még magamat sem, mert ezek érzések. Sohasem hazudtam neki és nem is fogok, ezért merem leírni mindezt. Ő is tudja, én is tudom, így fair.
Istenem! Nagyon-nagyon nem akarom bántani őt, de így, ez nekem sem jó...! Mindenkinek megvan a maga harca, nem vállalhatom fel mindkettőnk fájdalmát, de bár megtehetném.
Ez nem a mi krízisünk, hanem az enyém.
Valaki pofozzon már fel!

Na jó,

elég a bőgésből és a hisztiből a kurvaanyját, saját magamat hergelem bele a butaságaimba. Nem értem, mit félek olyan dolgokon, a mik még meg sem történtek. Szeretem őt, csak egyszerűen belefanyarodtam a távkapcsolatba, de túlélem, mert erős vagyok és mert ha ennyi időt kibírtam így, ennek a felét már amúgy is ki fogom. Ha fél lábbal is.

Most egy kicsit olyan,

mint még a legelején.
Egyik pillanatban nagyon akarom, a következőben kételkedem. Nem tudom általában, mit akarok. Hiányzik, mindig, vele szeretnék lenni, csak olyan zavarba ejtően új az érzés. Mintha újra szűz lennék.
Nem tudom, ez mit jelent, remélem, nem rosszat, de jó lenne, ha abba tudnám hagyni az agyalást, mert már az agyamra megy...

Istenem,

mi van velem?

Published with Blogger-droid v2.0

Fáradt vagyok.

Annyi minden pörög a fejemben, hogy már nem bírok vele. Sok volt a zaj, a család, a veszekedés, az utazás, a baj, a szerelem; pihenni szeretnék. Megállás nélkül beteg vagyok, folyton szédülök és ideges vagyok. Mindenre és mindenkire. Bárhol is legyek, csak házon kívül vagyok boldog. Nem bírom a négy falat.

Fáradt vagyok.

Published with Blogger-droid v2.0

Néha összeszorul a gyomrom...

Néha összeszorul a gyomrom, amikor meghallom a hangját.
Kezdek – azt hiszem – eléggé belefáradni a távkapcsolatba. Nem láthatom, amikor akarom, nem beszélhetek vele, amikor akarok, csak megadott és előre lefixált időpontokon. Nem szeretek annyira utazgatni, egy házban lenni az anyukájával és a nagymamájával, nem szeretem, hogy ilyenkor teljesen hozzá vagyok kötve, vagy hogy –, kimondom, - nem lehetek egy kicsit egyedül. Csak miatta megyek és szeretek ott lenni, szeretem azokat az embereket, akiket általa ismertem meg, de még előttük sem szabadultam fel teljesen. Jobb szeretem, ha itt van, de ekkor meg mindig azon agyalok, hogy neki ez most jó-e, megfelel-e és nincs-e az egészből már rohadtul elege. Rettenet erős szálak kötnek hozzá, de a távolság csak húzza, húzza ezeket a szálakat és amikor messze vagyok tőle, mindig nagyon vékonynak érzem őket.
Nem akarom, hogy végleg kinyúljanak a ezek a szálak, hogy úgy érezzem, többé már nincs miért elmennem hozzá; mert igenis van, a szívem másik feléért, de olyan borzasztóan nehéz. Nehéz tartani magam, nehéz végigcsinálni azt, ami itthon van és nekem arra lenne a legnagyobb szükségem jelen esetben, hogy átmenjek hozzá, hozzábújjak, megigyak egy teát és amikor elcsitultak a kedélyek, hazajöjjek. Féltem anyát.
Ingerült vagyok és rendszeresen belékötök, pedig igazából semmi rosszat nem csinált. Frusztrált vagyok és gyakran kapom magamat azon, hogy belehajszolom magam a saját negatív butaságaimba.
Amikor kinn ülök a teraszukon és ő mellettem van, vagy éppen csinál valamit, akkor sem vagyok nyugodt. Az jár a fejembe, hogy az időnk véges, hogy hamarosan mennünk kell, hogy együtt kell lennünk, mert most két hétig nem fogom őt látni. Azon kattogok, hogy mi lehet otthon, hogy anya jól van-e, hogy az idióta nagyszüleim mit gondolhatnak, vagy hogy milyen állapotok fognak uralkodni, amikor hazaérek.
Sosem teher vele lenni, minden porcikámmal őt szeretem, csak irtózatosan-rettenetesen-kurva nehéz számomra ez a rendszer, hiába egyszerű. Csak bele ne savanyodjak a saját baromságaimba…

Néha azért

kicsit utálom is.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Minden bizonnyal

Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Amióta Ő van nekem, azóta érzem, hogy élek.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Ritkán,

de néha még mindig rám tör a rettegés. Mi van, ha nem kellek neki? Ha kiidegelem? Ha túl sokat hisztizek, túl sokat beszélek, túl sok mindent mondok és teszek és nem tudok leállni, csak kattogok. Nem tudom nélküle elképzelni az életemet, a részemmé vált. Nem akarok rátapadni, nem akarom megfojtani, néha mégis olyan érzésem van, hogy túl sok vagyok.
Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, hogy nem hiszem el azt, amit mond, inkább magammal szemben vagyok bizalmatlan.
Miért érzem úgy hirtelen, mintha elveszítettem volna őt? Nem történt semmi rossz, mégis olyan, mintha az elmúlt 7 hónap csak egy álom lett volna és most döbbennék még csak rá, hogy semmi sem volt igaz. Elképesztően zavaros és fájdalmas érzés...
A végén pont azért fogom őt elveszíteni, mert nem akarom őt elveszíteni...

Most már

én sem szeretnék róla beszélni.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Be fogok golyózni

Rémképzeteim vannak. Rettegek a sötétben. Csontroppanásokat képzelek, látom, ahogy vér folyik. Lépteket hallok, pedig nincs a közelemben senki. Tudom, hogy mik azok a gondolatok, amiktől a hideg is kiráz, éppen ezért mégis végigvezetem őket a fejemben. Elképzelem, milyen lehet meghalni, vagy ölni, még ha csak véletlenül is - emgijeszt, hogy ilyenek jutnak eszembe. Dúl bennem a harag és a gyűlölet. Mindig azt hittem, hogy én egy nagyon erős lány vagyok. Mostanra eljutottam odáig, hogy azt is el tudom képzelni, hogy egy nap a világ összes terhe a vállamra szakad, sőt, már néha most is azt érzem. Pedig nem. Mindenem megvan. Mindent megkaptam, amire valaha is szükségem volt. Most már a szerelmet és a boldogságot is. Mégis olyan, mintha Rajta kívül semmim sem lenne. A leglehetetlenebb pillanatokban jön rám a sírhatnék: amikor valami teljesen másról beszélek, közösségben vagyok, vagy nyugalomban, egyedül. Akkor sosem, amikor lehetőségem is lenne rá. Megfulladok. Érzem, ahogy szépen lassan az itthon terhei a nyakam köré fonódnak. Súly nehezedik rám és a föld alá nyom. Nagy szavakat használok; régen, ha valakinél ezt olvastam volna, kinevettem volna. Erre itt tartok én is. Engedtem, hogy a saját problémáim elhatalmasodjanak fölöttem. Nem tudok tőlük szabadulni. Meg fogok őrülni, ha sokáig itt kell még maradnom.

El sem tudjátok képzelni,

mekkora kő esik le a szívemről, amikor elhagyom a városom határait, meg amikor beérek a fővárosba...

Published with Blogger-droid v1.7.4

Reggeli vihar

Már nem beszélek vele. Tegnap többször megütte anyát, én nem voltam itthon. Anya segítségért kiabált, átfutott apa "szent" szüleihez mamuszban, kisírt szemekkel, kutyával az ölében.
Végre ők is látták az ő "szent" fiúkat magából kikelve üvöltözni. Mocskolódni. Ostobaságokat fröcsögni. De továbbra is mindenki csak saját magat sajnálja. Mindenki sír. Csak mi állunk a lábunkon. Csak mi élünk még anyával. El fogunk menni.
Apa azt mondta, meg fogja ölni anyát. Képes rá, nem lenne vesztenivalója. Félek apától. Bármikor elpattanhat nála valami.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Darabokra hullunk

Anya és én lassan, de biztosan elérjük a tűréshatárunk csúcsát. Már biztosan költözünk. Valószínűleg megvárjuk az érettségimet és utána. Ha minden igaz, válás is lesz. De ezt apa nem tudja. Nem tudhatja. A szülei pedig főleg nem. A gyógyszereitől már emlékezetkiesései vannak. Lop. Hazudik. Hülyének néz. Meg sem hallja, amit mondanak neki. Már nem próbálom elmagyarázni, milyen. Ezt csak anyu és én tudhatjuk, senki más. Éppen ezért nem is törhet felettünk pálcát senki. Ó, pedig hányan lesznek...

Kings of Leon - Closer

Barátnők

Nem nagyon tudom, mi ez, amit érzek.
Már több éve vagyunk itt egymásnak és megéltünk már pár hullámvölgyet, de ennél messzebb még sohasem éreztem őt. Egyszerűen minden szavunk és gondolatunk ütközik a másikéval. Egy barátot szoktak tisztelni is, nem? Mert én már semmi tiszteletet nem érzek iránta.
Hiába idősebb nálam, néha olyan, mint én három évvel ezelőtt - és hát mondanom sem kell, nem arra az időszakomra vagyok a legbüszkébb. Egyszerűen nem akarom tudni, amit mond, mert csak felidegesítem magam. Képes akkora ostobaságokat mondani és tenni, hogy feláll a szőr a hátamon. Tudjuk, hogy én a kelleténél picit konzervatívabb és szögletesebb vagyok (természetesen nem, én gondolkozom és cseleszem a világon a legjobban), de ez már nekem picit túlzás. Nem tud elszakadni az extől, aki megcsalta és tönkretette, már lassan fél éve hallgatom ugyanazt a szöveget. Fél éve esik vissza ugyanoda minden egyes nap. Fárasztó. Neki jobban, de nekem is. Az a különbség kettőnk között, hogy ez nem az én dolgom. Gyenge. Nagyon gyenge. Nincs benne semmi tartás, ugyanakkor olyan határozott, hogy az valami elképesztő. Csak hajtja a maga igazát és annak ellenére, hogy ő mindig mindenkinek "jót akar", sikerült már másokat, többek között engem is megbántania. Nagyon.
Tudom, hogy a szerelem és az ehhez tartozó dolgok még nagyon jó barátnők között is lehetnek tabuk, de egyrészt nálunk ez nem volt eddig így, másrészt még ha el is vonatkoztatok ezektől, akkor is óriási hatással van a jellemére. Negatívan, persze.
Nem mondanám, hogy ezelőtt ilyen volt. Az a bizonyos szörnyű ex óta nem tudom visszabillenteni őt a helyére. Félek, hogy megint oda lyukadok ki, ahová 2-3 évvel ezelőtt, csak most én leszek az, aki szarban hagyja a másikat. Kicsit túl sokat gondolok a másikra, a látszat ellenére és ideje lenne megrázni magam és a sarkamra állni, de mindig csak halogatom.
Adjak még egy esélyt? Folyton azt adok. Legyek kemény? Így is mindig az vagyok. Hiába mondok bármit is, csakúgy átsuhan az agyán. Keres mást, aki biztosítja őt a saját álláspontja felől. Akkor miért engem kérdez? Úgyis tudja, mit fogok mondani, én nem tajtékzom úgy, ahogy ő...

Elharapództak

bennem az indulatok.
Folyton háborgok, nem tudom visszafogni magam. Mindenről kimondom a véleményemet és gátlástalanul ítélkezem. Tele vagyok méreggel és önteltséggel. Sosem éreztem még ennél jobban magam, de ha így folytatom, jóformán mindenkit el fogok veszíteni.
Amúgy sem lesz ennek jó vége. Gyűlölök szinte mindenkit az iskolában, a családomban, itthon... Sokat gondolkozom azon, hogy én vagyok-e az, aki rosszul gondolkozik, amiért ennyi ember ellen megyek, de végül mindig arra jutok, hogy nem. Mert mi másra jutnék? Mindenki a saját igazának hisz és azt vallja.
Nagyon elfáradtam. Amióta elkezdődött ez az utolsó év, csak csinálom a fesztivált. Be kéne végre fognom a számat, leülni a seggemre és tanulni. Hiányoznak azok az idők, amikor még minden működött, amikor még messze voltak az utolsó év szenvedései. Érzem a vég szagát, érzem, hogy hamarosan vége és ez megbolondít.
Elveszítettem a fejem és olyan lettem, mint egy óvodás.
Ez a lepratelep mindenkit meggyötör. Remélem, engem nem változtatott még meg végleg...

Ma olyan voltam,

mint az apám.
Rettegve reménykedem abban, hogy ez nem jelenti egyben azt, hogy ugyanolyan is leszek.
Néha úgy reagálok dolgokra, mint ő és észre sem veszem. Apróságokon kiakadok, felfújok dolgokat, pedig ez eddig rám egyáltalán nem volt jellemző.
Remélem ez csak annak a jele, hogy tényleg kezdek besokallni itthon. Hogy tényleg elegem van ebből az egész cirkuszból és így védekezem.
Ha nem, inkább főbe lövöm magam, minthogy ugyanolyan legyek.

Remek érzés,

hogy az összes ismerősöm/barátom, aki felkerült Pestre, úgy érzi, most már korlátlanul hülyét csinálhat belőlem.
Miért hiszitek azt, hogy azért, mert gyakrabban ültök azon a kurva IC-n, rögtön jobb emberek is lettetek? Továbbá pedig miért hiszitek azt, hogy amikor a barátomhoz megyek fel azon a kurva IC-n, én szeretnék veletek találkozni? Akkor nem hozzátok megyek, hanem Hozzá. Ti kéthetente itthon vagytok. Miért olyan baromi nehéz megemelni azt a telefont és felhívni? Miért tőlem kell elvárni, hogy áldozatokat hozzak?
Egyszerűen hányingerem van tőletek!

Megkérdeztem,

mit csinálna, ha tegyük fel, szakítunk, de később, úgy 7 évvel megkeresném újra, hogy folytathassuk a kapcsolatunkat. Azt mondta, elhajtana.
Furcsamód megkönnyebbültem. Én valójában örülök annak, hogy nem ragaszkodik hozzám feltétel nélkül, hogy nem tesz meggondolatlan bejelentéseket a jövőnkkel kapcsolatban. Örülök, hogy ha butaságot csinálok, rám szól, vagy ha például nem voltam vele fair, azt adja nekem, amit megérdemlek. Nem akarom, hogy bárki meghasonuljon miattam/előttem, mindenki maradjon saját maga és nyugodt szívvel mondja az arcomba azt, ami a szívét nyomja. Csak keményen; ebben a világban ez a legegyenesebb út.
Edzem magam, próbálok erős lenni - és őt is azzá tenni. Szeretném, ha ő is és én is kicsit gyakorlatiasabbak és erősebbek lennénk, márpedig jó hatással vagyunk egymásra - szerintem. Egy párkapcsolat fontos eleme az egyének jellemi fejlődése is és azt hiszem, nekünk sikerül. Csak ne változzon egyelőre semmi. Jól érzem magam, még ha napi háromszor meg is kérdezem tőle, hogy nem tart-e kövérnek, vagy megbeszéljük a görcseimet, esetleg végig kell hallgatnom egy újabb autótípus előnyeit és hátrányait.
Szerencsére ugyanolyanok vagyunk: mindent kimondunk.
És ez engem elmondhatatlanul boldoggá tesz.

Fél éve

én az övé, ő az enyém.

Egy hárpia vagyok

Egy hárpia vagyok. Már azt sem tudom, mibe kössek bele, vagy hogy szóljak be neki. Őt szeretem a legjobban ezen a világon és gyűlölöm, hogy nem tudok ezzel mit kezdeni. Olyan messze van, pedig úgy átmennék hozzá, hogy ordibáljak vele, hogy csapkodjak, hogy hisztizzek, hogy ő is kiabálhasson velem és csapkodhasson, hogy bezárkózzak, hogy zokogjak, de torkom szakadtából, mert annyira gyűlölöm az életemet, aztán elmondani neki, hogy nem az ő hibája, ő nem csinált semmi rosszat, csak elegem van, mindenből, a családból, a barátokból, az iskolából, az életemből. El akarok tűnni.
Mély levegőket veszek, hogy ne lehessen hallani, hogy sírok. Nem merem elmondani neki, mert magára veszi, pedig nem miatta van. Fáj, amit tesznek velem és azokkal, akiket szeretek. Fáj a tehetetlenség és a bűntudat, a gyengeség és a lustaság. Tombol bennem a düh, szívem szerint agyonütném az apámat, úgy, ahogy van, eltüntetném őt is, a szüleit is, az egész beteg rokonságát, eltörölném őket, mintha sohasem léteztek volna, hogy ne tudjanak többé bántani.
El akarok menni innen, el, jó messze, hogy ne lássak senkit és semmit. Csöndet akarok, mély és sötét csöndet, úgy, hogy a saját szívdobogásomat is halljam. Nem akarok több kiabálást, TV-zaj, fényt, szagot vagy bármi mást. Tisztaságot akarok, patyolat tisztaságot.
Nem bírom tovább, egyszerűen nem megy...

Újra és újra

szerelmes leszek belé.

Romlott banda

Sokszor próbálok beszélni a családomról, aztán rájövök, hogy nem lehet. Senki sem tudja, hogy milyen ebben élni és én sem tudom, milyen máséban, hál' Istennek; bővel elég a sajátom. Nem akarom tudni, hogy kinek szarabb, nem érdekel. Azt akarom csak, hogy nekem jobb legyen. Elegem van ebből, el akarok menni. Besokalltam. Folyamatos értelmetlen és oktalan ordibálás, veszekedés, sírás és a legrosszabb: képmutatás és hazudozás.Lehet, hogy illik szeretni a családunkat és kiállni értük, mellettük, de ez alól az utóbbi pár hónapra/évre való tekintettel felmentem magam. A családomból talán az anyukám és az ő legközelebbi rokonai az egyetlenek, akik törődnek velem, amúgy mindenki csak magával van elfoglalva. Meg azzal, hogy megfeleljek az igényeiknek és az elvárásaiknak. Miattam dugdoshatják nekem a pénzt, akár a segglyukamba is, ha nem kérdezik meg, hogy vagyok, mit szeretnék, mit érzek és mit gondolok. Nem hinném, hogy így van értelme.
Szenvedjenek csak. Tiszteletben tartom, hogy a nagyszüleim sok mindent megéltek már és idős emberek, de ettől függetlenül erkölcsi nullák. Az apámmal együtt. Beszélgethetnek miattam, bármennyit arról, hogy milyen fülledt a levegő, hogy ki, milyen geci volt velük, vagy hogy éppen melyik testrészük fáj és kell levágni, a továbbiakban nem asszisztálok hozzá. Nem asszisztálok apám alkoholizmusához és nem tolerálom a kurvaanyázást meg a szarral dobálózást. Annyiszor eldöntöttem már, hogy nem foglalkozom vele többet, hiszen mégiscsak az apám, de mától fogva nem lesz kötelező őt szeretnem. Neki sem kötelező engem, ahogy a mellékelt ábra is mutatja.Kisírt szemekkel ülök a monitor előtt, hallgatom az ordítozást; szinte érzem azt a bűzt, amit az apám áraszt, már csak a szavaival. Ideges vagyok és ezt nem azon kéne levezetnem, aki a legkevésbé érdemli meg. Már sajnos én sem tudok mit kezdeni magammal, a helyzettel, csak ülök. Megpróbálhatok a szüleim közé állni, de igazából felnőtt emberek, majd elintézik egymást között. Ha az anyám végre tényleg tenni akar ez ellen valamit, majd tesz. Nem az én dolgom, úgy, ahogy az enyém sem az övé. Ilyen egyszerű. Egy kibaszott, kurva, mocskos év vár már csak rám ezen a lepratelepen és elmegyek.De vissza se nézek, az aztán kurvaisten!

Sokat voltunk együtt,

11 napot, szünet nélkül.

Féltem tőle, hát hogy a fenébe ne féltem volna! Azt hittem, majd idegesíteni fog, vagy én őt, vagy összeveszünk és nem tudjuk kezelni... Ez az egyetlen nyaralása az évben, nem akartam tönkretenni...

A hatodik nap környékén elmentünk sétálni kicsit. Otthagytuk a táborozókat, akik épp a vacsorát csinálták és kiültünk a gátra. Sokat beszélt, nagyon sokat. Mesélt, csak mesélt, hogy hányszor elrontott dolgokat és még többet arról, hányszor verték át őt. Hallgattam, bólogattam, együtt éreztem, felháborodtam, értetlenkedtem.

Persze a mi kapcsolatunk is szóba került. Sohasem tartoztam a kertelős típusok közé, én egyszerűen kimondom, amit ki akarok mondani. Nem akartam, hogy készpénznek vegyen mindent. Egyértelmű, hogy szeretem őt, jobban, mint eddig bárki mást a világon, de nem akarom fenntartani azt az illúziót, hogy - hiába érzem úgy - ez örökké fog tartani. Az esély és a lehetőség természetesen megvan rá, nem vetem el és nagyon is úgy néz ki, hogy nagyon jól egymásra találtunk, de ki tudja...
Mondta, hogy fél. Fél attól, hogy majd jön egy srác, aki helyesebb mint ő, szélesebbek a vállai és jobb a humora. Hiába mondtam neki, hogy ettől aztán nem kell tartania, nem hitte el. Én sem nagyon tudom elhinni, hogy hogyha jönne egy szép, szeplős, vörös hajú lány, széles mosollyal és incselkedő humorral, nem lépne le vele. Ez így van rendjén. Egy normális ember tudja, hogy mindig lesz olyan ember, aki jobb nála és aki jobban illene ahhoz, akivel egy párt alkot.

Aztán több eshetőség is szóba került - pontosabban én kotyogtam mindenfélét. Olyanokat, hogy szeretnék még több mindent kipróbálni, szeretnék több fiúval (esetleg akár lánnyal is) együtt lenni, tapasztalatot szerezni, elutazni, egy évet Angliában tölteni... Élni! Olyan ostobán hangzik, hogy még fél éve sem vagyunk együtt, de már azt latolgatom, hogy évek múlva mi állhat kettőnk közé...de valahogy kikívánkozott. Ki akartam mondani, hogy ne csak a fejemben legyenek ilyen gondolatok. Félek tőlük és azt akartam, hogy ezt ő is tudja.

Beültünk a sátorba. Csókolózni kezdtünk, jól összebújtunk. A mellkasomra dőlt, szorosan öleltem. Azt mondta, nem akar elveszíteni. Azt mondta, nem élné túl, ha elhagynám. Suttogtam. Megkértem arra, hogy ígérje meg, ha egyszer mi már nem leszünk együtt, akkor is megpróbálja tartani magát, tovább lépni, ugyanúgy, ahogy ezt nekem is meg kellene tennem ebben az esetben.

Könnyek folytak a szeméből. Minél szorosabban öleltem, annál több. Csendesen sírdogált, azt mondta, nem akarja, hogy valaha is elmenjek. Hogy szeret.

Visszatartottam a sírást, arra a hétre már jutott egy. Öleltem, beszéltem, csókoltam. Életemben nem éreztem még akkora szeretetet és kötődést senki iránt. Ő az enyém, én az övé.

Ha lesz olyan idő, amikor már nem fogom őt szeretni, remélem, vissza fogom olvasni ezt. Remélem, emlékezni fogok, mennyire szerettem is őt, mennyire odaadtam magam neki. Remélem, eljut majd az agyamig, hogy soha többé nem lesz még egy olyan ember, akit ennél jobban tudnék szeretni és aki ennél jobban tudna engem szeretni. Bármeddig is tart a jelen. Remélem, ennek sohasem lesz vége. Én nem fogom engedni.

Most már én sem tartom vissza a sírást.

Minden adandó alkalommal

bebizonyítom, mennyire kiállhatatlan személyiség is vagyok én. Egyfolytában azt veszem észre, hogy nem kellek, hogy elfordulnak tőlem, megfeledkeznek rólam, de az jobban zavar, amikor ok nélkül valaki úgy gondolja, hogy mostantól gátlástalanul bírálhat engem. Gyűlölöm a pletykákat, a baromságokat, amiket kitalálnak és azokat, akik ezek miatt úgy gondolják, többé nem is szeretnének nekem köszönni, mert minek. Gyűlölöm a helyet, ahol élek, gyűlölök mindenkit, aki gyűlöl. Nyilván kenyérrel kéne most már vagdalóznom, de bocs, én nem vagyok jó és következetes ember. Képtelen vagyok ezt elnézni, de igazából nem is akarom. Nekem sem néz el senki semmit.

Ma

felfüggesztettem az énektanulmányaimat bizonytalan ideig; oka: továbbtanulás.

Zokogok legbelül, de kegyetlenül...

Ültünk a konyhában

és beszélgettünk anyával. Szóba került apa. Anya mesélt még azokról az időkről, amikor anya panellakásában, egy darab keskeny matracon aludtak összebújva. Aztán én mondtam el, mit meséltem a barátomnak apáról. Azt mondtam, hogy valahol az én apukám is meghalt. Kicsit máshogy, mint az övé, de egy icipicit hasonló érzés.

Aztán gyorsan elkezdtünk másról beszélni, mert mindkettőnk szeme megtelt könnyel.

Megint hisztizek,

De most máson.

Megint félni kezdtem, mindentől. Annak ellenére, hogy ennél jobb nem nagyon lehetne az életem, megint elkezdtem mindentől félni. Olyan apróságoktól kezdve, mint a sötét (de attól nagyon), olyan dolgokig, mint az emberek, a Föld sorsa vagy halál. Régóta nem agyaltam hosszan ezekről, most pedig a folyamatos rossz érzés kerülget. Nem történt semmi baj, semmi különös, mégis, rossz előérzetem van. Nem titkolom, abban hiszek, hogy ez a hosszas kizsákmányolás nem jár következmény nélkül, de nem hinném, hogy ennek jövő december 21-én lenne a napja. Az tovább fog tartani. Bár, ki tudja, volt már elég sok furcsa dolog a világon, ez miért ne lehetne igaz? A Titanicról is azt mondták, hogy elsüllyeszthetetlen...

Csak azt szerettem volna kiírni magamból, hogy nem lesz ennek jó vége. Elferdülünk, meghasonlunk, máshoz igazítjuk a saját értékrendünket. Az emberek kifordultak saját magukból és a körülöttük lévő világgal is ezt fogják tenni előbb-utóbb. Ez alól sajnos én sem vagyok kivétel. Egyre kevesebb a jó ember, az okos ember, a következetes, a gondolkodó ember. Gerjesztjük magunknak a problémákat, közben pedig olyan felesleges dolgok köré építjük az életünket, mint a háromszor becsomagolt bonbon, a falfesték, a pénz, a körömlakkok és a tömérdek mennyiségű felesleges ruha, szemét, papír, amit mostanában meg is eszünk, nem csak ezekkel csomagolunk. Szemetet csináltunk és azzá lettünk, kívül, belül, szívvel, lélekkel.
Most szívesebben lennék egy majom a fán több millió évvel ezelőttről. Vagy egy kezdetleges ember. Vele. Azt hiszem, a legtöbb problémám megszűnne. Csinálnánk jó sok kis majmot.

Félek ettől a világtól! Érzem, hogy össze fog omlani...

Egyszerűen

szerelmes vagyok belé. Őrülten, menthetetlenül és visszavonhatatlanul.
Most egy hét együttlét után két hét külön. Már most haldoklom.

Foster the Pople - Pumped Up Kicks

Életem leggyönyörűbb két hetén vagyok túl: megjártam Angliát és Horvátországot, összesen 8 ország határát léptem át. Volt tenger és óceán, hegy és völgy, buli és pihenés, nevetés és sírás. Egy picit felnőttem ezalatt a pár nap alatt. Magam voltam távol ettől a leprateleptől. :)

Néha megijedek.

Van, amikor megfordul a fejemben, hogy milyen lenne nélküle, vagy elképzelem, milyen arcot vágna, ha azt mondanám neki, nem kell többé. Egy percig sem gondolom komolyan, de megijeszt, hogy eszembe jutnak ilyenek is. Szeretem őt, nagyon, csak azt hiszem, kicsit elszálltam. Már értem, miért mondják, hogy egy kapcsolatot fenntartani nem egyszerű dolog és főleg nem magától értetődő, legalábbis a legtöbbször. Nagyon kötődöm hozzá, de még mindig félek, hogy elveszíthetem. Még mindig van olyan dolog, amit nem látott tőlem és félek, hogy elriasztom vagy megijesztem.

Féltékeny vagyok. És félek. Mindentől.

Beképzelt voltam és nem hittem el, hogy egyszer én is érezhetem azt, hogy nem tudom, merre és hogyan lépjek.

Tudom,

én vagyok a nyugdíjas hisztigép, de én nem szeretek inni. Sajnálom rá a pénzt, utálok részeg lenni, a másnaposságról meg ne is beszéljünk! Hányni meg aztán...!
Ez általában jó így, fogom a barátnőim haját hányás közben, viszem a pohár vizet, hazavezetem őket, ne adj Isten főzök nekik kávét, de most, fesztiválidőszakban a képlet bukik. A kedvenc típusom az, amelyik visongósan-hányósra issza magát, de azok sem kutyák, akik csak egyszerűen ostobára.

Utálom, hogy még mindig én vagyok az, akit magára hagynak. Utálom, hogy még mindig én idomulok máshoz. Utálom, hogy ő nem lehet itt velem, mert vele mindez elviselhető lenne. Nem kéne hátul kullognom, menekülnöm a szar zenétől, asszisztálni ahhoz, amit a barátnőm éppen csinál vagy mond, vagy elviselni minden hülyeséget. Tartozom a barátnőmnek ennyivel, hiszen én sem vagyok éppenséggel az az elviselhető fajta, de ez már sok! Túl sok mindenkivel csináltam én ezt már végig.

Nem akarok inni, nem akarok senkire sem vigyázni vagy figyelni. Vele akarok lenni, beszélgetni akarok vele, szerelmeskedni akarok vele, bármit, csak ne kelljen azt néznem, ahogy más boldog, vagy ahogy más szenved. Eleget tűrtem már. Kurvára elegem van.

Gyűlölöm a helyet, ahol élek.

De tiszta kibaszott szívből.

Kings of leon - King of the rodeo

Folyton agyalok.

Rendben, most szeret, most velem van, érzem, tudom; de mi lesz majd, ha egyszer elszáll a rózsaszín köd és rájön, milyen idegesítő is tudok lenni. Hogy mennyire komolytalan és nemtörődöm vagyok, mennyire beképzelt és hisztis és hogy a vihogásom borzasztó szánalmas.
Amikor azt mondja, hogy szeret, picit mindig megijedek. Nem akarom, hogy valaha is megbánja, hogy ezt mondta nekem. Ha egyszer- ami, mint tudjuk, nem valami valószínű - vége lesz kettőnknek, azt akarom, hogy nekem jobban fájjon, hogy én legyek a vesztes. Sohasem tudnám bántani. Nem érdemelné meg. Akkor sem tudnám, ha nem szeretném. Túl jó ember.

Kétségbeejtő,

amikor tudatosul benned, hogy az apád beteg. Hogy léteznek azok a szavak, hogy alkoholizmus, ideggyengeség, idegösszeroppanás, depresszió, mániás depresszió és skizofrénia. Hogy nem csak kívül fáj, amikor megüt.

Nehéz így egy szülőt szeretni, meg azokat a hozzátartozókat is, akik még ezek után is védik és bennünket hibáztatnak anyával. Nehéz kettőnknek, de mindig azt kell mondogatni magunkban, hogy neki nehezebb.

Az egyik felem gyűlöli, a másik még szereti. Tudom, hogy valaha jó ember volt és legbelül még mindig az ő kicsi lánya vagyok és így is anya jelenti számára az egész világot, csak azokat, akiket szeretünk, általában nem kínozzuk éjt nappallá téve. Igyekszünk nem megnehezíteni számukra azt, hogy tudjanak még szeretni és tisztelni, megbecsülni bennünket.

Igazságtalan az élet, mondhatom, de bizony kibaszottul...!

Lassan felfoghatnám végre,

hogy az, hogy megbízom valakiben még nem jelenti egyben azt is, hogy biztosan meg fog bántani, vagy össze fog törni. Baromi nehezen adom át magam az érzéseimnek és mielőtt a föld fölé emelkedhetnék megrázom magam, hogy ne veszítsem el a kontrollt. Pedig még sosem éreztem magam ennél nagyobb biztonságban; nyugodt szívvel elengedhetném magam.

A peak in time

Vízcseppek, összenézés, simogatás, ügyetlenkedés, egymásra fekvés, csókolgatás, szájra, nyakra, mellkasra, hasra, harapdálás, finoman, mindenhol, látni a szemét, az arcát, hallani a hangját, amit érez, hátulról megölelés, az érzés, hogy kíván, tapogatás, vállába fúrni a fejem, hallgatni, hallani, ahogy szuszog, ahogy levegőért kapkod, csókolni, hosszan, mélyen, fenékbemarkolás, kézösszekulcsolás, érezni a bőre illatát, egymásragerjedés, egymásra fordulás, a háta simogatása, együttmozgás, erősödő hangok, és így tovább, és így tovább...

Hiányzik.

Az apám

megpróbált lefizetni egy kibaszott tízezressel, amire nem mellesleg most kurvára szükségem lenne, csak hogy ne mondjam el anyának, hogy láttam inni.
Van ennél lejjebb?!
A kurva életbe...!

Látom,

más párok milyenek. A legegyszerűbben a bonyolult szóval tudnám összefoglalni a kapcsolatukat. Kérdések, kétkedés, féltékenység, bizonytalanság. Hiába a szerelem, a legtöbbször az sem elég. Ha nem tudják kimondani azt, amit éreznek, azt, amire szükségük van, hát persze, hogy a félreértések száma egyre csak nő és hatványozódik. Meg kell tudni fogalmazni azt, amit érzünk és meg kell tudni hallgatni a másikat is. A kapcsolatok nem működnek maguktól, működtetni kell őket és ebben nem a Sex és New York párkapcsolatai tanácsai fognak segíteni! Felesleges megpróbálni kisakkozni azt, hogy a párok hogyan működhetnek együtt minél jobban minél kevesebb kommunikációval. Ha egyszer elkezdesz beszélni, a többi már jön magától. Nem olyan nehéz az... Sőt, egyszerűbb!
Azt hiszem.

Enyhén szólva becsiccsentett :)

"Szerelmes vagyok beléd és ha összetöröd a szívem, nekem végem!"

Ültem

a Hervisben: anya éppen próbált, én pedig az egyik tükör előtt ültem. Szemeztem a tükörképemmel.
A kócos szőke még rendben van, a pisze orrom is, viszont ahogy mentem lejjebb, újra elkapott a régi érzés. Széles vállak, vastag karok, nagy mellek, nagy has, keskeny csípő, vastag combok, túlságosan is izmos vádli és lúdtalp.
Gyűlölöm magam.
Rég éreztem, de most olyan, mintha soha nem is múlt volna el...

Olyannyira szerelmes vagyok,

hogy azt elmondani nem lehet.

Két hét várakozás után

bizony belefásulok egy kicsit a távkapcsolatba.
Kicsit.
Kicsit nagyon.

Apa

Az apám értelmi szintje éppen egy zokniéval egyenlő. Olyan, mint egy kisgyerek: nem tud viselkedni, folyton kérdezget, összekeveri a sót a cukorral, hisztizik, ha egyedül marad itthon, lop, hazudik, nem dolgozik, nem keres pénzt és amikor eltűnik, nem tudom eldönteni, hogy bújócskázik-e az utcánkban, vagy lelépett piálni.
Az a nagy helyzet, hogy én és anya neveljük tulajdonképpen apát. Akinek négy évvel ezelőtt még semmi baja nem volt és akinek a családfő szerepét kéne betöltenie.
És mennyien vannak még ilyenek a környezetemben...!
A férfiaknak ilyen hamar lejár a szavatossági idejük?

Bonobo - Nightlife (Feat. Bajka)

A második legnagyobb problémám

Sohasem voltam az a vékony fajta. Szerettem a hasamat, de egészen két évvel ezelőttig nem voltak ezzel nagy problémák.
Sok minden történt, én pedig nem figyeltem. 20 kiló felesleg volt rajtam az egészségeshez képest. Borzalmasan néztem ki, arról nem is beszélve, hogy bekerültem az ördögi körbe: szomorú voltam, amiért így nézek ki, akkor pedig ettem.
Tavaly ilyenkor jött a nagy elhatározás, nagyon le akartam fogyni. Borzasztó nehéz volt és rengeteget szenvedtem, de boldogabb sem voltam még soha, mint abban a pár hónapban. 12 kilót leadtam nyárig. Rengeteget futottam és bicikliztem, izmosabb lettem még annál is, amilyen voltam. A legbüszkébb a lábamra voltam és annak ellenére, hogy a hasam még mindig nem volt lapos, sőt, egyáltalán nem voltam még vékonynak mondható, szépnek éreztem magam.
Kisebb-nagyobb megszakításokkal tartottam a súlyom, néha picit alá mentem, néha picit fölé, de mindig összeszedtem magam.
Amióta boldog vagyok, felszedtem három kilót és nagyon megéreztem. Tegnap elmentem futni és ugyanolyan jól bírtam, mint régebben, de éreztem, hogy több terhet cipelek, mint az elmúlt évben bármikor máskor.
Csütörtökön vásárolni megyünk, addigra két kilótól meg kell szabadulnom. Figyelnem kellett volna, kicsit későn vettem észre, merre is tartok. Az elkövetkezendő négy estém edzéssel fog telni, az már biztos! Jövő héten pedig amúgy is megyek Hozzá, szeretnék most az eddigiekhez képest jobban kinézni, bármennyire is kardoskodik ellene... Azt hiszem, a jövő hétvégén nagy lépést fogunk megtenni. :)

Nem tudom

megmagyarázni, miért, de ma csak arra tudtam gondolni, hogy engem mennyire tarthatnak ostobának mások. Rettentő kritikus tudok lenni másokkal szemben, én viszont sosem figyelek arra, hogyan viselkedem, ez pedig nem éppen a legszimpatikusabb kombináció.
Jellemhibák, mindenhol.

Egy kicsit

többen mondták, hogy ők mások, mint a többiek, hogy számíthatok rájuk, mint ahogy azt megérdemeltem volna és lényegesen több embernek sikerült ennek az ellenkezőjét bebizonyítania, mint amennyit a gyomrom még elvisel.

Nem tudom.

Nem tudom, ki vagyok, mit akarok, honnan jövök és merre tartok. Még mindig sokat őrlődöm azon, hogy tényleg működni fog-e ez az egész. Hullámzom.
Sok időt töltünk együtt, utána két hétig nem is látom. Folyton kételkedem az ő és az én érzéseimben, pedig nem kéne, minden teljesen nyilvánvaló: szeretjük egymást. Olyan borzasztó hisztisnek érzem magam, legfőképpen azért, mert nincs rá okom, de világ életemben rettegtem attól, hogy hibákat követek el. Belecsöppentem egy olyan dologba, amiről eddig még csak mesékből hallottam, nem értettem, most pedig minden a feje tetejére állt és igazából fogalmam sincs, hányadán állok saját magammal. Szeretem, hihetetlenül szeretem, minden ügyes-bajos dolgával, okoskodó megjegyzésével vagy hülye viccével együtt, mert jó ember, mert jó a szíve, mert helyén van az esze, mert jó a humora, mert szeret engem, tiszta szívvel és sorolhatnám még. Miért gondolkodom?
Képes vagyok életem minden pillanatát addig elemezni, amíg nem találok benne valami hibát. Hogy lehetek ennyire bolond? Mi elől menekülök? Önmagam elől? Mégis mitől félek? Bántódásom nem eshet! Defektes vagyok, képtelen vagyok szeretni és bízni, a kettő egyszerre pedig végkép nem megy.
Ő életem legjobb döntése. Miért nem akarom elhinni?


Athelete - Love come rescue

Nekem a távkapcsolattal az a legnagyobb problémám,

hogy elszokom attól, hogy ő van nekem. Nem csak fizikailag. Két hete nem láttam, és már olyan, mintha nem is lennénk együtt. Olyan, mintha nem is lenne senkim, hiába beszélgetünk órák hosszat. És ha újra találkozunk, szinte előről kezdünk mindent. Gyorsan haladunk, gyorsabban is, mint az átlagpárok, de azért zavar.
Hiányzik.

Az érzelmi intelligenciám

egy tuskóéval egyenlő.

Kele - Everything you wanted

Önzetlenség

Anya szerint én ésszel lettem szerelmes. Megvártam a megfelelő személyt, aki tudom, hogy vigyáz rám és nem fog bántani és akivel biztonságban érzem magam. A megfelelő személybe szerettem bele. Így, kimondva kicsit olyan, mintha nem is az érzések irányítottak volna, pedig tudom, hogy szerelmes vagyok; méghozzá fülig.
Túl nagy önzetlenség olyat választani, aki megérdemli? A szerelem csak akkor szerelem, ha szenvedés okoz? Ha pusztít? Dehogy! Mégis, a legtöbben körülöttem így választanak párt. Állatias gyötrődés, ennyiben tudnám összefoglalni azt, amit ők csinálnak. Olyannal együtt lenni, aki megcsal, átver és kihasznál, nem helyes.
Miért hiszik azt a lányok, hogy ha játsszák a megértőt és az elnézőt, beléjük fognak szeretni? Ha pedig mégis? A fiúk épp ezért nem fognak megváltozni!
Vagy én vagyok az ostoba?

Furcsa

Néha még mindig megijedek azoktól a szavaktól, amiket kimondok. Tudom, hogy mindennél jobban szeret, mégis két pillanat alatt elhinném, ha azt mondaná, nem kellek neki.


Fink - Little blue mailbox

Most,

hogy nekem is van életem, lényegesen könnyebb eldönteni, kik is azok az emberek, akiket megéri beengedni. Most döbbenek csak rá, milyen is az, amikor történik velem valami olyan, amit nem szívesen mondanék el akárkinek, annyira magánjellegű. Közel tartottam magamhoz sok embert, pedig a felére sem volt szükségem. Még szerencse, hogy az igazán fontosakat még időben felismertem.

Rengeteget okoskodik!

De ha tökéletes lenne, unalmas lenne.

Most elmondom, én hogy látom magam:

Fink - If only


Ha akarom szép, ha akarom, csúnya. Ha akarom okos, ha akarom ostoba. Ha akarom kedves, ha akarom rosszindulatú. Ha akarom, minden, ha akarom, semmi.
Van egy kéreg körülöttem. Egy vastag, áthatolhatatlan páncél. Nem tudom, miért, nincs igazán oka. Sosem bántott annyira még senki, hogy szükségét érezzem annak, hogy távol tartsak magamtól bárkit is, mégis az egész világot kizárom. Erős vagyok, kívülről, hihetetlenül erős és önfejű.
Belül viszont egy nagy, forró massza vagyok. Kétségek és bizonytalanság.
Borzasztó fárasztó, mire eljutok odáig, hogy megnyíljak valakinek, de akinek már sikerült, azt eddig még soha nem sikerült újra kizárnom.

Ültünk a buszon, már hazafelé tartottunk. Kicsit kótyagos volt a sörtől, én mégis úgy féltettem őt, mintha halálos beteg lenne. Minden mozdulatát figyeltem és úgy szorítottam a kezét, hogy az majdnem ellilult.
Nem tudom, miért féltem őt beengedni, hiszen nem leszek attól kevesebb, hogy merek szeretni, mégis olyan, mintha meghasonulnék. Ott, a koszos buszon, hajnali háromkor, zajongó emberek között jöttem rá, mennyire szerelmes vagyok. Rám nézett, megcsókolt, hosszan és azt mondta, szeret. Annyi mindent tudtam volna mondani...
Bejutott. A massza háborgott, a kéreg majdnem szétrobbant. Csak annyit tudtam mondani, hogy én is szeretem, ismét megcsókoltam és a homlokom a homlokához szorítottam.
Aztán belül minden megnyugodott.