Jobb lenne nélküle?
Mostanában gyakran elképzelem, milyen lenne, ha ő már nem lenne. Nem kéne várakoznom. Mostanában a várakozást is egész máshogy élem meg. Eddig nem volt ilyen kétségbesett szenvedés és most, hogy ilyen módon igénylem őt, a szavait, a testének melegét, főleg, amikor esténként, egyedül elanyátlanodom, baromi nehéz nem feladni a várakozást. Nem tudja ilyen távolról fogni a kezemet, hiába tudom, hogy szívvel-lélekkel velem van és mindent megtesz, amit tud. Már nem tudom lefoglalni magam.
Ugyanakkor ő az egyetlen, akiért érdemes tartani magam. Az egyetlen biztos pont az életemben. Nem értem, miért akarom pont őt eltaszítani magamtól. Ki vagyok én, a saját magam ellensége? Néha nézek fiúkat az utcán, mondjuk azokat, akik kutyát sétáltatnak. Elképzelem, milyen lehet velük. Érzem legbelül, hogy fele annyit nem érnek, mint Ő, de jól esik egy percre más bőrbe bújni. Az a Zsófi, aki a kutyás sráccal van, vékony, visszafogott, szereti az apját, jól tanul, szeretik az osztálytársai és vannak tervei, nem kilátástalan az élete.
Ez a Zsófi egy káosz. Úgy érzem, képtelen vagyok boldoggá tenni őt. Nem akarom, hogy hónapokat pocsékoljon rám, eredmény nélkül. Annyival jobbat érdemelne... Olyat, mint amilyen az elmúlt 7 és fél hónap volt. Úgy érzem, én már nem az a lány vagyok, akit megszeretett. Aggódom érte. Is..
A válasz egyszerű: sehogy se jó, de nélküle már tényleg minden borzalmas lenne. Nem akarom őt idegileg kicsinálni a hisztijeimmel, de van az a pont, ami után már minden mindegy. Nem tudom, meddig vagyok ezt képes még csinálni. Nem adom fel, az már tényleg nem én lennék... Bár lenne valami biztos jel arra, hogy majd mi mindezek ellenére helyrejövünk. Minden nap előről kezdek mindent. Kezdünk mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése