megfordult bennem a világ. Eddigi életemben nem sírtam annyit, mint ebben a hét napban; eddig minden napra jutott egy, ha nem kettő. A legrosszabb, hogy nem tudom, igazából miért.
Csak sorolom magamban az okokat, de nem találok semmi konkrétat. Biztosan valamik együttes hatása ez, de mivel nem tudom, mik azok, azt sem tudom, mi rájuk a megoldás.
Már minden eszembe jutott. Egyik pillanatban a távolságot okolom, a következőben a gyengeségemet, a családomat, vagy az iskolát. De sohasem őt.
Két egymást követő hétvégét is fenn töltöttem. Az első hétvége még jó volt, bár egyszer ott is elkapott a sírás. Apának tulajdonítottam az egészet, de így, utólag már nem vagyok biztos abban, hogy csak miatta. Ezután szerdán borult ki a bili. Csakúgy, random nekiálltam zokogni, amikor eszembe jutott ő és önkénytelenül gondolkozni kezdtem mindenen. Mindent elmondtam neki, hisz titkolni nem tudtam volna. Pénteken, amikor ismét elindultam hozzá, majd' belehaltam abba a 4 órába, mire találkoztunk. Nagyot dobbant a szívem, amikor végre megláttam őt, de utána valahogy megint minden romlásnak indult. Már nem csak nélküle, de vele is agyaltam.
Mondanom sem kell, nem ez volt a legjobb hétvégénk. Hol én sírtam, hol ő, hol együtt. Első éjszaka nem aludtam jóformán, annyira zakatolt a szívem, de másnap a Citadellán egy kicsit megnyugodtam. Este megint elborult az agyam, majd másnap reggel is, itthon is, hétfőn is és ma is.
Nehéz.
Nem tudom, mit kéne tennem. Mindenről ő jut eszembe, ami agyalással jár, szóval már zenét sem tudok hallgatni, mert a legtöbb rá emlékeztet. Folyamatosan idegességet érzek, remegek és gombóc van a torkomban. Az egyik pillanatban összeszedem magam és azt mondom, hogy folytatom, addig, amíg el nem múlik ez a rossz érzés, mert érünk annyit és igenis így van, de a következőben vacillálok. Már nem ugyanolyan, mint régen? Nem. Változnak a dolgok? Mindig. De vajon tényleg baj ez? Nem tudom.
Nem lennék képes őt bántani, de valami mégsem jó. Pont félidőben vagyunk, 8 hónapja vagyok vele és még 8 hónap, mire felköltözöm Pestre.
Egyszerűen besokalltam. Mindentől. Megszoktam, hogy együtt vagyunk, a nyarat szinte csak vele töltöttem és életem legfantasztikusabb és élménydúsabb időszaka is volt. De amióta elkezdődött az iskola, az ősz, egyszerűen fáradtnak érzem magam, amire jön egy nagy adag idegesség, arra pedig az agyalás, hogy vajon mi rossz, min kéne változtatni és hogy hogy múlhatna el. Nincs időm semmire az utazás miatt, nem vagyok az itthoniakkal, neki is nehéz a családja miatt, szóval valahogy úgy érzem, két szék között a földre estünk.
Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, megnyugodnék-e, ha véget vetnék a kapcsolatnak. Nem hiszem, ahhoz túlságosan szeretem és féltem őt; ugyanakkor nem nézhetem csak az ő érdekeit.
Nem tudok ésszerűen gondolkozni, csak agyalni, pörögnek bennem a gondolatok. Ez mi? Ez mit jelent? Tíz nap múlva találkozunk, ő jön hozzám. Ez még csak a második nap nélküle, de megüt a guta a sok agyalástól. Nem vagyok önmagam.
Megvárom a következő találkozót, úgy érzem, azután már tudni fogok dönteni. Nem akarom feladni, az első megingáskor elfutni, de ezt az idegességet sem bírom. Lehetséges az, hogy pár nap alatt elmúljon az, amit iránta érzek? Lehetnek ilyen mély krízisek egy kapcsolatban? Mit nem adnék azért, hogy egy kicsivel több tapasztalatom legyen és összeszedhessem magam! A szünet létező és működő dolog? Lehet-e egyáltalán szünetről beszélni a mi kapcsolatunkban, amikor eleve két hétig most nem is találkozunk? Úgy érzem, megfulladok! Folyton csak a pótcselekvés, a telefon, az sms, a gtalk, de nincs itt, nem érzem az illatát és nem érhetek hozzá.
Azt mondják, a távolság olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat csak tovább szítja. Eddig teljesen biztos voltam abban, hogy ránk az utóbbi igaz, de nem tudom, a továbbiakban tudok-e olyan erős lenni, hogy ezt folytassam. Érettségi, továbbtanulás, költözés, család, mindez még 8 hónapon keresztül, nélküle. Lehet, egy kicsit későn vettem észre, hogy nem működik valami.
Van még visszaút? Mi az? Félek, bármi is jön, rettegek. Most egyszerűen sehogy se jó, rajta kívül, mert ő olyan megértő és türelmes. Ha ő nincs, semmim sincs, mert mindent, amim van, tőle kaptam. Nem hibáztathatok senkit, még magamat sem, mert ezek érzések. Sohasem hazudtam neki és nem is fogok, ezért merem leírni mindezt. Ő is tudja, én is tudom, így fair.
Istenem! Nagyon-nagyon nem akarom bántani őt, de így, ez nekem sem jó...! Mindenkinek megvan a maga harca, nem vállalhatom fel mindkettőnk fájdalmát, de bár megtehetném.
Ez nem a mi krízisünk, hanem az enyém.
Valaki pofozzon már fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése