Még mindig a gondok.

Muszáj folyton írnom, beszélni már unalmas. Ezeket a sorokat legalább tudom törölni, ha utólag máshogy gondolom és legalább csak az olvassa, akit egy kicsit érdekel is.

Végül is, a legtöbb kapcsolat valamilyen szinten önigazolás. Igazolom magamnak a másik által, hogy mennyire vagyok jó, mennyire tartom magam, milyen értékrendem van, mik jelentenek számomra sokat. Rengeteget megmutat az emberről a párja, meg az is, ha nincs párja.
Ez szerintem elkerülhetetlen. Csak azért, mert elismerjük a másik értékeit, nem fogjuk rögtön megszeretni. Magunkat is látni akarjuk bennük. Szerintem az sem igaz, hogy kizárólag hormonokon alapul a kapcsolatosdi, ami rám hatványozottan igaz, hiszen mindig törekszem arra, hogy racionálisan lássam a dolgokat. Ha valaki 9 hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem, mi is az a szerelem, csak a hormonok játékának titulálnám.
Egy kapcsolat nagyon összetett, főleg az első. Fura rájönni arra, hogy van valaki az életedben, aki egy kicsit a barátod, kicsit a szeretőd, néha az ellenséged, néha pedig egy idegen. Most jövök csak rá, igazából milyen nehéz eset is vagyok én, milyen bizonytalan és kétkedő. Folyton kérdéseket teszek fel magamnak, ami egy darabig jó, de én már erős túlzásokba estem.
Felülről nézve a kapcsolatunkat úgy látom, nagyon belemélyedtünk, talán kicsit túlságosan is, ezért érzem hirtelen soknak. Az is biztos, hogy nagyon ragaszkodó vagyok, mert elképzelni sem tudom, hogy más hozzám érjen, mással legyek ilyen őszinte, más szemébe nézzek így. Nem tudom, ez mit jelent, sosem volt gondom a kapcsolataim kialakításával. Továbbgondolva: biztos borzasztóan nehéz lenne kilépni abból, ami van, de nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen, ami visszatartson. Próbálok visszatalálni önmagamhoz, de idő közben érzem néha, ahogy szakad meg a szívem a mellkasomban. Jobban vagyok, határozottan jobban vagyok, de kicsit azért még lelassulok, ha kimondom a nevét.
Minden olyan más lett.
Borzasztóan hiányzik, de nem tudom, hogy jobb lenne-e, ha most itt lenne. Egyszerűen nem tudom, hogy működik ez. Jelen pillanatban kicsit mindenkit utálok magam körül, elegem van a környezetemből; remélem nem jelent rosszat az, ha most Vele is kicsit indulatosabb vagyok. Annyira nem tudom, hová nyúljak, hogy az valami elképesztő. Baromira utálom, hogy ilyen agyalógép vagyok, főleg úgy, hogy tudom, mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha el tudnám engedi a dolgokat és nem szorongatnám minden egyes gondolatomat és érzésemet a markomban.
És minden csak egyre nehezebb lesz, leginkább azért, mert messze van. Akaratlanul is azon gondolkozom, hogy ha itt lenne, nem három-négy hétig csinálnám a fesztivált, hanem egy hét alatt le tudnám rendezni magamban nagyrészt a dolgokat. Nem olyan rossz dolog a párkapcsolat, vannak pozitív oldalai, például, hogy csak kéthetente kell borotválkoznom és sarkat reszelnem, de azt hiszem, ezek elenyészőek a negatívumok mellett.
Három héttel ezelőtt, az első komolyabb magamból kifordulás óta nagyon megváltoztak a nézeteim. Jobb lett volna, ha csak szépen, lassan esnek le a tantuszok, nem egyszerre zúdulnak a nyakamba. Azon vagyok, hogy kimásszak alóluk, de nagyon nehéz.
Nehéz. Amennyit én ezt a szót ebben a hónapban használtam…! Dunát lehetne vele rekeszteni. Jó lenne, ha valaki megmondaná, mi a helyes lépés, eddig soha semmit nem csináltam még ennyire önállóan. Fura dolog ez a felnőtté válás és igazán helyrebillenhetnének már bennem a dolgok. Keresem az arany középutat, de csak a végletek között pattogok.
Egy katasztrófa vagyok…