Folyton csak a kérdések

Semmi másra nem tudok koncentrálni. Apát félretettem, ő nem érdekel, azt csinál, amit akar, engem most Ő érdekel és hogy mi ez az egész.
Ha valakit utálok, nem szeretek, akkor tudok mondani valamit olyat, amiért nem. Mármint, ha ezelőtt szerettem. Nem? Ezt anya mondta. Ő azt a példát hozta, hogy ha azt mondanám, hogy anya, nem szeretem, mert büdös a szája, akkor megértené, de ezt a tépelődést nem. Ez nem áll fenn, mert még mindig ugyanolyan jóképűnek és gusztusosnak találom őt, mint ezelőtt.
A második lehetőség kicsit reálisabb: nálam talán ez az egész picit átment barátságba. Ez senkinek sem a hibája, élethelyzet hozza. Egyre jobban megerősödik bennem az, hogy most valahogy nincs olyan nagy szükségem kapcsolatra. Valahogy nem megy. Szeretek vele beszélgetni, hallani a hangját, de ez a kapcsolatosdni... Nem tudom.
Szerinte csak besokalltam az otthoniaktól, ezért hirtelen másban is keresni kezdtem a hibát, így például a kapcsolatunkban is. Meg benne is, csak ott nem találtam. Lehet benne valami és legyen is csak ennyi a probléma, mert ez talán még visszafordítható.
Azt mondtam, megvárom a karácsonyt, de ha továbbra is ilyen idegbeteg vagyok ezektől a gondolatoktól, lehet, csak tovább rontanám az egészet. Ő azt mondta, neki én vagyok a legnagyobb ajándék és szeretnék is vele maradni, hiszen annyi mindent elterveztem,de mindig ott van az a rohadt de. Sosem tudok rendesen csak magammal foglalkozni?
Bár erősebb és határozottabb lennék! Lehet, tényleg szükségem lenne egy kis szünetre, hogy lássam, tényleg jobb-e - nem nélküle, - a kapcsolat nélkül. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy nem vele van a baj, de valami nem működik bennem. Amikor rá gondolok, sokat sírok, ideges vagyok. Jó lenne tudni, hogy ez csak  időszakos, vagy állandósult. El kéne tudnom engedni magam, és ha arra kerül sor, őt is.
Kerek egy hónapja próbálkozom, de csak egyre rosszabb. A kezdeti nagy hiszti elmúlt, legalább is, csak darabokban jelentkezik.
Mondjatok valamit, ha tudtok! Egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni. Se vele, se nélküle. Már csak a suli miatt is dűlőre kéne jutnom végre. A semminél is kevesebbet tanulok, már órákon sem tudok figyelni.
Már nem tudok azzal foglalkozni, kinek, mi és hogy fáj. Csak szabadulni akarok a folytonos idegességtől.
(Mondom most. Aztán általában azon drámázom, hogy tönkre fogom tenni a karácsonyát. Egy szörnyeteg vagyok)