Gyros-oztunk éppen, egy kis kocsmai buli után. Mindhárman a telefonunkat nyomogattuk. Az egyiket még mindig ugyanaz a srác húzza, aki hatszor megcsalta, aki átverte, aki játszott vele, több, mint másfél éven keresztül és a mai napig sem képesek egymástól elszakadni. Nem csak arról van szó, hogy mindkettő magányos. Valahogy újra és újra egymásra találnak, de mindig ugyanonnan folytatják. Eddig el sem tudtam képzelni, milyen idegőrlő lehet ez a helyzet és milyen bizonytalan. Csak most kezdem igazán megérteni, min is mehet ő keresztül. És ez egy picit nekem is fáj.
A másikat szerintem sosem szerették viszont igazán, pedig ez aztán rajta egyáltalán nem múlt. Több, mint fél év kételkedés és reménykedés; a szakítás mégis fejbe vágta. Azóta másoknál keresi a vigaszt, de még ők sem hajlandóak neki megadni. Folyton csalódik. Átverik. Megalázzák. Őt is.
És itt vagyok én. Miss Tökéletes Párkapcsolat. Miss Én Mindent Jól Csinálok. Egy roncs vagyok. Korcs. Mindenem megvan, amit ez a két lány, és még sok ezer kívánhatna, én mégis azon gondolkozom, hogy eldobjam-e magamtól. Az én életem sem egy leányálom, de mindig lehetne rosszabb. Szükségem van rá, a megértésére, de néha mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok vele lenni. Nem tudom, hogy szükségem van-e egy ilyen komoly párkapcsolatra. Rá igen, azt tudom, de képes vagyok-e működtetni is ezt az egészet, na azt nem tudom.
Ma nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem odáig süllyedtünk anyával, ahol apa van. Sírunk, szomorkodunk, szidunk mindent és mindenkit. Idejét sem tudom, mikor nevettem anyuval olyan igazán jót, pedig mi mindig nevettünk.
Senki sem szereti a világvége-hangulatú, nyávogós embereket. Addig vagyunk jók, amíg magunk vagyunk és nevetünk és nem sírunk és lerázzuk magunkról az élet mocskát. Mihelyst megbicsaklunk, összetörünk, vagy csak egyszerűen elszomorodunk, nem kellünk többé senkinek. Egy darabig mindenki csinálja, egy darabig minden barát és rokon segít, hallgat, simogatja a hátunkat és fogja a kezünket. Aztán egy idő után már nem kérdeznek rá a bajainkra, nem kérdezik meg, kérünk-e teát, inkább a saját kis életükkel foglalkoznak. Mert mindenkinek megvannak a maga problémái és ezért senkit sem lehet hibáztatni.
Nem Vele van a baj, nem Őt nem szeretem, hanem magamat utálom, a világot. Darabokra törtem, sírtam, nyávogtam, elégedetlenkedtem. Ő kitartó, de ez sem tarthat örökké. Most lehet rá a legnagyobb szükségem, én mégis minden nap az orrára kötöm, hogy nem tudom, hogyan tovább. Néha úgy érzem, ha ő nem lenne, egyszerűbb lenne. Összeeshetnék, nem kéne senkiért sem tartanom magam, aztán valahogyan kimásznék belőle. Ha nem Róla lenne szó, megtenném. De mivel Róla van szó, nem tehetem.
Nem tudom, hogy ez az életundor ki fogja-e belőlem irtani teljesen a szerelmet és a szeretetet, vagy még időben észhez térek, de nagyon szeretném visszakapni azt, ami volt. Minden mosolyt, boldog pillanatot, gyönyört és az ezekkel karöltve járó problémákat is. Bár tudnám, képes vagyok-e rá...!
Eddig mindig összeestem. Összeestem és újjáépítettem saját magam. De ha most összeesek, sokat veszítek: Őt. Az egyetlen embert az életemben, akinek én vagyok a mindene. Már csak az elmúlt 8 hónapért is ki kell várnom a végét, nem futamodhatok meg.
Végül minden rendbe fog jönni. Ha még nincs minden rendben, akkor még nincs vége. Bármi legyen is a vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése