Én leszek a saját külső szemlélőm. Hiába kérdezek mást, senki sem tudja a megoldást. Azt teszem, amit Ő tanácsolt: objektív leszek.
Szar időszakon megyek keresztül, ez tény. Nem akarok már azon gondolkozni, hogy mi indította bennem el ezt a mélyzuhanást, mert nem érdekel, csak ki akarok már jönni belőle.
Bármit is döntök el, még mindig ideges vagyok attól a gondolattól, hogy jön, hogy mi lesz ebben a három napban. Néha kicsit úgy érzem, megfojt, annyira szeret.
Lényeg: hajnal előtt van mindig a legsötétebb. Nem látom a végét, nem látom a fényt, de tudom, hogy létezik. Kisírtam már a szemem, nem akarok többet; a végén felszántják a könnyek az arcomat.
Objektív leszek. Szólni fogok Neki, ha valami idegesít, mert valamitől ideges vagyok. Nem tudom, hogy ez csak szimplán besokallás, vagy tényleg a szerelem végét jelenti-e, honnan tudnám és főleg más honnan tudná...? Ez nem ilyen egyszerű. Nem is értem, miért írnak a szerelemről ennyi dalt és könyvet. Egyszerűen nem lehet megmagyarázni egyik szakaszát sem.
Igyekszem összeszedni magam. Megpróbálom megmenteni a kapcsolatunkat, mert érzem, hogy van rá lehetőség. Viszont ha nincs, akkor sincs semmi baj. Egy fantasztikus férfivel töltöttem el gyönyörű és tapasztalatokkal teli jó néhány hónapot, rengeteg nevetéssel, szeretettel és boldogsággal.
Megint sírok, de azért, mert boldog vagyok. Mert büszke vagyok ránk, bármi is lesz ennek a vége. Büszke vagyok rá, amiért ennyire odaadó és gondoskodó, arra, hogy mennyire okos és jóképű, büszke vagyok magunkra, arra, hogy ilyen őszinte és mély kapcsolatot sikerült felépítenünk és magamra is az vagyok, mert megtaláltam a számomra megfelelő személyt. Csak egy dolgot rontottam el: az időpontot. Elsőre kifogni a férjemet nem szerencsés dolog 18 évesen.
Félek, mert nem látom a fényt az alagút végén, félek, mert semmi sem ugyanolyan, mint az elején. Félek, bármi is lesz a végkifejlet és félek attól is, hogy rosszul fogok dönteni. Elképesztő lelkiismeretfurdalásom van, amiért így és ilyen hirtelen törtem ki, amiért ezzel befolyásolom őt is, de sajnos nem tudok mit csinálni, én sem ismertem ezt az oldalamat eddig.
Kicsúszott a kezemből az irányítás. Mondhatom, a legjobbkor, ilyen az én formám. Vissza akarok térni. Csak saját magam árnyéka vagyok és ezzel nem csak én vagyok így: az egész környezetem tele van katasztrófákkal. Roppant felemelő érzés minden nap mindenkivel meghalni, de ez van. Majd lesz jobb is, nem?
Nem szabad döntésképtelenné válnom. Össze kell szednem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése