Ugyanaz a történet

Rossz hívő vagyok, csak akkor imádkozom, ha épp nagyon szükségem van a segítségre. Három éve írtam ide utoljára, azóta csak két nyeszlett kis vázlatom van, amelyeket sosem fejeztem be, és nem is fogom, mert már nem emlékszem, milyen érzést akartam kiírna magamból...

De most itt vagyok, tajtékzom, vihar tombol legbelül. Nem úgy, mint rég, azt már kinőttem. Nem eszi be magát a félelem a sejtjteimbe. Valami egészen más zajlik most bennem, valahol a tudatom alatt, úgy, hogy észre sem veszem, mennyire befolyásol. Amikor végre eljutok odáig, hogy beszélek arról, ahogy érzek, amikor eldöntöm, hogy ebből kilépek, mert nem vagyunk jók egymásnak, hirtelen kapaszkodni kezdek. Végtelen szomorúság tör elő, ami nem csillapodik.

Van ez a fiú

Szép is vagy, meg okos is, első blikkre igazi főnyeremény. Annyival szebbnek láttalak magamnál, hogy észre sem vettem, mennyire mások vagyunk. Majd' két év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, valami nem stimmel. Már nem pánikolok, abból is kinőttem. Csak eszem magam, lassan, de biztosan. Túl sokat akarok? - kérdezem magamtól szinte minden pillanatban. Azt mondod, nekem semmi nem elég, bármit csinálsz. Tényleg ilyen lehetetlen dolgokat kérek?

"Te mész, én állok"

Azt mondod, te is érzed. Pedig azt hittem, nem is látod rajtam a változást. Tele vagyok tervekkel, álmokkal, vágyakkal, de bármit mondok, nem reagálsz. Én biztos megkérdezném, hogy "de akkor velünk mi lesz?". De te nem kérdezed meg. Nézel rám kukán, aztán elkezdünk másról beszélni. Tudod, hogy másra vágyom, de nem próbálkozol. Pedig engem egyszerű boldoggá tenni.

"Nem akarlak bántani"

Tudom, hogy nem. Tudom, hogy szeretjük egymást, a magunk módján. Sokszor bántóan, de néha gyengéden is, kicsit lustán, heherészve, mert hejj, ráérünk arra még, aztán csendben is, összebújva...mindehogyan. Jó a pillanatban, amikor éppen jó, és ez elég...neked... Én meg maradok, mert nincs hova mennem, csak tervek vannak a fejemben, lehetetlen célok, amiket képzeletben már el is értem...

Szeretlek

Ezt már én mondom, mert igaz. Tényleg szeretlek téged minden szeretetemmel, két évünk minden nyomorult percével, azokkal is, amikor azt mondtam magamban, hogy már nem. Szeretem, hogy hozzám tartozol, és hogy én hozzád, mert én már csak ilyen vagyok, azt is szeretem, amit már nem kellene. Úgy érzem, mintha egy darabot tépnék ki saját magamból, ha arra gondolok, hogy elhagylak, pedig mindkettőnknek jobb lenne. Mindkettőnknek mást jelent a boldogság.

Észre sem vettem

Mindig úgy gondoltam, hogy erős csaj vagyok. Most találtam egy képet magamról, lehetek vagy 8 éves, vigyorgok, mint a vadalma, az egyik metszőfogam hiányzik; így mutatok be a fotósnak, feszes középső ujjal. Bitchin'. Eljöttem otthonról, dolgoztam, tanultam, önálló vagyok, jól keresek. Megcsináltam, mondhatjuk, irányba álltam, nincs más hátra, csak előre. Az agyam tudja, hogy értékes vagyok...de a szívem nem. Ott van benne egy óriási, tátongó lyuk, és annyira fáj az üressége, hogy ami csak a kezem ügyébe kerül, beletömöm. Értéktelen szerelmek, hulladék barátságok, halott remények; így telik meg valaki keserűséggel. A fejem azt mondja, nekem több kell, a szívem viszont nem bírja el.

Függő vagyok

Foggal-körömmel kapaszkodom beléd, mert miért ne akarnék valamivel együtt lenni, aki velem akar lenni. Tudom, hogy nem kellene, hogy nincs miért, hogy nem teszel boldoggá, de mélyen, legbelül valami egészen más dolgozik bennem, aminek a létezését eddig tagadtam. Két pillanattal ezelőtt, amikor arra gonoltam, hogy egyedül leszek, örömmel töltött el. Lesz időm erre, lesz időm arra, dolgozom magamon, a céljaimon...Aztán kitört belőlem ez a lehetetlen szomorúság. Már most hiányzol.

Rettegek.

Rettegek, hogy nem fog szeretni senki, hogy nem érdemlek többet, hogy azzal kell boldogulnom, amit dob a gép. Nem lehetek boldog egyedül, mert aki egyedül van, az nem lehet boldog. Kell a visszaigazolás, a megerősítés, hogy igen, értékes vagyok. Mert magamtól nem hiszem el. Csak úgy csinálok, mintha. Ragaszkodom ahhoz, amiért megdolgoztam, amit véghezvittem, amit megszereztem. Már nem értékes, senkinek sem kell, de én akarom, minden erőmmel, mert egy gyűjtögető vagyok, csak én nem tárgyakat, hanem érzéseket gyűjtök.

Azt hittem, innen már csak feljebb van.

Eldöntöttem, hogy nekem ez nem kell, szóval látnom kellene az alagút végét, nem? Amikor elszakítottam magam tőled, sötét lett és hirtelen nem látok senkit, semmit. Nézek, de nem látok, tapogatózom, hátha ott vagy valahol. Itt vagy még? Hadd fogjam még kicsit a kezed. Hadd bújjak hozzád még egyszer. Úgy szeretem az illatod... Muszáj, hogy ennek vége legyen?

Rendeződnek a dolgok köztünk,

tényleg, egy rossz szavam sem lehet. Szeretek Vele lenni, a szorító érzés is már csak nagyon ritkán jön rám és rengeteget beszélgetünk, igyekszünk programokat csinálni, sokat dumálni, nevetni. Végre kapott munkát, aminek külön örülök, mert az önbecsülése is talán helyreáll most már.
De nem akarok hazudni, néha még mindig elkapnak a kétségek. Ha jön valami kis probléma, rögtön agyalni kezdek, tehetetlenül. Nem tudok mit csinálni, néha úgy érzem, külön keresem az okokat arra, hogy agyalhassak.
Nem tehetek róla, de érdekelnek mások. Lelkiismeret-furdalásom is van miatta, őszintén, és nem is akarom Őt elhagyni holmi kaland miatt, eleve, nem is lennék képes rá, de ott bujkál bennem a kíváncsiság, bármit is teszek.
Le akarom győzni ezt a kíváncsiságot és Rá akarok koncentrálni. Remélem, sikerül. Mindig józan embernek tartottam magam, a hullámaim ellenére azt nem lehet mondani, hogy könnyen feladok dolgokat és elbagatellizálom azt, ami jó és fontos nekem. De talán pont emiatt félek attól, hogy igazából csak meggyőződésből, nem érzésből cselekszem és gondolkozom.
Itt vagyok, fél éve 20 éves és még mindig nem ismerem a határaimat.
Talán egy élet sem lesz elég rá.
Sőt.
Biztos.

Szar rájönni arra,

hogy az, amilyen állapotban én voltam az elmúlt időszakban, túl jó volt. Most én is ugyanolyan problémákkal küzdő ember lettem, mint bárki más. Már szokom, már túlélem, már megélem, de nehéz. Nehéz szembesülni azzal, hogy mehetnének másként is a dolgok, hogy néha úgy érzem, az idő ellenünk dolgozik, hogy még mindig néha összeomlok legbelül.
Azért ez a két-két és fél év elég kritikus időszak, legalábbis részemről. A hormonszerelem alábbhagy, sok a negatív példa, az életünk pedig nem úgy alakul, ahogy kényelmes lenne.
Most első sorban a túlélés a fontos, érzem, hogy hamarosan rendeződnek a dolgaink. Addig nem fogok kilépni a kapcsolatból, amíg úgy érzem, hogy nem élném túl nélküle. Komplex, sok összetevős ez a dolog, amíg nem vagyok 100%-ig biztos abban, hogy mit akarok, nem csinálok semmit. Addig azért küzdök, amink van. Mert sok mindenünk van és nagyon ritka is az, amink van. Csak félek attól, hogy én igazából más vagyok, csak mivel vele vagyok, nem ismerem meg önmagam.
Áh, sose fogok jobban lenni. Sose fogok jobb lenni.

Annyira

ragaszkodom a tökéletes kis életemhez...! Istenem, néha nekem is kell, hogy kicsit rossz legyen... Nem baj, ha nem vagyok felhőtlenül boldog, ha vannak nehéz időszakaim, nehéz időszakaink, ha kicsit megrogyok a súly alatt, amit cipelek. Teljesen normális. Nehezen birkózom meg a problémákkal, még nehezebben fogadom el őket és még ennél is nehezebben teszem magam túl rajtuk. De mindegy, 20 éves vagyok, remélhetőleg még fejlődik a jellemem és majd megerősödöm. Tisztában vagyok azzal, hogy másoknak ezerszer rosszabb, de az a nagy szomorú helyzet, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb. Nem tudom nem figyelembe venni, hogy én sem vagyok a toppon. Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen amiatt, hogy most nem érzem magam teljesen boldognak.
Ez van. Majd lesz máshogy...!

Én is bölcsebb leszek azért...

Megint ismételni fogom önmagam, de ezek a hullámvölgyek segítenek okosodni. Lehet, már egyszer keresztül mentem ezen az egészen, de mindig valami apró, de új dologra rájövök. Vagy nem is újra, hanem valami régire, csak új formában.
A mostani "ilyenem" az, hogy nincs jó döntés.
Talán nem vettem volna olyan komolyan ezt az egész butaságot, ha tudatosítom magamban, hogy ez nem a világ vége. Vagy nem is tudom. Annyira úrrá lett rajtam a pánik és a kétségbeesés, nem biztos, hogy egyáltalán képes lettem volna összeszedni magam. Minden esetre, az életemmel is az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok veszíteni. Nem tudok rosszul dönteni, képtelen vagyok hibázni. Ha valamiben nem nyerhetek, akkor szándékosan úgy csinálok, mintha nekem nem is lenne szükségem arra, hogy abban a bizonyos dologban jó legyek, sőt, csak még jobban rontok a dolgaimon, hogy még csak fel se merüljön az ellenkezőjének a lehetősége. Pedig mindig van valami, amiben meg kellene mutatnom, hogy jó vagyok. Nem érzem magamat szépnek ebben a testben, de úgy csinálok, mintha ennek nem is lenne köze ahhoz, ahogy élem az életem. Pedig de. Alig járok be a suliba, nem csinálok semmit, azt sem tudom, mit merre, de ez is csak azért van, mert rettegek attól, hogy ha próbálkoznék sem lennék elég jó. Tudom, hogy nem vagyok buta, sosem igyekeztem, mégis itt vagyok, de visszatart az, hogy ha igyekszem, az nem lesz elég. Várok arra, hogy elkezdődjön az életem, hogy rájöjjek, mit akarok, pedig magamnak kellene kitaposnom a saját utamat, nem jön semmi sem magától.
Meg akarom nyerni az életet, mintha ez egy verseny lenne. Minden áron tökéletes életet akarok. Nem pénzben, nem vagyonban, nem külsőre. Csak belsőre, de azt nagyon akarom és igyekszem abból kihozni mindezt, amim van.
Pedig ezt nem lehet jól csinálni. Nincs arra elég idő, hogy az egész életedet jól éld. Nincs olyan, hogy hibátlan élet. Annyira szubjektív minden... Csak le kellene szoknom erről a már néha beteges vágyakozásról és csak egyszerűen élni az életem. Megbirkózni azzal, ami jön és elfogadni azt, hogy én is csak ember vagyok, aki néha nem tudja, mit tegyen és lehet, hogy óriási baklövést követ el. Azzal, amit művelek csinálom a legnagyobb hülyeséget...
Csak lazán.
Majd minden oké lesz.
Majd az idő megoldja.
Majd mi megoldjuk.

Újabb ismerős szint

VÁLTOZÁST!
Ma végre elért az érzés. Változni akarok, változtatni, mert most, abban, amiben vagyok, megfulladok.
Magamon akarok változtatni, a külsőmön, a belsőmön, a személyiségemen, a környezetemen.
Mostanában ismét aktívan gyűlöltem magam, mégsem tettem semmit. Büntetem magam, amiért kövér vagyok azzal, hogy kövér maradok. Le akarok fogyni. Az akarok lenni, aki lenni szeretnék, olyan akarok lenni, aki szereti önmagát. Mert aki nem szereti őszintén önmagát, mást sem fog tudni őszintén szeretni. Nem akarok félni a változástól, attól, hogy minden megváltozhat, ha egy kicsit én is átalakulok.
Nem tudom, mi lesz ebből, de tetszik ez az újfajta érzés. Értelmet nyert ez az egész.
Azt sem tudom, mit fogok a hátam mögött hagyni. Nem tudom, Őt a hátam mögött fogom-e hagyni, de vele együtt akarok megváltozni, elégedettebb lenni az életemmel. Ehhez neki is kell változnia, alakulnia, de jó úton halad és igaz, most nagyon nehéz neki, nagyon sok mindent kell végigcsinálnia a közeljövőben, de bízom benne, bízom abban, hogy megoldjuk.
Igazából most csak magammal akarok foglalkozni. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, meglennék Nélküle, de nem akarok meglenni Nélküle. Ragaszkodom hozzá, de végre el tudom engedni ezt a vele vagy nélküle kérdést: mert lesz ahogy lesz. Hosszú idő óta először érzem azt, hogy el tudom engedni a görcseimet és magammal, a saját elégedetlenségemmel tudok foglalkozni és nem a párkapcsolatommal.
Nem akarom Tőle függővé tenni azt, hogy mit gondolok magamról és hogy érzem magam a világban. Ő nekem egy plusz, de nem feltétlen szükséges, hogy jelen élethelyzetben meghatározzon a párkapcsolatom. Szükségem van egy kis helyre és időre úgy, hogy ő támogat. Nem tudom, érthető-e az, amire gondolok. Kicsit zavaros még, de elkezdődött: tényleg jobban leszek hamarosan.
Csak így tovább, nem adom fel...!

Úgy néz ki,

ennek a kétségbeesésnek is ugyanazok a szakaszai, mint a másfél évvel ezelőttinek. Ugyanolyan hosszúnak tűnik, ugyanazok az érzéseim, ugyanazok a kételyeim. Sajnos ez még nem nyugtat meg, ugyanis még mindig tartok attól, hogy valamelyik szinten megrekedek... Vagy visszaesek.
Először van a zokogás. Nem tudom, mi van, csak valami nem jó, nem érzem magam jól, megijedek attól, hogy megváltoztak az érzéseim.
Aztán magamat hibáztatom: Nekem ez sem elég? Mivel nem vagyok elégedett? Mit akarok én még ezen felül? Nem jogtalanul.
Utána Őt hibáztatom. Nem igyekszik, nem akar a kedvemben járni, biztosan már nem is szeret eléggé. Nem jogtalanul gondolom így itt sem.
Rájövök, hogy már előbb kezdődött minden, már egy ideje egyikünk sem igyekezett eléggé és kicsit megroggyant a kapcsolatunk.
Ezek után elemezgetek. Még mindig sokat sírok, de sokszor eljutok odáig, hogy nem akarom tovább csinálni, nincs erre szükségem, fiatal vagyok és élni akarok. Amikor jobban vagyok, akkor arra koncentrálok viszont, hogy vannak hullámok egy kapcsolatban és csupán kíváncsiságból butaság lenne Őt elhagynom. Annál Ő sokkal többet ér és annál sokkal, de sokkal jobb kapcsolatunk van.
Miután megélem a mélypontokat, zokogok, nem egyszer megbántom őt, együtt zokogunk, nem alszom, mellkasfeszülés...szóval mindezek után kezdek jobban lenni. Ez a harmadik hónap vége körül van.
Hullámzik, néha visszatér ez, néha visszatér az, de összességében kezdek jobban lenni.
Talán ez a legnehezebb rész. Ekkor már tudok tiszta fejjel gondolkozni és komolyan belegondolok abba, hogy megpróbálom nélküle. Elvégre, fiatal vagyok és még egy csomó minden történhet, minek kötném le magam az első fiúval, akivel valaha voltam. Ugyanakkor tisztában vagyok már azzal, hogy szeretem őt, tisztelem őt, fontos nekem és most ráadásul szüksége is van rám.
Szóval most itt vagyunk. Nem vagyok biztos abban, hogy ő lesz a férjem, nem vagyok biztos abban, hogy még egy év múlva is együtt leszünk, de azt tudom, hogy ez rajtunk áll és azon, hogy mit akarunk. Legfőképpen rajtam. Lelkiismeret-furdalásom is van, amiért most én vagyok abban a helyzetben, hogy akár szakítanék is. Ez olyan, mintha én lennék fölényben, pedig igazából tudom, hogy ez egyáltalán nincs így.
Nos, nem tudom, mi lesz, de igazából már nem is érdekel. Egyszer úgy érzem, nem akarom azt az életet, amim vele lesz, máskor pedig úgy, hogy miért kellene mindennek úgy lennie, ahogy gondolom, bármi történhet még, ami mindent megváltoztat.
Nyitott szemmel járok, de dolgozom azon, hogy megnyugodjak. Nem akarok sem elsietni, sem halogatni semmit. Próbálok bölcs lenni, pedig nem vagyok az.
Inkább végignézem az IKEA honlapját, attól biztos minden szebb és jobb lesz.
Valószínűleg...