ennek a kétségbeesésnek is ugyanazok a szakaszai, mint a másfél évvel ezelőttinek. Ugyanolyan hosszúnak tűnik, ugyanazok az érzéseim, ugyanazok a kételyeim. Sajnos ez még nem nyugtat meg, ugyanis még mindig tartok attól, hogy valamelyik szinten megrekedek... Vagy visszaesek.
Először van a zokogás. Nem tudom, mi van, csak valami nem jó, nem érzem magam jól, megijedek attól, hogy megváltoztak az érzéseim.
Aztán magamat hibáztatom: Nekem ez sem elég? Mivel nem vagyok elégedett? Mit akarok én még ezen felül? Nem jogtalanul.
Utána Őt hibáztatom. Nem igyekszik, nem akar a kedvemben járni, biztosan már nem is szeret eléggé. Nem jogtalanul gondolom így itt sem.
Rájövök, hogy már előbb kezdődött minden, már egy ideje egyikünk sem igyekezett eléggé és kicsit megroggyant a kapcsolatunk.
Ezek után elemezgetek. Még mindig sokat sírok, de sokszor eljutok odáig, hogy nem akarom tovább csinálni, nincs erre szükségem, fiatal vagyok és élni akarok. Amikor jobban vagyok, akkor arra koncentrálok viszont, hogy vannak hullámok egy kapcsolatban és csupán kíváncsiságból butaság lenne Őt elhagynom. Annál Ő sokkal többet ér és annál sokkal, de sokkal jobb kapcsolatunk van.
Miután megélem a mélypontokat, zokogok, nem egyszer megbántom őt, együtt zokogunk, nem alszom, mellkasfeszülés...szóval mindezek után kezdek jobban lenni. Ez a harmadik hónap vége körül van.
Hullámzik, néha visszatér ez, néha visszatér az, de összességében kezdek jobban lenni.
Talán ez a legnehezebb rész. Ekkor már tudok tiszta fejjel gondolkozni és komolyan belegondolok abba, hogy megpróbálom nélküle. Elvégre, fiatal vagyok és még egy csomó minden történhet, minek kötném le magam az első fiúval, akivel valaha voltam. Ugyanakkor tisztában vagyok már azzal, hogy szeretem őt, tisztelem őt, fontos nekem és most ráadásul szüksége is van rám.
Szóval most itt vagyunk. Nem vagyok biztos abban, hogy ő lesz a férjem, nem vagyok biztos abban, hogy még egy év múlva is együtt leszünk, de azt tudom, hogy ez rajtunk áll és azon, hogy mit akarunk. Legfőképpen rajtam. Lelkiismeret-furdalásom is van, amiért most én vagyok abban a helyzetben, hogy akár szakítanék is. Ez olyan, mintha én lennék fölényben, pedig igazából tudom, hogy ez egyáltalán nincs így.
Nos, nem tudom, mi lesz, de igazából már nem is érdekel. Egyszer úgy érzem, nem akarom azt az életet, amim vele lesz, máskor pedig úgy, hogy miért kellene mindennek úgy lennie, ahogy gondolom, bármi történhet még, ami mindent megváltoztat.
Nyitott szemmel járok, de dolgozom azon, hogy megnyugodjak. Nem akarok sem elsietni, sem halogatni semmit. Próbálok bölcs lenni, pedig nem vagyok az.
Inkább végignézem az IKEA honlapját, attól biztos minden szebb és jobb lesz.
Valószínűleg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése