hogy néha úgy érzem, inkább feladnám. Minek nekem ez a feszültség, ha valami nem jó, ha nem olyan, mint régen, minek erőlködjek, fiatal vagyok még...!
Igazából az a legnagyobb félelmem, hogy nem fog elmúlni. Félek, hogy hiába kezdett el jobb lenni, megreked. Pedig aggyal tudom, hogy meg fogjuk oldani, mert már megoldottuk egyszer, most miért ne sikerülne? Csak valahogy be vagyok programozva arra, hogy számoljak a legrosszabb eshetőséggel.
Amikor vitatkozunk, vagy valami nem jön össze, amit elterveztünk, picit összeesek, de csak rövid időre, hamar túlteszem magam rajta. Szeretném, ha így folytatódna minden és szépen lassan minden normalizálódna.
Amikor kétségbeesek, mostanában arra gondolok, hogy lehet, másnak az a normális, amilyen állapotban éppen én vagyok. Ahogy nézem, ahogy beszélgetek másokkal, látom mások kapcsolatait, beszélgetek mások érzéseikről, arra jutok, hogy az a legritkább, hogy minden egyértelmű. Amikor én rossz passzban vagyok, az az átlag. Nem értékelem azt, amim van és mindig azt kutatom, miben vagyunk rosszak. Olyan szánalmas. Tudom aggyal, de nem bízok a saját gondolataimban.
Örülök, hogy ő még mindig erős, fogja a kezem és - bár kisebb kiborulásokkal, de - mellettem áll, türelmes marad.
Hamarosan vége ennek a zavaros időszaknak. Muszáj, hogy vége legyen. Biztos csúnyán hangzik, de amíg nem érzem úgy, hogy mással jobb lenne, hogy megérné mással kezdeni, nem akarom feladni. Elvégre, ez így normális, nem?
Áh, túl hamar találkoztam a nagy Ő-vel.
De csak azért is megtartom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése