Össze vagyok zavarodva. Elbizonytalanodtam, és ha én egyszer elbizonytalanodom, akkor nagyon. A fejemre nőtt az összes problémám és egyszerűen utálom a mindennapjaimat. Magammal nem vagyok kibékülve, nem tudom, mit akarok és pont azt az embert akarom kivetni magamból, aki az egyetlen bizodalmam. Érthető, mert ha magammal nem tudok mit kezdeni, mással főleg nem. Elég komolyan szorongok. Amikor Ő ott fekszik mellettem, sokszor azt gondolom, nem is akarok vele lenni, hagyom is az egészet és nagyon komolyan meg is tudom bántani Őt. Aztán kiszabadul ez a bennső feszültség, zokogok a mellkasán és úgy ölelem, mintha az lenne az utolsó napom. Egyedül könnyebb lenne? Nélküle könnyebb lenne? Lehet. Akarom Nélküle? Nem. Vele akarok meggyógyulni. Mert tudom, hogy képesek vagyunk rá. Mert erősek vagyunk és csináljuk. Addig nem szabadul Ő tőlem, amíg meg nem utálom. Amíg vele akarok lenni, addig rendben van minden. Csak be kellene fejeznem saját magam folyamatos megkérdőjelezését. Azzal csak a szakadékhoz lökködöm magam közelebb.
Más valószínűleg már feladta volna. Főleg az én koromban. De nekem Ő fontos, tisztelem és szeretem őt, küzd értem és én is küzdök érte. Mert ez így működik. Mert ezt akarom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése