Igyekszem kifejezetten nem írni, mert azzal csak a baj van. Pillanatnyilag jó, de nem segít tényleg leállítani az agyamat.
Már régebb óta nem stimmelt minden, nagyon hullámzó volt a kapcsolatunk már a kiborulás előtt. Aztán ahogy a fejemre mászott minden, munka, család, barátok, egyszerűen elfogyott a türelmem, a derűlátásom és minden, amit tenni tudtam egyedül a pánik volt. Na és kin csattan a legjobban az, ha kibuksz? Hát nyilván azon, aki a legközelebb áll hozzád. És nekem ő az egyetlen szinte, aki közel áll hozzám. Még most is nagyon ki vagyok merülve, mindenhogyan, sokat feszít a mellkasom, fáradt vagyok, ingerlékeny és hihetetlen hisztis. De ennek egyszer el kell múlnia. És meg is kell tanulnom valamikor kezelni a stresszt. TÚL KOMOLYAN VESZEK MINDENT. Mint egy kibaszott nagy görcs, olyan vagyok. Így nem lehet szeretni senkit, így csak utálkozni és elégedetlenkedni lehet. Saját magammal sem vagyok kibékülve, akkor hogy viselhetnék el másokat?
Ma megint sírtunk egyet, de örülök annak, ha néha ő is kiborul; ha mindig olyan erős lenne, mint amilyennek mutatja magát általában, túl messzire mennék és talán még ki is használnám a helyzetem.
Ha ez megint előfordulna, nem csodálkoznék, ha már nem akarná végigcsinálni velem. De szeretném. Szeretném, ha most is erős maradna és szeretném, ha túl lennénk ezen az egész szaron és végre élhetném a megszokott kis életemet, Vele. Nem kell nekem senki más, nem akarok távol lenni tőle, csak meg akarom javítani magunkat és ehhez vissza kell szereznem a türelmemet. Mert mindenhez idő kell, és ha siettetem, azzal ártok a legtöbbet.
Azt hiszem, most sírok egyet, holnap húzós napom lesz, nem ott akarok kiborulni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése