Először is, túl komolyan veszek mindent. Ha valamit a magaménak érzek, ahhoz ragaszkodom és csakis abban a formájában tudom elviselni, ahogyan kaptam. Mindennel így vagyok. Barátságokkal, helyekkel, munkával, párkapcsolattal. Annyira ráfeszülök dolgokra, hogy egyszer csak nem minden a régi. Ettől jön a második hibapontom: a pánik. Pánikszerűen próbálok mindent visszacsinálni, visszapörgetni, helyrehozni, megoldani, aminek csak még nagyobb pánik lesz az eredménye. Hihetetlenül ingerült és elégedetlen leszek ettől, már-már frusztrált, és csak egyre jobban a szakadék felé terelem saját magam. Aztán mindez meg van hintve egy kis döntésképtelenséggel, alvászavarral, magas vérnyomással, ingerlékenységgel, mígnem MINDENT el nem rontok magam körül.
Aztán ahogy ezekre szépen lassan, még annál is lassabban rájövök, rengeteg mindent újjá is kell építenem magamban. Első sorban a barátomhoz akarok visszatalálni. Tudom, hogy lehetséges, de még mindig el is ronthatom. Lehet, még néha elkap az, hogy nincs meg bennem az, ami hozzánk kell, rájövök, hogy nem is kell. Mert nem kell mindenhez ragaszkodnom, amim volt. Tovább kell lépni, fel kell frissíteni mindent és ehhez viszont pontosan elegek vagyunk mi ketten. Olyan végtelen szeretetet kapok Tőle, hogy már néha nem is tudom, mit kezdjek vele. Kerestem bennünk a hibákat, keresem bennünk a hibákat, közben pedig nem is értékelem azt, amink nekünk van. Nem szabadna minden megoldást és boldogságot tőle várnom, túl nagy felelősséget hárítok rá, pedig ezt nekem kell megoldanom. Rendbe kell jönnöm a saját életemmel, magammal, az emberekkel, és akkor nem lesz már rajtunk ez a nagy nyomás. Elképeszt, hogy mennyi türelem és bátorság van benne, mennyi mindent megad nekem. Mivel még rosszabb nekem sosem volt, azt hiszem, ez sem elég. Pedig pontosan ez a minden. Amikor egyenértékűnek érzed magad vele, fontosnak, egyéniségnek, na az az igazi szerelem. El kell engednem magam, fel kell oldanom magamban a görcsöt. Helyet kell engednem új dolgoknak, új érzéseknek, és Velünk is minden rendben lesz.
Nem szabad minden áron beleerőltetnem magam abba a jövőbe, amit elképzeltem magunknak, mert egyáltalán nem biztos, hogy az úgy lesz. Azt kell eldöntenem, hogy itt és most akarom-e őt, erre pedig azért igen egyszerű a válasz. Ami csábít, a szabadság, a függetlenség, az új, mind csak rövidtávú megoldás lenne. Néha azt kívánom, bár lenne két életem. Egy neki, egy meg...máshogy, viszont könnyelműségnek érezném, ha feladnám. Az nem én lennék.
Akkor nyugodnék meg végleg, ha lenne végre munkája. Sikeres lenne a munkájában. Látnám elindulni az életét. Kicsit nehezen viselem az egy helyben való toporgást. Ha én nem haladok éppen valamerre, mert nem tudok, azt várom el, hogy ő haladjon legalább. Csak hát ez nem kívánságműsor.
Nem mondom, hogy nem járok nyitott szemmel, nem mondom, hogy megnyugodtam. Nem mondom, hogy örökké vele leszek, meg azt sem, hogy nem. Mert nem én döntöm el. Ahogy majd jön. És ettől nem kell félnem. Sokkal többen tettek már meg sokkal nagyobb lépéseket is. Nekem csak az a dolgom, hogy éljem az életem. Senki nem vár tőlem többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése