jól vagyok. Nevetek, mosolygok, magamat adom, beszélgetek és igyekszem nem mutatni, hogy nincs minden rendben. Eleinte nem így volt, de észrevettem, hogy senkit nem érdekel igazán a bajom. Vagyis, meghallgatnak, bólogatnak, simogatják a hátam, hogy minden rendben lesz, hogy nincs már sok hátra, utána pedig mennek és foglalkoznak a saját problémáikkal és ez így van rendjén. Mindenkinek a maga keresztje a fontosabb.
Csak amikor valami történik, valami rossz, valami zavarba ejtő és elfelejtik, hogy én nem vagyok jól, hogy nem az vagyok, aki pár hónappal ezelőtt, érzem, hogy megroppanok. Szó szerint.
Minden nap felépítem magam, újra és újra. Minden nap újra összeszedem a reményeimet, azokat a dolgokat, amikből az életem áll és percről percre illesztem újra össze a darabjaimat. Ingatag kártyavár.
Aztán valami történik, valami apróság és csak sírok, csendesen zokogok, órákon keresztül, minél halkabban, úgy, hogy belefájdul a torkom, a fejem, a tüdőm, a szívem... Nézem magamat a tükörben, vörös, kisírt szemekkel és csak még csalódottabb leszek. Minden reggel fogmosás után belevigyorgok a tükörbe, hogy lássam, mit látnak mások. Aztán amikor azt látom meg benne, ami valójában vagyok, megijedek. Nem tudok felnézni.
Egy roncsnak érzem magam. Erőlködöm, erőlködöm, de nem találom magam. Nem tudom, mit akarok, nem tudom, még mennyit bírok. Erősnek érzem magam, de folyton megbotlok. És minden reggel ugyanonnan indulok. Minden nap tartogat számomra egy újabb nagy csalódást. Senki sem az, akinek mutatja magát, még akkor sem, ha azt hittem, ismerem.
Ő is hiányzik. Hiányzik az, amilyenek nem sokkal ezelőtt voltunk. Hiányzik a kitartásom, a magabiztosságom, az önbizalmam...a bátorságom. Egy senkinek érzem magam. Alig várom már, hogy elmehessek innen, hogy új embereket ismerhessek meg egy új helyen, ahol elfelejthetem ezt a rengeteg keserűséget és kínt. Hiányzik a boldogságom. Látni akarom a szépet a világban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése