Ugyanaz a nyomás a mellkasomban, folyamatos agyalás, fejfájás, torokfájás, hányinger, hőemelkedés. Szerintem ezek már a testi jelei a nemtudommittevésnek. És még izomlázam is van.
Vasárnap este még felhívtam úgymond elköszönni és már akkor olyanokat mondtam, hogy nem hiszem, hogy ki fogom bírni és nem is biztos, hogy akarom. Ma már egy kicsivel több erőt érzek magamban, az egy hetet mindenképpen ki kell várnom. Egy hét külön töltött idő talán - hiába más a mi esetünk - még nem lesz végzetes hatással a kapcsolatunkra. Kicsit jobban érzem magam. Nem kell a telefont lesnem, most egy kicsit több időm van a barátaimra. Nagyon sok emberrel beszélek és tartom a kapcsolatot, az utóbbi 9 hónapban meglehetősen elhanyagoltam őket. Jól esik.
Amikor megy le a nap vagyok a legborúlátóbb. Bementem egy könyvesboltba nézelődni. Nem tudom, hogy, de egy Sztálin életrajzi könyv után azon kaptam magam, hogy pszichológiai és párkapcsolati tanácsokkal foglalkozó könyveket olvasgatok. Vajon elég lesz nagyon akarni szeretni őt tovább? Nem tudom, hogy ez a nyomás a mellkasomban a kiújuló asztmám az itthoniak miatt, vagy képtelen vagyok őt elengedni és a szívem tiltakozik. Egész jól sikerült a hétvége, mégis voltak fals pontjai; nem mindig érzem úgy, hogy vele kéne lennem.
Onnan tudom a legbiztosabban, hogy még mindig nagyon szeret, hogy felajánl nekem mindenféle segítséget, még úgy is, ha szakítok vele. Annyira nem tudja elképzelni még, milyen lesz nélkülem... Vagy nem is tudom. Nem úgy szokott lenni, hogy ha valaki nem szeret bennünket viszont, azt előbb-utóbb utálni kezdjük? Olyan kusza az egész. Azt is mondta, hogy várni fog rám a felköltözésemig, ami viszont rettenetesen veszélyes. Az még testvérek között is legalább 7 hónap! 7! Nem alapozhat erre. És én sem, pedig egy kis részem abban reménykedik a legjobban. Addigra annyi minden meg fog változni, feltehetőleg én a legjobban, meg eleve, 7 hónapra nem lehet takarékra fogni a szerelmet és utána ismét kiengedni. Ha választás kérdése lenne, azt mondanám, hogy őt szeretem életem végéig, potyogtatok neki egy focicsapatot, vagy legalább a cserejátékosokat és megtanulom az anyósféle csülkös bablevest meg a chilisbabot, de ez nem kívánságműsor. Azért nem lehetek vele, mert úgy gondolom, nem találok még egy olyat, mint ő, azért viszont nem dobhatom ki, mert most én úgy döntöttem, hogy nekem minden szarfos, beleértve a távkapcsolatot is.
Nem szabadna félnem ennyire attól, hogy mi lesz velem nélküle, mert meg kell tudnom lenni nélküle is. Nem rombolhatom addig a vele való kapcsolatomat, amíg tönkre nem teszek mindent, ami szép és jó volt. Nem aggódhatok érte, mert itt első sorban rólam van szó. Magamat is féltenem kéne. És a jövőmet is. Annyi minden áll vagy bukik ezen az elkövetkezendő időszakon, hogy úgy érzem, megroppanok a teher alatt.
Anyós körvonalakban tudja, hogy s mint vagyok, vagyunk és nem érti, hogy amikor minden ilyen rossz, miért pont azt taszítanám el magamtól, aki az egyetlen örömöm az életben. Ez ennél lényegesen összetettebb. Ebben a nagy keserűségben valahogy a szeretet képességét is elveszítettem és ez jóval józanabb szerelem volt és az is a mai napig, hogy a hormonok megmenthessenek tőle. Ki tudja, az is lehet, ha most minden rendben lenne is meginognék abban, hogy szeretem-e őt, de ettől most nem tudok elvonatkoztatni.
Sokat foglalkozom a mi lenne ha?-val. Nem helyes, mert nem az van, amit akarok. Hiányzik a testének melege, a biztonsága, de azért nem "tarthatok" valakit, hogy kussban ölelgessen addig, amíg jobban nem leszek. Lehet annak, hogy jobban legyek, tényleg az az ára, hogy elpusztítsam a jót és a szépet magam körül? Olyan igazságtalan az élet.
Mindegy, száz szónak is egy a vége: várok. Várom, hogy a szívem végleg eldöntse, hogy ki akarja-e vetni magából azt, akit eddig a legszorosabban ölelt, vagy feladja.
Úgy érzem magam, mintha engem akarnának elhagyni és így is nagyon rosszul érzem magam, hát milyen lehet a másiknak?! Lilára pofoznám magam, szívem szerint és ezzel nem csak én vagyok így.
Mösziöm! Kitartást! Jó lesz most kicsit neked is nélkülem. Keresem a visszautat hozzád. Nem tudom megígérni, hogy meg is fogom találni, de szeretném, ha tudnád, hogy az utolsókig küzdeni szeretnék. Nem foglak csakúgy elengedni. Várom a karácsonyt!
Mádmázel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése