Beszélgettünk.

Nagyon megnyugtató, hogy bármit megoszthatok vele, még olyan dolgokat is, amiket amúgy nem szoktak párok megbeszélni.
Azt mondta, neki az nagyon fura, hogy ahelyett, hogy örülnék, hogy találkozunk, inkább még idegesebb leszek. Hogy amíg távol vagyunk egymástól, nyugodtabb vagyok.
Eddig nem volt így, de tudjátok, rettenetesen fárasztó ez az egész a várakozással. Annyira nagyon szükségem lenne arra, hogy itt legyen, de nincs és ez ellentmondásokat gerjeszt bennem. Ebből fakad ez a se veled, se nélküled is. Bele vagyok savanyodva a hiányba és valami olyanért utálom őt, amiről nem is ő tehet: a távolság. Ez olyan "minek vagy itt, ha úgyis elmész". Az agyam tudja, hogy ez nem így működik, de a szívem néha tiltakozik. Nem gondoltam volna, hogy ez így fog kijönni rajtam. Nyolc hónapig nagyon-nagyon jól bírtam, de októberben elszakadt valami. Türelmetlen vagyok, vagy mindent akarok, vagy semmit. Nem tudom, mi lesz a következő lépés. Lehet, megszokom a helyzetet és megint jobban leszek, vagy valami önpusztító szarba kezdek, esetleg olyannyira nem fogok tudni megint foglalkozni a saját érzéseimmel és érdekeimmel, hogy magamat is megutálom. Egyszer már megtörtént, még egyszer nem akarom.
Utálom, hogy ilyen önmarcangolós dramaqueen lettem. Én mindig a józanságomról és a következetességemről voltam híres, nem az ilyen hullámokról. Ezeket mindig magamban intéztem el, de most mindenre kihat. Hülyének néztem azokat az embereket, akik a szerelem vagy éppen annak a hiánya miatt befordulnak vagy utálkoznak, esetleg féltékenyek, de most már én is tudom, milyen.
Az elmúlt időszakban egy kicsit meghaltam, aztán újjá születtem, csak valahogy mégsem. Nem akarom, hogy meghaljon bennem bármi is.
A jó dolgok miért nem tudnak csak egyszerűen jók maradni?