Hihetetlen, mi hisztire voltam és vagyok képes, de tény és való, baromi sokat tanultam az elmúlt egy-másfél hónapban.
Egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy tulajdonképpen mi a szösz is volt a baj. Bepánikoltam. Végül is, teljesen egyértelmű, csak valami olyan elképesztő mód felfújtam ezt az egészet, hogy magam is meglepődök. Pedig magamnak ritkán okozok meglepetéseket.
Október végén egyszer csak villogni kezdett egy kérdés a fejemben: szeretem őt még? Már magától a kérdésfeltevéstől megijedtem. Annyira gördülékeny volt addig minden, olyan tökéletes párost alkottunk, hogy fejbe vágott a felismerés: ez sem tarthat örökké?
Mutatom, mi zajlott a fejemben heteken keresztül: Szeretem? Nem szeretem? Eddig szerettem. Most lehet, már nem? Mi lesz majd később? Most szakítanom kéne vele? Azt hogy csinálják? Lehet jól csinálni? Nem akarom megbántani, nagyon szeretem őt. De lehet, már nem úgy szeretem őt? Én még a barátnője akarok lenni! De ezt nem csakúgy akarni kell! Mibe fáradtam bele? A távkapcsolatba? Magamat utálom, vagy őt? Nekem csak ő van. Mi van, ha nem lesz már más? Lefeküdtem vele, az övé vagyok, hogy tudnék elszakadni? Nem fogok soha többé találni senki mást! Egyedül fogok megdögleni! Le kel fogynom. Karácsonyig még vele maradok, nem hagyom egyedül és én sem akarok egyedül lenni. Úr Jézus, az még egy hónap! Szünetet kérek. De nem fogom kibírni! Fáj a szívem. Mitől? Most apa miatt utálom a férfiakat ámblok? Vagy őt? Elegem lett belőle? Féltem őt. Ez azt jelenti, hogy még szeretem?
Képzeljük el, ahogy ezek a kérdések csakúgy dagadnak a fejünkben, mint gumicukor a vodkásüvegben. Nem volt kellemes. Egyszerűen betege lettem a döntésképtelenségnek. Nem tudtam csak arra koncentrálni, hogy iránta mit érzek, hiszen annyira fejletlen és kesze-kusza az érzelmi világom és jelen pillanatban az életem is, legfőképpen a családi. Igyekeztem mindig racionális maradni, de az a nagy helyzet, hogy elveszítettem az irányítást, hiszen az érzelmek nem tartoznak a racionalitás kategóriájába. Ez még nagyobb pánikot okozott. Csak sírtam, csak sírtam és mindenben keresni kezdtem a hibát.
Tényleg nagyon pocsékul voltam. Elképesztően. Nem hiába fáradtam bele és döntöttem el, hogy szakítani fogok. Valamit én sem bírok, legalábbis így gondoltam.
Aztán megláttam őt a suli kapujában és megdobbant a szívem. Furán nyugtató érzés fogott el, amiért tudatosítottam magamban, hogy hamarosan vége lesz. De mégsem érzetem úgy, hogy vége lesz.
Az a mi legnagyobb szerencsénk, hogy nincsenek tabuink. Egyszerűen kimondunk mindent, mert mindketten ugyanazt várjuk a másiktól: őszinteséget. Minden eshetőséget megemlítettünk és felmértünk, ez is segített kicsit lenyugodni.
Ma, amikor meghallottam a hangját, majdnem elsírtam magam. Pedig csak egy napot hagytunk ki. Most már úgy van, hogy akkor beszélünk, ha keresem őt.
Most kicsit úgy érzem, sikerült elengednem a kérdéseimet. Egyszerűen csak sodródnom kell tovább vele és lesz ami lesz, az lesz, aminek lennie kell. Nagyon mély és őszinte a kapcsolatunk, úgy érzem, nem tudnék tőle elszakadni. Sőt, nem is akarok. Ebben az egy napban is abba döglöttem majdnem bele, hogy nem tudtam, mi van vele. Egy kapcsolat két ember között nem csak úgy van. Működtetni kell, használni kell, formálni kell úgy, hogy számunkra minél kényelmesebb legyen, az otthon melegét adja. Nálam és nála is különösen szükség van egy meghitt közelségre, amit amúgy nem kapunk meg. Nem azt mondom, hogy csak úgy, következetesség nélkül esni kell egyik karból a másikba, de teljesen őszintén és kisarkítva: üljek itthon egyedül, besavanyodva, amikor van valakim a világon, akivel együtt minden jobb lehetne?
Nincs gyűrű a kezemen. Ha úgy érzem, kiszállhatok és emiatt csak neki tartozom felelősséggel, másnak nem. Neki pedig el kell fogadni és ugyanez igaz ellenkező esetben is. Rugalmasnak kell lenni. Fiatalok vagyunk és elképesztően sok minden áll még előttünk, bármi közbejöhet. Semmit sem ígértünk meg. Nem is szabad, szerelemben legalábbis. Itt vagyunk egymásnak és most leginkább nekem van szükségem rá. Kicsit önzőbbnek kell lennem. Azt kell néznem, nekem mi jó és ha neki ez nem felel meg, ott van a gyönyörű szép vastag szája, megmondja majd, szól majd, megszokja majd, vagy megszökik. Mindenkinek megvannak a lehetőségei, csak tudni kell élni velük.
Nem fogok megfulladni. Nem hajt a tatár. Előttem az élet. És nekem élnem kell vele. Nélküle nem fog menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése