megállás nélkül, mint mindig. Nem mondom, hogy nem megerőltető. Egyikünk sem könnyű eset és nem mondom, hogy nincsenek pillanatok, amikor elkeseredek vagy marhára elegem van belőle, de azt hiszem, ez egy párkapcsolat része, főleg olyané, ami mindkettőnknek elég új. Fiatalok vagyunk és csiszolódnunk kell. És ezt el kell tudnom fogadni, ha nem akarok egyedül elpatkolni. Márpedig nem akarok.
Amikor szombat este megérkeztem hozzá, nyugodt voltam, de amikor a ház elé értünk, elsírtam magam a kocsiban és nem nagyon tudtam abbahagyni. Azt hiszem, ezek a megkönnyebbülés könnyei voltak. Végre ott és végre vele, távol innen, távol tőlük. Jó volt odabújni hozzá, megsimogatni az arcát és megszagolni a nyakát. Kicsit mintha más illata lett volna, kicsit mintha változott volna az, ahogy ránézek, kicsit minden más lett, de kezdem megszokni, elfogadni, mert így is jó. Régen azért jobb volt, de nem romlott el.
Jó volt vele. Elmentünk teázni, úgy olvastunk újságot egymás mellett, mint a nagyok. Nézegettünk szakokat az egyetemre és nevettünk, sokat nevettünk és beszélgettünk.
Vasárnap este hívott anya, hogy apa felgyújtotta a konyhát, jó lenne, ha holnap egész korán hazamennék és Őt is hoznám magammal, sőt, másokat is, mert nagy meló lesz. Az összes fal fekete, minden kormos.
Nem mondom, hogy nem ijedtem meg. Nem csak attól, ami otthon vár, hanem attól is, hogy még együtt leszünk másfél napot. Egyik felem mindig örül, a másik pedig retteg a katasztrófától.
Persze nem történt semmilyen katasztrófa. Nagy segítség volt, nem csak a munkát illetően. Apa folyton mindent visszapakolt, gondolom azért, mert ha minden a helyén van, úgy érzi, nem csinált semmit. Mindent legalább ötször kellett kihordani, nem lehetett tőle haladni és nem elég, hogy az ő balfaszságának gyümölcsét mi szívtuk meg, mert ő nem nagyon segített, de még akadályozott is mindenben. Rettenetesen ideges voltam, de nem csak én, mindegyikünk, aki ott volt. De végeztünk és nagyon szép lett a konyha.
Abba kell hagynom az agyalást és a tervezgetést. Tudom, mi indította el bennem a lavinát. Nem szabad pánikolnom attól, hogy mi lesz ha..., mert nem lesz semmi baj. Lassan sikerül tudatosítanom magamban, hogy semmi sem kötelező és kiszállhatok, ha nem jó. Nem szabad erre készülni, meg kell próbálni rendbe hozni, de nem kötelező maradni. Egyikünknek sem.
Jó hétvégénk volt, 6 nap múlva újra találkozunk. Nem bízom el magam és ő sem, mindkettőnknek eljutott az agyáig, hogy vége is lehet, de mindketten azért dolgozunk, hogy együtt jobb legyen. Nem ígérhetek semmit, nem szabad, de bármi megtörténhet. Nem óvhatom meg magam minden konfliktustól és bajtól, szenvedéstől, hiszen ez a boldogság ára. Nincs jó rossz nélkül és fordítva. Nem vagyok már olyan naiv, nem hiszem azt, hogy nekem minden kijár.
Szépen lassan szedem össze magam. Itthon még mindig olyan, mintha egy elefánt ülne a mellkasomon, meg akkor is, amikor Ő hazamegy és még mindig félek a nélküle eltöltött és a vele eltöltött időtől is, de nem baj, csináljuk. Őt az teszi boldoggá, hogy vele vagyok, engem pedig az, hogy ő boldog. Nekem ez egy elég jó kompromisszumnak tűnik.
A saját életem a saját kezemben van, minden felelősség az enyém. Tudom lassan, hol a helyem és hogy kinek tartozom én is felelősséggel. Az élet nem habostorta, de ettől még szép. Úgy pedig még sosem volt, hogy sehogy se lett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése