Ha akarom szép, ha akarom, csúnya. Ha akarom okos, ha akarom ostoba. Ha akarom kedves, ha akarom rosszindulatú. Ha akarom, minden, ha akarom, semmi.
Van egy kéreg körülöttem. Egy vastag, áthatolhatatlan páncél. Nem tudom, miért, nincs igazán oka. Sosem bántott annyira még senki, hogy szükségét érezzem annak, hogy távol tartsak magamtól bárkit is, mégis az egész világot kizárom. Erős vagyok, kívülről, hihetetlenül erős és önfejű.
Belül viszont egy nagy, forró massza vagyok. Kétségek és bizonytalanság.
Borzasztó fárasztó, mire eljutok odáig, hogy megnyíljak valakinek, de akinek már sikerült, azt eddig még soha nem sikerült újra kizárnom.
Ültünk a buszon, már hazafelé tartottunk. Kicsit kótyagos volt a sörtől, én mégis úgy féltettem őt, mintha halálos beteg lenne. Minden mozdulatát figyeltem és úgy szorítottam a kezét, hogy az majdnem ellilult.
Nem tudom, miért féltem őt beengedni, hiszen nem leszek attól kevesebb, hogy merek szeretni, mégis olyan, mintha meghasonulnék. Ott, a koszos buszon, hajnali háromkor, zajongó emberek között jöttem rá, mennyire szerelmes vagyok. Rám nézett, megcsókolt, hosszan és azt mondta, szeret. Annyi mindent tudtam volna mondani...
Bejutott. A massza háborgott, a kéreg majdnem szétrobbant. Csak annyit tudtam mondani, hogy én is szeretem, ismét megcsókoltam és a homlokom a homlokához szorítottam.
Aztán belül minden megnyugodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése