Sok időt töltünk együtt, utána két hétig nem is látom. Folyton kételkedem az ő és az én érzéseimben, pedig nem kéne, minden teljesen nyilvánvaló: szeretjük egymást. Olyan borzasztó hisztisnek érzem magam, legfőképpen azért, mert nincs rá okom, de világ életemben rettegtem attól, hogy hibákat követek el. Belecsöppentem egy olyan dologba, amiről eddig még csak mesékből hallottam, nem értettem, most pedig minden a feje tetejére állt és igazából fogalmam sincs, hányadán állok saját magammal. Szeretem, hihetetlenül szeretem, minden ügyes-bajos dolgával, okoskodó megjegyzésével vagy hülye viccével együtt, mert jó ember, mert jó a szíve, mert helyén van az esze, mert jó a humora, mert szeret engem, tiszta szívvel és sorolhatnám még. Miért gondolkodom?
Képes vagyok életem minden pillanatát addig elemezni, amíg nem találok benne valami hibát. Hogy lehetek ennyire bolond? Mi elől menekülök? Önmagam elől? Mégis mitől félek? Bántódásom nem eshet! Defektes vagyok, képtelen vagyok szeretni és bízni, a kettő egyszerre pedig végkép nem megy.
Ő életem legjobb döntése. Miért nem akarom elhinni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése