Egy hárpia vagyok

Egy hárpia vagyok. Már azt sem tudom, mibe kössek bele, vagy hogy szóljak be neki. Őt szeretem a legjobban ezen a világon és gyűlölöm, hogy nem tudok ezzel mit kezdeni. Olyan messze van, pedig úgy átmennék hozzá, hogy ordibáljak vele, hogy csapkodjak, hogy hisztizzek, hogy ő is kiabálhasson velem és csapkodhasson, hogy bezárkózzak, hogy zokogjak, de torkom szakadtából, mert annyira gyűlölöm az életemet, aztán elmondani neki, hogy nem az ő hibája, ő nem csinált semmi rosszat, csak elegem van, mindenből, a családból, a barátokból, az iskolából, az életemből. El akarok tűnni.
Mély levegőket veszek, hogy ne lehessen hallani, hogy sírok. Nem merem elmondani neki, mert magára veszi, pedig nem miatta van. Fáj, amit tesznek velem és azokkal, akiket szeretek. Fáj a tehetetlenség és a bűntudat, a gyengeség és a lustaság. Tombol bennem a düh, szívem szerint agyonütném az apámat, úgy, ahogy van, eltüntetném őt is, a szüleit is, az egész beteg rokonságát, eltörölném őket, mintha sohasem léteztek volna, hogy ne tudjanak többé bántani.
El akarok menni innen, el, jó messze, hogy ne lássak senkit és semmit. Csöndet akarok, mély és sötét csöndet, úgy, hogy a saját szívdobogásomat is halljam. Nem akarok több kiabálást, TV-zaj, fényt, szagot vagy bármi mást. Tisztaságot akarok, patyolat tisztaságot.
Nem bírom tovább, egyszerűen nem megy...