2011. október 25., kedd

Néha összeszorul a gyomrom...

Néha összeszorul a gyomrom, amikor meghallom a hangját.
Kezdek – azt hiszem – eléggé belefáradni a távkapcsolatba. Nem láthatom, amikor akarom, nem beszélhetek vele, amikor akarok, csak megadott és előre lefixált időpontokon. Nem szeretek annyira utazgatni, egy házban lenni az anyukájával és a nagymamájával, nem szeretem, hogy ilyenkor teljesen hozzá vagyok kötve, vagy hogy –, kimondom, - nem lehetek egy kicsit egyedül. Csak miatta megyek és szeretek ott lenni, szeretem azokat az embereket, akiket általa ismertem meg, de még előttük sem szabadultam fel teljesen. Jobb szeretem, ha itt van, de ekkor meg mindig azon agyalok, hogy neki ez most jó-e, megfelel-e és nincs-e az egészből már rohadtul elege. Rettenet erős szálak kötnek hozzá, de a távolság csak húzza, húzza ezeket a szálakat és amikor messze vagyok tőle, mindig nagyon vékonynak érzem őket.
Nem akarom, hogy végleg kinyúljanak a ezek a szálak, hogy úgy érezzem, többé már nincs miért elmennem hozzá; mert igenis van, a szívem másik feléért, de olyan borzasztóan nehéz. Nehéz tartani magam, nehéz végigcsinálni azt, ami itthon van és nekem arra lenne a legnagyobb szükségem jelen esetben, hogy átmenjek hozzá, hozzábújjak, megigyak egy teát és amikor elcsitultak a kedélyek, hazajöjjek. Féltem anyát.
Ingerült vagyok és rendszeresen belékötök, pedig igazából semmi rosszat nem csinált. Frusztrált vagyok és gyakran kapom magamat azon, hogy belehajszolom magam a saját negatív butaságaimba.
Amikor kinn ülök a teraszukon és ő mellettem van, vagy éppen csinál valamit, akkor sem vagyok nyugodt. Az jár a fejembe, hogy az időnk véges, hogy hamarosan mennünk kell, hogy együtt kell lennünk, mert most két hétig nem fogom őt látni. Azon kattogok, hogy mi lehet otthon, hogy anya jól van-e, hogy az idióta nagyszüleim mit gondolhatnak, vagy hogy milyen állapotok fognak uralkodni, amikor hazaérek.
Sosem teher vele lenni, minden porcikámmal őt szeretem, csak irtózatosan-rettenetesen-kurva nehéz számomra ez a rendszer, hiába egyszerű. Csak bele ne savanyodjak a saját baromságaimba…

Nincsenek megjegyzések: