Szar rájönni arra,

hogy az, amilyen állapotban én voltam az elmúlt időszakban, túl jó volt. Most én is ugyanolyan problémákkal küzdő ember lettem, mint bárki más. Már szokom, már túlélem, már megélem, de nehéz. Nehéz szembesülni azzal, hogy mehetnének másként is a dolgok, hogy néha úgy érzem, az idő ellenünk dolgozik, hogy még mindig néha összeomlok legbelül.
Azért ez a két-két és fél év elég kritikus időszak, legalábbis részemről. A hormonszerelem alábbhagy, sok a negatív példa, az életünk pedig nem úgy alakul, ahogy kényelmes lenne.
Most első sorban a túlélés a fontos, érzem, hogy hamarosan rendeződnek a dolgaink. Addig nem fogok kilépni a kapcsolatból, amíg úgy érzem, hogy nem élném túl nélküle. Komplex, sok összetevős ez a dolog, amíg nem vagyok 100%-ig biztos abban, hogy mit akarok, nem csinálok semmit. Addig azért küzdök, amink van. Mert sok mindenünk van és nagyon ritka is az, amink van. Csak félek attól, hogy én igazából más vagyok, csak mivel vele vagyok, nem ismerem meg önmagam.
Áh, sose fogok jobban lenni. Sose fogok jobb lenni.

Annyira

ragaszkodom a tökéletes kis életemhez...! Istenem, néha nekem is kell, hogy kicsit rossz legyen... Nem baj, ha nem vagyok felhőtlenül boldog, ha vannak nehéz időszakaim, nehéz időszakaink, ha kicsit megrogyok a súly alatt, amit cipelek. Teljesen normális. Nehezen birkózom meg a problémákkal, még nehezebben fogadom el őket és még ennél is nehezebben teszem magam túl rajtuk. De mindegy, 20 éves vagyok, remélhetőleg még fejlődik a jellemem és majd megerősödöm. Tisztában vagyok azzal, hogy másoknak ezerszer rosszabb, de az a nagy szomorú helyzet, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb. Nem tudom nem figyelembe venni, hogy én sem vagyok a toppon. Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen amiatt, hogy most nem érzem magam teljesen boldognak.
Ez van. Majd lesz máshogy...!

Én is bölcsebb leszek azért...

Megint ismételni fogom önmagam, de ezek a hullámvölgyek segítenek okosodni. Lehet, már egyszer keresztül mentem ezen az egészen, de mindig valami apró, de új dologra rájövök. Vagy nem is újra, hanem valami régire, csak új formában.
A mostani "ilyenem" az, hogy nincs jó döntés.
Talán nem vettem volna olyan komolyan ezt az egész butaságot, ha tudatosítom magamban, hogy ez nem a világ vége. Vagy nem is tudom. Annyira úrrá lett rajtam a pánik és a kétségbeesés, nem biztos, hogy egyáltalán képes lettem volna összeszedni magam. Minden esetre, az életemmel is az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok veszíteni. Nem tudok rosszul dönteni, képtelen vagyok hibázni. Ha valamiben nem nyerhetek, akkor szándékosan úgy csinálok, mintha nekem nem is lenne szükségem arra, hogy abban a bizonyos dologban jó legyek, sőt, csak még jobban rontok a dolgaimon, hogy még csak fel se merüljön az ellenkezőjének a lehetősége. Pedig mindig van valami, amiben meg kellene mutatnom, hogy jó vagyok. Nem érzem magamat szépnek ebben a testben, de úgy csinálok, mintha ennek nem is lenne köze ahhoz, ahogy élem az életem. Pedig de. Alig járok be a suliba, nem csinálok semmit, azt sem tudom, mit merre, de ez is csak azért van, mert rettegek attól, hogy ha próbálkoznék sem lennék elég jó. Tudom, hogy nem vagyok buta, sosem igyekeztem, mégis itt vagyok, de visszatart az, hogy ha igyekszem, az nem lesz elég. Várok arra, hogy elkezdődjön az életem, hogy rájöjjek, mit akarok, pedig magamnak kellene kitaposnom a saját utamat, nem jön semmi sem magától.
Meg akarom nyerni az életet, mintha ez egy verseny lenne. Minden áron tökéletes életet akarok. Nem pénzben, nem vagyonban, nem külsőre. Csak belsőre, de azt nagyon akarom és igyekszem abból kihozni mindezt, amim van.
Pedig ezt nem lehet jól csinálni. Nincs arra elég idő, hogy az egész életedet jól éld. Nincs olyan, hogy hibátlan élet. Annyira szubjektív minden... Csak le kellene szoknom erről a már néha beteges vágyakozásról és csak egyszerűen élni az életem. Megbirkózni azzal, ami jön és elfogadni azt, hogy én is csak ember vagyok, aki néha nem tudja, mit tegyen és lehet, hogy óriási baklövést követ el. Azzal, amit művelek csinálom a legnagyobb hülyeséget...
Csak lazán.
Majd minden oké lesz.
Majd az idő megoldja.
Majd mi megoldjuk.

Újabb ismerős szint

VÁLTOZÁST!
Ma végre elért az érzés. Változni akarok, változtatni, mert most, abban, amiben vagyok, megfulladok.
Magamon akarok változtatni, a külsőmön, a belsőmön, a személyiségemen, a környezetemen.
Mostanában ismét aktívan gyűlöltem magam, mégsem tettem semmit. Büntetem magam, amiért kövér vagyok azzal, hogy kövér maradok. Le akarok fogyni. Az akarok lenni, aki lenni szeretnék, olyan akarok lenni, aki szereti önmagát. Mert aki nem szereti őszintén önmagát, mást sem fog tudni őszintén szeretni. Nem akarok félni a változástól, attól, hogy minden megváltozhat, ha egy kicsit én is átalakulok.
Nem tudom, mi lesz ebből, de tetszik ez az újfajta érzés. Értelmet nyert ez az egész.
Azt sem tudom, mit fogok a hátam mögött hagyni. Nem tudom, Őt a hátam mögött fogom-e hagyni, de vele együtt akarok megváltozni, elégedettebb lenni az életemmel. Ehhez neki is kell változnia, alakulnia, de jó úton halad és igaz, most nagyon nehéz neki, nagyon sok mindent kell végigcsinálnia a közeljövőben, de bízom benne, bízom abban, hogy megoldjuk.
Igazából most csak magammal akarok foglalkozni. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, meglennék Nélküle, de nem akarok meglenni Nélküle. Ragaszkodom hozzá, de végre el tudom engedni ezt a vele vagy nélküle kérdést: mert lesz ahogy lesz. Hosszú idő óta először érzem azt, hogy el tudom engedni a görcseimet és magammal, a saját elégedetlenségemmel tudok foglalkozni és nem a párkapcsolatommal.
Nem akarom Tőle függővé tenni azt, hogy mit gondolok magamról és hogy érzem magam a világban. Ő nekem egy plusz, de nem feltétlen szükséges, hogy jelen élethelyzetben meghatározzon a párkapcsolatom. Szükségem van egy kis helyre és időre úgy, hogy ő támogat. Nem tudom, érthető-e az, amire gondolok. Kicsit zavaros még, de elkezdődött: tényleg jobban leszek hamarosan.
Csak így tovább, nem adom fel...!

Úgy néz ki,

ennek a kétségbeesésnek is ugyanazok a szakaszai, mint a másfél évvel ezelőttinek. Ugyanolyan hosszúnak tűnik, ugyanazok az érzéseim, ugyanazok a kételyeim. Sajnos ez még nem nyugtat meg, ugyanis még mindig tartok attól, hogy valamelyik szinten megrekedek... Vagy visszaesek.
Először van a zokogás. Nem tudom, mi van, csak valami nem jó, nem érzem magam jól, megijedek attól, hogy megváltoztak az érzéseim.
Aztán magamat hibáztatom: Nekem ez sem elég? Mivel nem vagyok elégedett? Mit akarok én még ezen felül? Nem jogtalanul.
Utána Őt hibáztatom. Nem igyekszik, nem akar a kedvemben járni, biztosan már nem is szeret eléggé. Nem jogtalanul gondolom így itt sem.
Rájövök, hogy már előbb kezdődött minden, már egy ideje egyikünk sem igyekezett eléggé és kicsit megroggyant a kapcsolatunk.
Ezek után elemezgetek. Még mindig sokat sírok, de sokszor eljutok odáig, hogy nem akarom tovább csinálni, nincs erre szükségem, fiatal vagyok és élni akarok. Amikor jobban vagyok, akkor arra koncentrálok viszont, hogy vannak hullámok egy kapcsolatban és csupán kíváncsiságból butaság lenne Őt elhagynom. Annál Ő sokkal többet ér és annál sokkal, de sokkal jobb kapcsolatunk van.
Miután megélem a mélypontokat, zokogok, nem egyszer megbántom őt, együtt zokogunk, nem alszom, mellkasfeszülés...szóval mindezek után kezdek jobban lenni. Ez a harmadik hónap vége körül van.
Hullámzik, néha visszatér ez, néha visszatér az, de összességében kezdek jobban lenni.
Talán ez a legnehezebb rész. Ekkor már tudok tiszta fejjel gondolkozni és komolyan belegondolok abba, hogy megpróbálom nélküle. Elvégre, fiatal vagyok és még egy csomó minden történhet, minek kötném le magam az első fiúval, akivel valaha voltam. Ugyanakkor tisztában vagyok már azzal, hogy szeretem őt, tisztelem őt, fontos nekem és most ráadásul szüksége is van rám.
Szóval most itt vagyunk. Nem vagyok biztos abban, hogy ő lesz a férjem, nem vagyok biztos abban, hogy még egy év múlva is együtt leszünk, de azt tudom, hogy ez rajtunk áll és azon, hogy mit akarunk. Legfőképpen rajtam. Lelkiismeret-furdalásom is van, amiért most én vagyok abban a helyzetben, hogy akár szakítanék is. Ez olyan, mintha én lennék fölényben, pedig igazából tudom, hogy ez egyáltalán nincs így.
Nos, nem tudom, mi lesz, de igazából már nem is érdekel. Egyszer úgy érzem, nem akarom azt az életet, amim vele lesz, máskor pedig úgy, hogy miért kellene mindennek úgy lennie, ahogy gondolom, bármi történhet még, ami mindent megváltoztat.
Nyitott szemmel járok, de dolgozom azon, hogy megnyugodjak. Nem akarok sem elsietni, sem halogatni semmit. Próbálok bölcs lenni, pedig nem vagyok az.
Inkább végignézem az IKEA honlapját, attól biztos minden szebb és jobb lesz.
Valószínűleg...

Még mindig megijeszt,

hogy néha úgy érzem, inkább feladnám. Minek nekem ez a feszültség, ha valami nem jó, ha nem olyan, mint régen, minek erőlködjek, fiatal vagyok még...!
Igazából az a legnagyobb félelmem, hogy nem fog elmúlni. Félek, hogy hiába kezdett el jobb lenni, megreked. Pedig aggyal tudom, hogy meg fogjuk oldani, mert már megoldottuk egyszer, most miért ne sikerülne? Csak valahogy be vagyok programozva arra, hogy számoljak a legrosszabb eshetőséggel.
Amikor vitatkozunk, vagy valami nem jön össze, amit elterveztünk, picit összeesek, de csak rövid időre, hamar túlteszem magam rajta. Szeretném, ha így folytatódna minden és szépen lassan minden normalizálódna.
Amikor kétségbeesek, mostanában arra gondolok, hogy lehet, másnak az a normális, amilyen állapotban éppen én vagyok. Ahogy nézem, ahogy beszélgetek másokkal, látom mások kapcsolatait, beszélgetek mások érzéseikről, arra jutok, hogy az a legritkább, hogy minden egyértelmű. Amikor én rossz passzban vagyok, az az átlag. Nem értékelem azt, amim van és mindig azt kutatom, miben vagyunk rosszak. Olyan szánalmas. Tudom aggyal, de nem bízok a saját gondolataimban.
Örülök, hogy ő még mindig erős, fogja a kezem és - bár kisebb kiborulásokkal, de - mellettem áll, türelmes marad.
Hamarosan vége ennek a zavaros időszaknak. Muszáj, hogy vége legyen. Biztos csúnyán hangzik, de amíg nem érzem úgy, hogy mással jobb lenne, hogy megérné mással kezdeni, nem akarom feladni. Elvégre, ez így normális, nem?
Áh, túl hamar találkoztam a nagy Ő-vel.
De csak azért is megtartom!

Igazából az van

hogy rettenetesen el vagyok baszva. De tényleg. 

Először is, túl komolyan veszek mindent. Ha valamit a magaménak érzek, ahhoz ragaszkodom és csakis abban a formájában tudom elviselni, ahogyan kaptam. Mindennel így vagyok. Barátságokkal, helyekkel, munkával, párkapcsolattal. Annyira ráfeszülök dolgokra, hogy egyszer csak nem minden a régi. Ettől jön a második hibapontom: a pánik. Pánikszerűen próbálok mindent visszacsinálni, visszapörgetni, helyrehozni, megoldani, aminek csak még nagyobb pánik lesz az eredménye. Hihetetlenül ingerült és elégedetlen leszek ettől, már-már frusztrált, és csak egyre jobban a szakadék felé terelem saját magam. Aztán mindez meg van hintve egy kis döntésképtelenséggel, alvászavarral, magas vérnyomással, ingerlékenységgel, mígnem MINDENT el nem rontok magam körül. 

Aztán ahogy ezekre szépen lassan, még annál is lassabban rájövök, rengeteg mindent újjá is kell építenem magamban. Első sorban a barátomhoz akarok visszatalálni. Tudom, hogy lehetséges, de még mindig el is ronthatom. Lehet, még néha elkap az, hogy nincs meg bennem az, ami hozzánk kell, rájövök, hogy nem is kell. Mert nem kell mindenhez ragaszkodnom, amim volt. Tovább kell lépni, fel kell frissíteni mindent és ehhez viszont pontosan elegek vagyunk mi ketten. Olyan végtelen szeretetet kapok Tőle, hogy már néha nem is tudom, mit kezdjek vele. Kerestem bennünk a hibákat, keresem bennünk a hibákat, közben pedig nem is értékelem azt, amink nekünk van. Nem szabadna minden megoldást és boldogságot tőle várnom, túl nagy felelősséget hárítok rá, pedig ezt nekem kell megoldanom. Rendbe kell jönnöm a saját életemmel, magammal, az emberekkel, és akkor nem lesz már rajtunk ez a nagy nyomás. Elképeszt, hogy mennyi türelem és bátorság van benne, mennyi mindent megad nekem. Mivel még rosszabb nekem sosem volt, azt hiszem, ez sem elég. Pedig pontosan ez a minden. Amikor egyenértékűnek érzed magad vele, fontosnak, egyéniségnek, na az az igazi szerelem. El kell engednem magam, fel kell oldanom magamban a görcsöt. Helyet kell engednem új dolgoknak, új érzéseknek, és Velünk is minden rendben lesz.

Nem szabad minden áron beleerőltetnem magam abba a jövőbe, amit elképzeltem magunknak, mert egyáltalán nem biztos, hogy az úgy lesz. Azt kell eldöntenem, hogy itt és most akarom-e őt, erre pedig azért igen egyszerű a válasz. Ami csábít, a szabadság, a függetlenség, az új, mind csak rövidtávú megoldás lenne. Néha azt kívánom, bár lenne két életem. Egy neki, egy meg...máshogy, viszont könnyelműségnek érezném, ha feladnám. Az nem én lennék. 

Akkor nyugodnék meg végleg, ha lenne végre munkája. Sikeres lenne a munkájában. Látnám elindulni az életét. Kicsit nehezen viselem az egy helyben való toporgást. Ha én nem haladok éppen valamerre, mert nem tudok, azt várom el, hogy ő haladjon legalább. Csak hát ez nem kívánságműsor. 

Nem mondom, hogy nem járok nyitott szemmel, nem mondom, hogy megnyugodtam. Nem mondom, hogy örökké vele leszek, meg azt sem, hogy nem. Mert nem én döntöm el. Ahogy majd jön. És ettől nem kell félnem. Sokkal többen tettek már meg sokkal nagyobb lépéseket is. Nekem csak az a dolgom, hogy éljem az életem. Senki nem vár tőlem többet. 

Egy egész hétvégét

töltöttünk végre együtt. Kirándultunk, teázgattunk, aludtunk, kutyáztunk, nevettünk. Nagyon jó volt, feltöltött és kicsit elhessegette a rossz gondolataimat.
Nem vagyok, nem vagyunk olyan jó periódusban éppen. Azt kell tudatosítanom, hogy ez normális, előfordul, és megoldható. Az a baj az ilyen mélyrepülésekkel, hogy ilyenkor nem olyan egyértelmű, hogy Vele kell lennem és én ettől bepánikoltam. Mert azt hittem, ez a vég, pedig ezen lehet dolgozni és el is múlhat. Ő egy ideje nagyon igyekszik és nagyon jól esik. Jobban figyelünk egymásra és még mindig sokat beszélgetünk. Az elmúlt időszakban sokat vitatkoztunk, kicsit eltávolodtunk egymástól, de csak meg kell találnunk a visszavezető utat. Úgy gondolom, hogy ha jobban figyelek sem veszem észre hamarabb, hogy mi felé közeledünk. Kezelni kellene megtanulnom. És nem ártana tudni dönteni és nem mindent megkérdőjelezni.
Kicsit kinyílt most a szemem, sokat nézegetek más fiúkat és nagyon érdekel, mit gondolnak rólam. Ez is természetes, vannak ilyen időszakok, csak nem akarom, hogy bárki közénk álljon, ugyanakkor meg mégiscsak kíváncsi vagyok. Erősnek kell maradnom és akkor túl leszünk rajta. Ő segít, támogat, szeret, mindent megad, amit csak tud. Ennek elégnek kell lennie.
Ha meg mégsem, nem fogok félni szakítani, ezt megígértem neki és magamnak is. De szeretem őt, ő is engem és akarjuk, hogy ez működjön. Szóval minden rendben lesz. Egyre nyugodtabb vagyok. Nem kiabálom el, eddig mindig, amikor ezt mondtam, másnapra újra összezuhantam, szóval mindent csak szép lazán, nyugodtan, meg kell adnom mindennek a maga idejét.
Minden rendben lesz.

Amikor ránézek,

van, hogy megkérdezem magamtól, hogy ki ez az ember. Két évvel ezelőtt is hasonló volt. Elmerültem a problémáimban és eltávolodtam Tőle. Képtelen vagyok csak feküdni mellette, a tehetetlenségből düh lesz és csak azt érzem, hogy szabadulni akarok ettől a szorongó érzéstől. Mintha miatta szoronganék, pedig magam miatt szorongok.
A reggelek a legnehezebbek. Ha egyedül vagyok, talán még jobb, nem rajta vezetem le ezt a rengeteg szomorúságot.
Minden reggel hányinger. Hajnali 4-kor megébredek már. Ki vagyok bukva. Félek.

Mindig más az, amit érzek.

Össze vagyok zavarodva. Elbizonytalanodtam, és ha én egyszer elbizonytalanodom, akkor nagyon. A fejemre nőtt az összes problémám és egyszerűen utálom a mindennapjaimat. Magammal nem vagyok kibékülve, nem tudom, mit akarok és pont azt az embert akarom kivetni magamból, aki az egyetlen bizodalmam. Érthető, mert ha magammal nem tudok mit kezdeni, mással főleg nem. Elég komolyan szorongok. Amikor Ő ott fekszik mellettem, sokszor azt gondolom, nem is akarok vele lenni, hagyom is az egészet és nagyon komolyan meg is tudom bántani Őt. Aztán kiszabadul ez a bennső feszültség, zokogok a mellkasán és úgy ölelem, mintha az lenne az utolsó napom. Egyedül könnyebb lenne? Nélküle könnyebb lenne? Lehet. Akarom Nélküle? Nem. Vele akarok meggyógyulni. Mert tudom, hogy képesek vagyunk rá. Mert erősek vagyunk és csináljuk. Addig nem szabadul Ő tőlem, amíg meg nem utálom. Amíg vele akarok lenni, addig rendben van minden. Csak be kellene fejeznem saját magam folyamatos megkérdőjelezését. Azzal csak a szakadékhoz lökködöm magam közelebb.
Más valószínűleg már feladta volna. Főleg az én koromban. De nekem Ő fontos, tisztelem és szeretem őt, küzd értem és én is küzdök érte. Mert ez így működik. Mert ezt akarom.

Elég furán érzem magam.

Igyekszem kifejezetten nem írni, mert azzal csak a baj van. Pillanatnyilag jó, de nem segít tényleg leállítani az agyamat.
Már régebb óta nem stimmelt minden, nagyon hullámzó volt a kapcsolatunk már a kiborulás előtt. Aztán ahogy a fejemre mászott minden, munka, család, barátok, egyszerűen elfogyott a türelmem, a derűlátásom és minden, amit tenni tudtam egyedül a pánik volt. Na és kin csattan a legjobban az, ha kibuksz? Hát nyilván azon, aki a legközelebb áll hozzád. És nekem ő az egyetlen szinte, aki közel áll hozzám. Még most is nagyon ki vagyok merülve, mindenhogyan, sokat feszít a mellkasom, fáradt vagyok, ingerlékeny és hihetetlen hisztis. De ennek egyszer el kell múlnia. És meg is kell tanulnom valamikor kezelni a stresszt. TÚL KOMOLYAN VESZEK MINDENT. Mint egy kibaszott nagy görcs, olyan vagyok. Így nem lehet szeretni senkit, így csak utálkozni és elégedetlenkedni lehet. Saját magammal sem vagyok kibékülve, akkor hogy viselhetnék el másokat?
Ma megint sírtunk egyet, de örülök annak, ha néha ő is kiborul; ha mindig olyan erős lenne, mint amilyennek mutatja magát általában, túl messzire mennék és talán még ki is használnám a helyzetem.
Ha ez megint előfordulna, nem csodálkoznék, ha már nem akarná végigcsinálni velem. De szeretném. Szeretném, ha most is erős maradna és szeretném, ha túl lennénk ezen az egész szaron és végre élhetném a megszokott kis életemet, Vele. Nem kell nekem senki más, nem akarok távol lenni tőle, csak meg akarom javítani magunkat és ehhez vissza kell szereznem a türelmemet. Mert mindenhez idő kell, és ha siettetem, azzal ártok a legtöbbet.
Azt hiszem, most sírok egyet, holnap húzós napom lesz, nem ott akarok kiborulni...

Mostanában

kicsit jobban lettem, egész összeszedtem magam. Elkezdődött a suli, csak mennek a napok, nem is gondolok semmire és senkire, de tegnap kicsit megint megzuhantam. Megzuhantunk.
Mostanában nagyon figyelem, hogy más fiúk hogy néznek rám, tetszenék-e másnak és kicsit kétségbe ejt, hogy nyitok mások felé. Tudom, tudom, egy kis flört nem a világ vége, de perpillanat eléggé instabil vagyok és semmi szükségem arra, hogy más bekavarjon. Mások olyan lazán tudják venni ezeket a dolgokat, én miért vagyok ilyen görcsös? Bár, lehet, hogy ha nem venném ilyen komolyan, már feladtam volna, pedig tudom, hogy nem szabad feladnom.
Tegnap voltunk két és fél évesek.
Néha az jut eszembe, hogy "csak" ennyi lesz az életem? Megtaláltam őt és ennyi? Nem mintha ez nem lenne elég, csak olyan jó lenne kipróbálni magam még és most, hogy bizonytalan vagyok Velünk és a jövővel kapcsolatban, kicsit erősödik bennem a kíváncsiság.
Megijeszt, hogy kicsit másképp nézek rá, másképp látom magunkat. Persze, ez is előfordul, változunk, változnak az érzéseink, a jövőképünk, csak nehezen találok vissza Hozzánk. Az önfeledt, gondtalan Hozzánk.
Nem akarok szakítani, de nem akarom elnyomni az érzéseimet. Nem tudom, ez mennyire normális, meddig lehet csinálni. Másokhoz méregetem magam és mostanában mindenki 3-4 év után szakít. Mintha elhinném, hogy velünk is ez lesz és csak gyorsan túl akarok lenni rajta, pedig tudom, hogy hibát követnék el.
Vagymittudomén. Megint nem tudok semmit. Egyik percben ez, másikban az.
Pedig nagyon szeretem őt, csak annyi felé mehetünk még és rettenetesen félek attól, hogy az élet választ majd szét bennünket. Mintha minden törvényszerű lenne.
Nehéznehéznehéz.

Igazság szerint

talán nem is olyan nagy baj, hogy megtörténnek ezek az elbizonytalanodások. Véresen komolyan veszem őket, pedig egyrészt ezek is hozzátartoznak a párkapcsolatokhoz, akárki akármit mond, másrészt rájövök, hogy igazából az én életem sem éppen makulátlan és bőven van min javítani a kapcsolatomon kívül is. Barátokon, jövőn, terveken... Ez amolyan vészjelzés legbelülről, hogy 'heló, szedd össze magad, légy önmagad, ne lustulj el!'.
Alapnak vettem, hogy Ő van nekem és így kicsit magamat is elveszítettem. Nem építhetek teljesen rá, mert semmi sem biztos. Bepánikoltam, mert rájöttem, ha Ő nincs nekem, akkor senkim sincsen és a kapkodással, agyalással, hisztizéssel csak azt értem el, hogy még távolabb legyen. De ha akarjuk, márpedig akarjuk, akkor mindent rendbe hozhatunk. A fiatalok legnagyobb része szerintem ott rontja el, hogy nem próbálja meg. Mert megpróbálni meg kell. Ha nem próbálsz, csak veszítesz.
Írtam neki egy elég komoly, összefoglaló levelet az érzéseimről, dolgokról, amiken szerintem változtatni kellene. Azért levelet, mert egyrészt így én is jobban össze tudom foglalni a gondolataimat, másrészről neki is több ideje van mindent átgondolni. Megkértem néhány dologra, megkértem arra, hogy vegyen komolyan, mert mondhatja nekem élete végéig, mennyire nagyon szeret, ha ezt tettekkel nem igazolja, csak szöveg az egész... Annyit írt vissza, hogy igazam van. Szerintem még az életben nem hallottam ilyet tőle, de megvallom az őszintét, nagyon megkönnyebbültem. Azt hittem, ellenkezni fog, hogy megint harcolnom kell vele és az igazat megvallva néha már eléggé bele vagyok fáradva a küzdelembe. Olyan hihetetlenül makacs, ettől meg én is csak még makacsabb leszek... Néha még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jót teszünk-e egymásnak, hogy elég jók vagyunk-e egymásnak, most kicsit előtérbe kerültek a rosszabb tulajdonságai, de remélhetőleg hamarosan túl leszünk ezen az egészen és újra minden rendben lesz. Mint másfél évvel ezelőtt.
Tudnom kell elfogadni őt, szeretni őt, ugyanakkor tudomásul kell vennem azt is, hogy lehet, nem vele élem le az életemet.
Van abban igazság, hogy amíg jó, addig legyek vele, de az élet nem habos torta és van, amikor nem jó. De akkor sem szabad feladni, mert nélküle csak még rosszabb lenne és mégis ki az a tökfej, aki még rosszabbat akar a jó helyett?
Néha úgy érzem, túlságosan is ragaszkodom, aztán rájövök, hogy senkinek sem tartozom magyarázattal és azt csinálok, amit akarok.
Sokkal mélyebbről is visszajöttünk már. Most is megcsináljuk.
(Ha pedig nem, képesek leszünk elengedni egymást. Mert ez az igazi szeretet.)

Valószínűleg

tényleg arról van szó, hogy nagyon sok mindennel van bajom most, nem "csak" Velünk. Ő most nagyon igyekszik és ez nagyon jó érzés. Sokat beszélgetünk, csinálunk programokat, kicsit olyan, mintha most újra randiznánk, ezzel együtt kicsit olyan is, mintha előröl kezdenénk mindent. Nem mondanám, hogy perpill már nem vagyok labilis, de annak ellenére, hogy még mindig sokszor befeszül a mellkasom, ha rólunk vagy Róla van szó, már nem érzek kényszert a menekülésre, inkább megoldani akarok mindent. Csak tényleg tudjuk összeszedni magunkat. Olyan érzés most vele lenni, mintha újra megismerném, mintha amit eddig tudtam róla, teljesen átalakulna. Ez jó? Vagy nem tudom. Remélem, nem jelent rosszat.

Amivel mostanában még foglalkoztam, az a barátaim. Pontosabban azzal, hogy mennyire nincsenek. Vagyis, vannak, papíron, de valahogy mintha nem is léteznének. A lakótársam gyakorlatilag csak a számlákról kérdez, ha épp van kedve, mert amúgy az anyjával szoktam beszélni. Akire amúgy számíthatnék, az a lány otthon maradt, a csoporttársaimnak eszébe sem jutok. Az egyik rám szán max 1 órát, a másik meg csak magáról beszél.

Amire pedig még rájöttem az az, hogy rettenetes megfelelési kényszerem van az anyám irányába. Inkább szenvedek, minthogy ellentmondjak neki. Most is, hogy azt mondta, szerinte tudom a szívem mélyén, hogy nekem nem Ő az igazi, olyan, mintha kötelező lenne ezt éreznem. Ki kell zárnom őt ezekből a kérdésekből. Tudom, hogy jót akar és ezért azt akarom csinálni, ami szerinte jó, pedig nem ilyen az élet. Ki kell lépnem a saját árnyékomból és meg kell tanulnom a saját lábamra állni. Nem akarom Őt elveszíteni, meg akarok mindent javítani, és ez nem azt jelenti, hogy nem akarok egyedül lenni, hanem azt, hogy Vele akarok lenni.

Drukkoljatok.

Néha így,

néha úgy vagyok, de jobban.
Úgy érzem, a saját határaim miatt esek így kétségbe. Túl komolyan veszem a kapcsolatomat Vele, amivel alapvetően nincs baj, csak azzal, hogy elbizonytalanodok és eszembe jut, hogy kiléphetek a kapcsolatból, úgy érzem, saját magam miatt nincs jogom ilyen döntést hozni. Nagyon fura ez a gondolat, de valami hasonló.
Bepánikoltam. Lehet, mégsem ő az igazi? Lehet, nem tudjuk megadni egymásnak azt, amire szükségünk van? Tartok attól, hogy nem ugyanazt várjuk az élettől és mivel ő lényegesen makacsabb, mint én, rengeteg mindenről kell lemondanom ahhoz, hogy vele lehessek és nem vagyok biztos abban, hogy megéri.
Szerintem természetes egy ilyen kiborulás, főleg olyasvalakinél, aki megállás nélkül agyal. Az már zavaróbb, hogy úgy érzem, ha szakítok, valami szörnyű bűnt követek el és olyan, mintha megfulladnék. Pedig ez a saját döntésem és a saját boldogságom a legfontosabb.
Nem akarok szakítani. Nem akarok mással lenni, bár tény, kíváncsi vagyok. Nem akarom feladni, és mivel ő sem akarja, minden rendben lesz.
Minden rendben lesz.

Szerencsére

most lényegesen jobban viselem ezt az elbizonytalanodást, mint másfél éve. Összeszedettebb vagyok és ritkán borulok ki.
Még most sem vagyok 100%-os, mondjuk az amúgy is elég ritka, de ez ilyen. Egy skálán mozgok, aminek az egyik végén az van, hogy szeretem őt és vele akarok lenni, a másik vége pedig az ellenkezője. Általában a felső félben vagyok, most valahol középen, néha pedig lejjebb mozgok. Ő azt mondja, hogy amíg jól érzem magam a kapcsolatban, nincs baj. Ez jó irányelv, mert szerintem is így van értelme, csak most amúgy sem vagyok jó passzban, nehéz eldönteni, hogy ha éppen nem érzem jól magam, az mitől van.
Van, hogy megyek az utcán és nézegetem a fiúkat: ki tetszene, milyen lehet vele...? Ijesztő belegondolni, hogy lehetnék mással is, de megnyugtató néha. Nem érzem magam a saját skatulyáimban. És talán ez nem is bűn.
Rengetegszer őrlődöm azon, hogy vajon mi fér még bele egy egészséges párkapcsolatba. Az belefér, amiket néha gondolok? Hogy elbizonytalanodom abban, hogy vele akarok-e lenni? Vagy az, hogy hetekig, lassan egy hónapja gondolkodom ezen? Pedig ezek csak elképzelt határok, amiket magamnak állítok fel, feleslegesen. Az fér bele, amit mi még úgy érzünk, belefér. És mindent megbeszélünk. Már túl is beszéljük, de engem a beszéd megnyugtat. Muszáj beszélnem vele mindenről, mert Ő mindig helyrerak. Ha nem beszélnék vele, szerintem megint minden nap zokognék. De itt van velem és segít. És ez nagyon jó.

Van, amikor úgy érzem, túl régóta vagyunk együtt. Pedig még ez is csak 2 és fél év, szinte semmi, főleg egy házassághoz képest. Elnézem a barátaimat és olyan, mintha elmenne mellettem az élet. Ők mindig mást csinálnak, mással kavarnak, szórakoznak, felelőtlenek... Közben pedig tudom, hogy én sosem lennék olyan, mint ők...Úgy csinálok, mintha én is ilyen lennék, mintha képes lennék erre. Ezt már írtam, de még mindig van, hogy csábító belegondolni abba, milyen lehet egyedül lenni, "pasizni", de az van, hogy az nekem nem is menne. Sosem voltam laza, ha fiúkról volt szó. Még csak berúgni sem tudok tisztességesen. Szóval csak azért, hogy kalandozhassak, egyáltalán nem éri meg véget vetni Nekünk.

Ha nekünk egyszer vége lesz, az egyik opció az lesz, hogy addig húzom, amíg nem nem utálom/teljesen biztos leszek abban, hogy nem akarok vele lenni, aminek az a veszélye, hogy szerintem valamennyire életem végéig szeretni fogom Őt, a másik opció pedig az, ha beleszeretek valaki másba. Inkább gyötrődök még két hónapig, mint múltkor, ha elmozdulhatok még a skálámon a pozitív oldal felé, mint hogy meggondolatlanul döntsek.

Nagyon várom már, hogy elkezdődjön az iskola. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de végre nem leszek egyedül a gondolataimmal, nem lesz időm agyalni és minden helyreáll. Bár lennének már tele a napjaim...
Nekem nem szabad sokáig egyedül lennem...

Nyugodtabb vagyok.

Ismét kiborulás, de most az Ő részéről. Este, lefekvés előtt elkezdtünk vitázni. Vitáztunk, egyre komolyabban vitáztunk, nem akart engedni, most én sem akartam engedni, míg veszekedés nem lett belőle. Végül kibukott és azt mondta, az ő hibája, hogy elbizonytalanodtam kettőnk jövőjében. Igazság szerint nagyon megkönnyebbültem, hogy végre komolyan bevallotta, hogy nem csak rajtam múlt a dolog. Nekem tényleg az volt az érzésem, mintha csak velem nem stimmelnének a dolgok. Azóta nem feszít a mellkasom, kicsit jobban érzem magam, bár még mindig nem vagyok 100%-os kettőnkkel kapcsolatban. Szeretném, ha megértené, hogy ez komoly, tényleg tennünk kell bizonyos dolgokat, hogy jobb legyen. Szeretném, ha kevésbé lenne negatív, kitartóbb lenne és kevesebbet nyomkodná a telefonját... Ez tényleg nem sok minden...!

Azt mondta, azért tudná könnyen elfogadni, ha azt mondanám, hogy vége, mert tudja, hogy találnék sokkal jobbat, mint ő, mert sokkal jobbat is érdemlek. Ez nekem kifejezetten rosszul esett. Én azt akarom, hogy Ő legyen számomra a legjobb és próbáljon meg számomra a legjobb lenni. Ha ilyen könnyen elengedne, tényleg nem velem lenne a baj. Szeretném, ha kicsit megerőltetné magát, mert most arra van szükségem, hogy megerőltesse magát. Nincsenek olyan nagyon nagy elvárásaim, még most, hogy ilyen rossz passzban van is abszolút teljesíthetőek, és tényleg úgy érzem, hogy én mindent megteszek azért, hogy minden rendben legyen. Olyan jó lenne, ha kicsit többet tudna figyelni rám... Így is mindig elmondom, mit szeretnék, nem lenne olyan nehéz a kedvemben járni...
Félek, tényleg nem lesz jó vége, ha így folytatjuk. Távolodunk egymástól. Vagy lehetséges, hogy csak én érzem így...?

Folytatom

Ma megint sírtam neki kicsit. Beszélgettünk. Mint mindig, mostanában. 

Azt mondta, szerinte az harcolhat bennem, hogy szeretem őt is, de kíváncsi is vagyok. Amiben van valami. Ő ettől tart, mert szerinte ez mindig bennem lesz és ha együtt maradunk, egyszer úgyis győzni fog a kíváncsiság. Szerintem ez nem törvényszerű. Ha tudom, mi nyomaszt, ha rájövök a nagy pánikolásban, hogy mi zavarhatott össze, sokkal hamarabb megnyugszom és meg van arra az esély, hogy túltegyem magam ezen. 

Persze, majd elválik, hogy a jövőben mi lesz, de most megpróbálom lecsillapítani magam és arra koncentrálni, hogy visszataláljak Hozzá. Nem akarok mással lenni, szeretek Vele lenni, mert megnyugtat, mert biztonságban érzem magam mellette és mert kitartó és türelmes. Nem ismerem még egy ilyen férfit, mint Ő. 

Egyszer már végigcsináltuk, egyszer már volt sokkal rosszabb is. Egyszer már elmúlt és minden helyre állt. Azon kell drukkolni, hogy ez is csak időszakos elbizonytalanodás. Ha 2 évente elbizonytalanodom pár hétre, az szerintem még belefér, aztán ha mégsem, akkor úgy kellett lennie. Nem akarok ráfeszülni a kapcsolatra, amíg jól érezzük magunkat, nem lehet semmi baj. Mostanában voltak rosszabb pillanatok, be kell vallanom, nem egyszer kérdőjeleztem meg az érzéseimet, de igaza van: amíg jó, amíg dolgozunk rajta és amíg akarjuk, addig van kiút együtt. 

Eleve már saját magamra gyakorolok nyomást azzal, hogy azon aggódom, hogy évek múlva majd mi lesz, vagy mi lesz, ha szétmegyünk, vagy hasonlók. Senki sem tudja, mert annyi minden fog addig történni, hogy nem lehet rá előre felkészülni. Jó, ha egyáltalán fél évre előre tudok tervezni, nem hogy egy életre!

Nem mondom, hogy a kíváncsiságom a későbbiekben nem jelenthet problémát, de majd meglátjuk, hogy lesz.

Azon kell dolgoznom, hogy megnyugodjak és hogy jobb legyen együtt. Mert képesek vagyunk rá. Tudom és érzem. 

Mindig van kiút.

Amúgy véleményem a párválasztásról

Nem vagyok a párváltogatás híve. Ez gondolom azért egyértelmű. Én úgy gondolom, előbb-utóbb mindenkiben lehet találni hibát és nincs értelme meg sem próbálni a dolgot, hogy aztán 30 évesen olyan emberek házasodjanak össze, akik a legkevésbé egymásnak valók. Természetesen, ha egy kapcsolat nem működik, nem lehet megbeszélni dolgokat, véget kell vetni neki, tudni kell kilépni belőle, ha úgy hozza az élet. Ha valami nem stimmel, valami hiányzik, valami nem tetszik, és ezeket meg lehet beszélni, lehet rajtuk változtatni, szerintem nincs ok arra, hogy bármelyikőjük is feladja. Ha valami nem működik, azt be kell vallani, nem kifogásokat keresni, vagy nyelni, de minimum az esélyt meg kell adni a változásnak. Mert igenis ha mindketten akarják, helyre lehet hozni a dolgokat.
Pont ezért nem értem, nekem mi a bajom.
Azzal nincs baj, hogy nem veszem észre, ha valami nem tetszik. Mindent meg is beszélünk. Változtatni, na az már döcögősebb, de figyelünk egymás elvárásaira. Nem tudom megfogalmazni, mi az, ami nem tetszene most Benne vagy bennünk. Talán a szociális életünket lehetne felpörgetni, de anyagilag sajnos most nem állunk úgy, hogy ezen tudjunk változtatni. Két dolog idegesít Benne kifejezetten: mindig van valami baja, sokat nyafog, de melyik férfi nem, a másik meg, hogy minden szar, ami ugyanakkor az Ő bája is, mert nagyon jó ízlése van mind zene, mind filmek területén és szeretem, ha valaki igényes arra, amit hallgat és néz. Mondjuk sokszor nem is értem, amit mond, egy komplett popkultúrális utalás az egész gyerek és butának érzem magam mellette. Kicsit néha olyan, mintha nem is lenne közös témánk. Ez mondjuk eddig nem is jutott eszembe.

Elbizonytalanodtam. Ez is normális. Hosszú kapcsolatnál nagyobbak a mélypontok, ráadásul nincs összehasonlítási alapom. Kicsit elvesztettem a jövőképemet, aggódom magamért, értünk, Érte. Csak nem kellene ezen ennyire pánikolni. Ha azon gondolkozom, milyen lenne nélküle, az első pár pillanatban még egész csábítónak is tűnhet a dolog, aztán fél perc álmodozás után rájövök, hogy saját magam ellensége lennék, ha szakítanék vele. Hiszen szeretem. Nem mondom, hogy meghalnék nélküle, nem mondom, hogy ő sem lenne rajtam túl, de azt hiszem, lényegesen jobb páros vagyunk mi annál, hogy ezt feladjam.

Tudom, az mindig gyanús, ha sokat blogolok. Ő is utálja, mert akkor tudja, hogy nincs minden rendben. De örülök, hogy elolvassa a gondolataimat, mert hiába mondok el mindent, néha szókimondóbb és összeszedettebb tudok lenni írásban.

Minden rendben lesz.

Miért

sírom el magam majdnem minden alkalommal, amikor azt mondja, hogy szeret? És miért sírom el magam általában amikor én mondom, hogy szeretem? Aggódom érte, ő sincs most élete csúcsán, valahogy mintha minden az ellensége akarna lenni. Erre meg még én is hisztizek.
Álltunk a zuhany alatt tegnap, most ő sírt. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Soha nem akartam volna elengedni. Aztán amikor megnyugszunk, nevetünk, pedig tudom, hogy egyikünk sem tudja magát igazán elengedni. Annyira várom már, hogy átlendüljünk ezen az egészen... Tudom, hogy képesek vagyunk rá, mert egyszer már sokkal mélyebbről is visszajöttünk.

Beszélgettünk. Komolyan. Olyan igazán komolyan. Meg tud döbbenteni néha, hogy mennyire összeszedett tud lenni, bármiről is legyen szó. Amikor azt mondta, hogy hogyha úgy érzem, hogy nem akarom már eléggé helyre hozni a kapcsolatunkat, akkor csak szóljak, ő megérti. Ő megérti, ha valami mást akarok, vagy újat, de ő engem szeret... Patakokban folytak a könnyeim a meghatódottságtól, az ijedtségtől... nem is tudom, mitől... És most is csak sírok. Amikor visszaemlékszem az arcára, amikor látom a szemét, megijedek, hogy kicsit most máshogy látom őt, pedig ez nem rossz, csak egyszerűen változunk. Annyira irigylem, hogy ő tud ennyire erős és következetes maradni, én pedig amikor csak tehetem, összeomlok.

Nem tudom, mi lehet a bajom velünk. Nem tudom, ez mit jelent és főleg azt nem tudom, mennyire helyrehozható ez, mert fogalmam sincs, honnan kéne néznem a dolgokat. Más valószínűleg már feladta volna, ha másról lenne szó, valószínűleg már én is rég feladtam volna, de Róla van szó, az én másik felemről, legjobb barátomról, szeretőmről, szerelmemről. Nem akarom feladni. Egyszerűen nem akarom.

Mikor nyugszom meg végre?

-

Nem tudom titkolni anyu előtt, ha valami bajom van. A mostani kiborulás-félémet sem tudtam nem elmondani neki, pedig mindig tudom, hogy nem kéne. Ő a negatív oldal. Ő sosem érzett kétkedést, mindkét férjéért rajongott, de jól mellé is nyúlt. Nagy hatással van rám, még mindig és nem tudok nem gondolni arra, amiket ő mond. Most azt mondta, hogy ha így el tudok bizonytalanodni, akkor valószínűleg legbelül tudom, hogy valami hiányzik a párkapcsolatomból.
Beszélgettem egy leányzóval, nem ismerem olyan régen, de tudom, hogy imádni való. Tíz éve van együtt a barátjával és nagyon hasonlóak a körülményeink. Jó volt vele beszélgetni, kicsit könnyebbnek érzem most a szívemet.
Ha hosszútávú kapcsolatról van szó, nyilvánvaló, hogy vannak rosszabb időszakok, amikor az ember elgondolkozik. Vannak nagyon rossz időszakok, amikor úgy gondolja az ember, hogy inkább feladja. Aztán ha alkalmas arra mind a két ember, hogy dolgozzon azon, hogy a dolgok jobbra forduljanak, akkor jobbra is fognak fordulni. Én úgy gondolom, a szerelem nem elég. A szeretet sem. Türelem kell, bizalom, önbizalom és még több türelem. Tudom, hogy szeretem Őt, csak most kicsit nehezebb szeretni, mert én sem vagyok olyan helyzetben, hogy uralkodni tudjak magamon. Meg őszintén, mit csinálnék én nélküle? Ő tart egyben. Nem, nem azt mondom, hogy nem tudnék élni nélküle. Nehéz lenne, de meg tudnám oldani, főleg, mivel nem lenne más választásom. De annyira összetartozunk, és olyan jó Hozzá tartozni. És ha erre gondolok, mindig sírok, mert, ugye, mindig gondolkozom és már előre félek attól, hogy mi lesz, ha már nem lesz ez így. Mert nem akarom. Én egy életen át akarom szeretni őt. És azt akarom, hogy ő egy életen át szeressen engem. Mert megérdemeljük.

Sokan gondolkozom azon, hogy így, idősebb fejjel miért kezelem sokkal nehezebben a stresszt és a felelősséget, mint kisebbként. Persze, több a megpróbáltatás és nagyobb a felelősség, de szerintem amikor apa inni kezdett, bennem valami eléggé eltörött. Amúgy sem rendelkezem jó idegrendszerrel, ezt be kell látnom. Irtózatosan nyomaszt, hogy mi van, ha megint úgy elromlik minden, mint akkor. Az is borzasztóan bánt, hogy apa azt hiszi, én ezen csak úgy át tudtam lendülni. Mert nem. Nagyon egyedül éreztem magam akkoriban, nagyon komolyan kellett viselkednem akkoriban és máig emlékszem arra a szorító és égető érzésre a gyomromban, amikor beléptem az ajtón: ma vajon mi lesz? Megint elájul a dolgozószobában? Vagy sírni kezd vacsora közben? Vagy megint megkergeti anyát vicsorogva? Esetleg megint megpróbál vacsorát csinálni bűntudatból és leégeti az egész konyhát? Ő akkor nem családfő volt, hanem egy zavarodott kisgyerek. Most pedig úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy bántja, ami történt, de utálom, hogy sosem kért azért a 3-4 évért bocsánatot, amit elvett. A legfontosabb éveimet. Amikor fel kellett volna építenem magamat, amikor el kellett volna döntenem, mit szeretnék az élettől, amikor figyelnem kellett volna a kapcsolatomra, a barátaimra, mindenre, ami köré én épülök. Helyette mindig csak egy érzés uralkodott bennem: menekülni, menekülni, menekülni.
Nem akarok panaszkodni, tényleg, mert most nagyjából minden rendben. Egyedül csak azt nem tudom, hogyan tudnám tényleg megerősíteni magam, vagy elfelejteni, ami történt. Ez a túlzott idegesség rámegy mindenemre és nem tudom kontrollálni. Nem akarok mindig a legrosszabbra gondolni. Mert nem mindig a legrosszabb történik. És nekem is jobban áll a vidámság...

Na, mindegy, majd csak lesz valahogy. Nem adom fel, nem akarok gyenge lenni, Vele is helyre akarok jönni, meg persze magammal is. Sőt, utóbbi lenne a legfontosabb.
Csak lennék képes koncentrálni...

Alapvetően több problémám is van.

Nem csak a párkapcsolatommal, hanem a saját életemmel kapcsolatban is. Nyilván. Mert kinek nincsenek. Nagyon megélek minden érzést, nagyon hamar magamra veszek mindent és ezzel együtt nagyon hamar kétségbe is esek, elveszek a problémáimban. Engedem, hogy irányítsanak. Mármint a problémáim.
Az, hogy elbizonytalanodom az érzéseimben, sok mindennek lehet a jele. Annak, hogy már valami elmúlt, vagy annak is, hogy valami hiányzik, vagy csak elhanyagoltuk egymást, vagy tudjam is én, még mi... Már sokszor leírtam, de tényleg azért vagyok ilyen döntésképtelen, mert még nem volt kapcsolatom ezelőtt, nem tudom, igazából mire is reagálok így. Valószínűleg egyszerűen csak rossz passzban vagyok. Mint két éve, októberben. Csak most annyira nem veszem komolyan, mert szerintem belepusztulnék még egy ilyen két hónapba. Hánytam az idegességtől, folyton sírtam és teljesen meg voltam zavarodva. Most is sírok kicsikét, ha az érzéseimről beszélek a barátommal, de közel sem vagyok olyan depis, mint akkor. Nyilván egyelőre, nem tudom még, mi lesz ebből, de erősebb vagyok én annál, hogy megint odáig fajuljanak a dolgok. Bár inkább legyen megint az, ha utána két ilyen gondtalan évem lesz a barátommal, mint most.
Igazság szerint én azt gondolom, érdemesebb megmenteni egy ilyen jól működő kapcsolatot, mint kidobni az együtt töltött időt. Nagyon monogám és hűséges típus vagyok, ami alapvetően egy nagyon pozitív dolog, ugyanakkor ezáltal hajlamosabb lehetek tovább ragaszkodni, mint kellene. Mondjuk ez egyáltalán nem törvényszerű, de lehetséges. Ha ne adj Isten odáig fajulna a helyzet, hogy úgy döntünk, nem folytatjuk együtt tovább, abból kurva nagy cirkuszt fogok csinálni. Félnék tőle, mert szerintem nagyon nehéz lenne, de nem akarom feladni, és ez elég is ahhoz, hogy ne kelljen feladni. Mert szeretjük egymást. Persze, változtak az érzéseink már lassan három év alatt, hullámoznak is, át is alakulnak, de nem szabad megijednem a változásoktól.
Ha találtam valaki olyat, akiért megéri kitartani, nem fogom egykönnyen feladni.
Sokkal többet érünk Mi annál.

Az agyalás mestere vagyok.

Annyira véresen komolyan veszek mindent. Egyszerűen képtelen vagyok lazítani, kikapcsolni az agyamat és csak arra koncentrálni, ami igazán fontos. Mármint, nem azt mondom, hogy a párkapcsolatom nem fontos, de megint olyan dolgokra feszülök rá, amik még messze vannak és előbb odáig kellene eljutni, nem előre félni. Persze, most kicsit aggódom a jövőnkért, talán most máshogy látom a barátomat, mint az elmúlt időszakban és ez ijesztő, de nem feltétlen jelent rosszat. Most neki lenne szüksége az én segítségemre, erre én kezdek a nyár közepén befordulni meg sírósba átmenni. Össze kell szednem magam. Bár tudnám, miért tud ennyire eluralkodni rajtam a hiszti. Nyilván mert hagyom, de azon túl...?

Rájöttem,

mi lehet most a baj velünk.
Ha felmerül bennem, hogy valami nincs rendben velem meg a barátommal, valószínűleg nem csak azért kezdek aggódni, mert ráérek. Megpróbáltam nem pánikolni, hanem végiggondolni, hogy min kellene változtatni ahhoz, hogy ne érezzem ezt a kellemetlen szorítást a mellkasomban.
Természetesen nem azt mondom, hogy csak az ő hibája, de kicsit eltávolodtunk egymástól. Ő foglalkozik a saját hobbijaival, a munkakereséssel, barátaival, aztán kicsit együtt vagyunk, hülyéskedünk és különösképpen nem történik velünk semmi. Kicsit úgy érzem, elhanyagolja a közös életünket, talán két külön utat kezdtünk el járni és hogy ne legyen baj, azon kell dolgoznunk, hogy jobban benne legyünk...egymásban. Egymás életében. Én mindig készülök kis meglepetésekkel, kedves gesztusokkal, de ő az én irányomba mostanában nem igyekszik. Pedig igényelném. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én ezt leírom, de egye-bassza, bevallom, romantikus kislány vagyok én is, szeretetnyelvem az ajándék. Egy lopott virág bőven kielégíti minden vágyam, vagy akkor is nagyon boldog lennék, ha meglepiből kijönne elém a munkahelyemre, vagy a vonatra. Ilyenekre gondolok. Pedig ezekre a legnehezebb rávenni. És hogy őszinte legyek, ez nem esik túl jól.
Ma elhívtam őt egy rögtönzött piknikre, lesz limonádé meg házi süti, remélem, nem vált át megmagyarázósba, amikor felvetem, hogy szerintem mi a bibi.
Drukkoljatok!

Élem az életem.

Az életem tőmondatokban:

1. Elköltöztem.
2. A nyáron egyedül vagyok a lakásban.
3. Fogytam 11 kilót.
4. Rendszeresen futok.
5. Jól megvagyok a barátommal.
6. Egy cipőboltban dolgozom, részmunkaidőben.
7. Nincs pénzem.

Elsőre ennyi jutott eszembe.
Alapvetően nincsen semmi problémám. Mármint, csak átlagos és megszokott dolgok. Talán ezért is vettem megint elő ezt a szeretem-nemszeretem a barátomat dolgot, holott az ég világon semmi baj nincs. Volt időm gondolkozni, eszembe jutott, hogy lehet, ki kéne próbálnom mással, vagy hogy már nem is vagyunk ugyan olyanok, mint régebben, és ez annyiban igaz, hogy kicsit nyugdíjasok lettünk, de tényleg szeretjük egymást és jó minden. Na, mindegy is, nem akarok ezzel túl sokat foglalkozni, elég volt a drámából két évvel ezelőtt bőven, majd úgy lesz, ahogy lenni kell. :)
Kicsit depis lettem most. Nyári depi. Na ilyenem sem volt még. Már rég nem voltam otthon, most megyek haza először, amióta dolgozom, szóval már nagyon várom. Pihenés végre.
Nem is tudom, miért írtam most erről bejegyzést. De jól esett.
:)

Megint az van,

hogy kibukok, hisztizek itt egy sort, de az csak üres locsogásnak fog tűnni, de én tényleg úgy érzem, hogy anyuék egy cseppet sem büszkék rám. Pedig valamennyire azért lehetnének, nem vagyok én egy félresikerült gyerek... Mintha mindenben csak a rosszat keresnék. Sosem jó az, amit csinálok, még akkor sem, ha az szükségszerű, vagy ők akarták. Bármiről legyen szó, a pénz sosem akadály, de ha rólam, máris megjelennek a határok. Megállás nélkül csak azt kapom a fejemhez, hogy lusta vagyok, pedig nem olyan könnyű suli mellett melót találni. Január óta adogatom/küldözgetem az önéletrajzomat, általában fel sem hívnak. Megfeszülök, hogy elérjem azt, amit ők akarnak, de fogalmam sincs hogy miért és minek. Úgysem lesz jó. Amíg nem azt csinálom, amit ők akarnak (tudjátok, Ausztria...), addig úgysem lesz jó semmi. Próbálom mondogatni magamnak, hogy nem vagyok hibás, hogy végül is jól tanulok, amire kérnek, azt mindig megteszem, megbízható vagyok és sosem hanyagolom el őket, de ezt ők észre sem veszik. Bár tudnám, akkor miért csinálom. Bár tudnám, miért fáj ez ennyire és miért érzem ettől magam olyan rohadtul üresnek. Anya folyton kiabál, engem hibáztat, amiért nem élvezi az életét, apa meg csak vég nélkül dirigál, de sosem dicsér. Kaptam ösztöndíjat. Kis összeg, de azért mégiscsak valami. Azt mondta, ez a pénz "lófasz". Pedig nem is azon van a hangsúly.
Bármit mondok nekik, úgyis az a vége, hogy ők megérdemelnek mindent, nekik mindenhez van joguk. Ha kiakadok, vagy ellentmondok, csak még inkább hajtják a magukét, hangosabban, keményebben, vagy azt vágják hozzám (főleg anya), hogy puhány vagyok, érzelgős, gyenge...
Istenem, addig tudnám sorolni... De csak még jobban fájna minden. Legalább tudom, hogy én mit nem fogok megtenni a gyerekemmel. Én támogatni fogom a gyerekemet, végig fogom hallgatni, nem fogom minden áron a saját véleményemet letolni a torkán. Nem fogom engedni, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, amiért létezik.  Az a legszomorúbb, hogy ők akartak belőlem diplomást csinálni. Akkor most miért én vagyok az, aki mindenért hibás...?

Annyi dolgom lenne,

de nehezen tudok koncentrálni, kicsit sok minden nyomja a pici szívemet.
Ez a kor, amiben most vagyok, arra való, hogy az ember rájöjjön, hol vannak a határai. Egy darabig tök jól bírtam mindennel: a családommal, a barátaimmal, a barátommal, mások véleményével. Aztán egy idő után annyira jól elbántam mindezzel, hogy az önkritikám elhalványult és csak úgy voltam a világban, bátran kritizálva másokat, de sosem néztem tükörbe. Nem hiába hullámok a blog címe, hiszen folyton ezt csinálom: hol nagyon fenn, hol nagyon lenn. Sosem tudok huzamosabb ideig szinten maradni.
Most sem.
Elég volt néhány meggondolatlan mondat, fecsegés, figyelmetlenség, máris megtaláltak a rossz vélemények. Elég volt egy rosszabb pillanat, rossz véleményekkel és összeestem legbelül. Eddig mindenben bíztam, most semmiben és senkiben. Elég volt az, hogy lebutázzanak páran, én pedig rögtön azt hiszem, hogy nem érek semmihez és ostoba vagyok. Mert mi van, ha tényleg? Eddig nem is gondoltam rá. Arra sem, hogy másoknak mi lehet rólam a véleménye. Nevetnek, mert harsány vagyok és laza. De ez van, akit idegesít. Én pedig mégis lenyomom a torkán? És csodálkozom, hogy sokszor érzem magam egyedül? Azt hittem, én talán különb vagyok, mert sok mindent végigcsináltam már ahhoz képest, ahány éves vagyok, de borzasztó szembesülni azzal, hogy lehet, hogy annak ellenére, hogy min mentem már keresztül, semmit sem tanultam belőle valójában. Elég egy sanda pillantás, és máris azt hiszem, hogy mindenki gyűlöl.
Minden előkerült. Az exmunkahelyem, hogy miért nem feleltem meg, miért küldtek el, amikor az a munka volt az életem fél éven keresztül. Az iskola, hogy lehet, nem is vagyok egyáltalán felsőoktatásba való és igaza van anyának: hagyjam az egészet, költözzek haza és menjek Ausztriába takarítónak. A külsőm, a belsőm, a gondolataim, a szavaim. Mintha nem is lennék egy teljes egész.
Remélem, ők is tévedhetnek. Nekik is lehet csak egyszerűen rossz napjuk, és remélem, nem gondolnák ezt, ha ismernének személyesen. Azt is remélem, hogy nem vagyok buta és képes vagyok talpon maradni. Remélem, egyszer jól fogok valamit csinálni.

Csak az a baj, hogy nem reménykedni kéne, hanem csinálni. Ha majd már mindent megpróbáltam szabadna csak reménykedni.

Vélemény

Mostanában sosem írok, szemét, rendszertelen dög vagyok, de ezt le kell írnom.

Addig ebben az országban nem lesz előrelépés, amíg azért vonulnak fel emberek, hogy felelősségvállalás nélkül, ingyen kaphassanak meg bármit is. Másfél millió ember él mélyszegénységben ebben az országban, de a tanulás legyen csak ingyenes legalább 37 ezer embernek, bármilyen szerződés nélkül, persze. Ugyanakkor mocsok dolog alkotmányba foglalni; ha már kötelező aláírni a szerződést, legalább ígérjék meg - ha már olyan sok mindent meg tudtak ígérni -, hogy lesz is ennek értelme.
Húsz évvel a rendszerváltás után az állami segélyek nélkül a fél ország éhen halna. 3 millió dolgozó ember tartja el az országot, de mégsem az ő szájuk a legnagyobb. Itt nem azzal kell érvelni, hogy a jogba mi fér bele és mi nem, a jog nem ad megfelelő mércét. Inkább az a kérdés, hogy morálisan mi a megfelelő lépés? Ez már rég el lett baszva, értem én, de akkor csak vég nélkül mutogatunk egymásra, vagy végre történik is valami? Magyarország minden, csak nem sikersztori. Egy tagadhatatlanul balkáni nép, amely még azt is képtelen megtanulni, hogy a mozgólépcsőn jobbra állunk, mégis azt várja, hogy ripsz-ropsz, minden rendbe jöjjön. Veszekedni, kötekedni, sírni mindenki tud, de tenni már sokkal nehezebb. Megértem azt a félmillió embert, aki külföldre ment és azt a még egymilliót, aki később fog, én sem szívesen tartanék el egy halom nyugdíjast meg politikust.
Én maradni akarok, amíg csak bírok, de nem tűrök a végtelenségig. Nekem is csak egy életem van, bennem már nincs meg a tenni akarás, mint az előttem kettővel lévő nemzedékben. Nem vagyok naiv, senki sem az, nincs jó választás, nincs jó oldal és nincs olyan, hogy pártatlan, de azért nem sok kéne ahhoz, hogy ennél valamivel jobb legyen a helyzet, csak egy kis gondolkozás.