tényleg arról van szó, hogy nagyon sok mindennel van bajom most, nem "csak" Velünk. Ő most nagyon igyekszik és ez nagyon jó érzés. Sokat beszélgetünk, csinálunk programokat, kicsit olyan, mintha most újra randiznánk, ezzel együtt kicsit olyan is, mintha előröl kezdenénk mindent. Nem mondanám, hogy perpill már nem vagyok labilis, de annak ellenére, hogy még mindig sokszor befeszül a mellkasom, ha rólunk vagy Róla van szó, már nem érzek kényszert a menekülésre, inkább megoldani akarok mindent. Csak tényleg tudjuk összeszedni magunkat. Olyan érzés most vele lenni, mintha újra megismerném, mintha amit eddig tudtam róla, teljesen átalakulna. Ez jó? Vagy nem tudom. Remélem, nem jelent rosszat.
Amivel mostanában még foglalkoztam, az a barátaim. Pontosabban azzal, hogy mennyire nincsenek. Vagyis, vannak, papíron, de valahogy mintha nem is léteznének. A lakótársam gyakorlatilag csak a számlákról kérdez, ha épp van kedve, mert amúgy az anyjával szoktam beszélni. Akire amúgy számíthatnék, az a lány otthon maradt, a csoporttársaimnak eszébe sem jutok. Az egyik rám szán max 1 órát, a másik meg csak magáról beszél.
Amire pedig még rájöttem az az, hogy rettenetes megfelelési kényszerem van az anyám irányába. Inkább szenvedek, minthogy ellentmondjak neki. Most is, hogy azt mondta, szerinte tudom a szívem mélyén, hogy nekem nem Ő az igazi, olyan, mintha kötelező lenne ezt éreznem. Ki kell zárnom őt ezekből a kérdésekből. Tudom, hogy jót akar és ezért azt akarom csinálni, ami szerinte jó, pedig nem ilyen az élet. Ki kell lépnem a saját árnyékomból és meg kell tanulnom a saját lábamra állni. Nem akarom Őt elveszíteni, meg akarok mindent javítani, és ez nem azt jelenti, hogy nem akarok egyedül lenni, hanem azt, hogy Vele akarok lenni.
Drukkoljatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése