néha úgy vagyok, de jobban.
Úgy érzem, a saját határaim miatt esek így kétségbe. Túl komolyan veszem a kapcsolatomat Vele, amivel alapvetően nincs baj, csak azzal, hogy elbizonytalanodok és eszembe jut, hogy kiléphetek a kapcsolatból, úgy érzem, saját magam miatt nincs jogom ilyen döntést hozni. Nagyon fura ez a gondolat, de valami hasonló.
Bepánikoltam. Lehet, mégsem ő az igazi? Lehet, nem tudjuk megadni egymásnak azt, amire szükségünk van? Tartok attól, hogy nem ugyanazt várjuk az élettől és mivel ő lényegesen makacsabb, mint én, rengeteg mindenről kell lemondanom ahhoz, hogy vele lehessek és nem vagyok biztos abban, hogy megéri.
Szerintem természetes egy ilyen kiborulás, főleg olyasvalakinél, aki megállás nélkül agyal. Az már zavaróbb, hogy úgy érzem, ha szakítok, valami szörnyű bűnt követek el és olyan, mintha megfulladnék. Pedig ez a saját döntésem és a saját boldogságom a legfontosabb.
Nem akarok szakítani. Nem akarok mással lenni, bár tény, kíváncsi vagyok. Nem akarom feladni, és mivel ő sem akarja, minden rendben lesz.
Minden rendben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése