Szerencsére

most lényegesen jobban viselem ezt az elbizonytalanodást, mint másfél éve. Összeszedettebb vagyok és ritkán borulok ki.
Még most sem vagyok 100%-os, mondjuk az amúgy is elég ritka, de ez ilyen. Egy skálán mozgok, aminek az egyik végén az van, hogy szeretem őt és vele akarok lenni, a másik vége pedig az ellenkezője. Általában a felső félben vagyok, most valahol középen, néha pedig lejjebb mozgok. Ő azt mondja, hogy amíg jól érzem magam a kapcsolatban, nincs baj. Ez jó irányelv, mert szerintem is így van értelme, csak most amúgy sem vagyok jó passzban, nehéz eldönteni, hogy ha éppen nem érzem jól magam, az mitől van.
Van, hogy megyek az utcán és nézegetem a fiúkat: ki tetszene, milyen lehet vele...? Ijesztő belegondolni, hogy lehetnék mással is, de megnyugtató néha. Nem érzem magam a saját skatulyáimban. És talán ez nem is bűn.
Rengetegszer őrlődöm azon, hogy vajon mi fér még bele egy egészséges párkapcsolatba. Az belefér, amiket néha gondolok? Hogy elbizonytalanodom abban, hogy vele akarok-e lenni? Vagy az, hogy hetekig, lassan egy hónapja gondolkodom ezen? Pedig ezek csak elképzelt határok, amiket magamnak állítok fel, feleslegesen. Az fér bele, amit mi még úgy érzünk, belefér. És mindent megbeszélünk. Már túl is beszéljük, de engem a beszéd megnyugtat. Muszáj beszélnem vele mindenről, mert Ő mindig helyrerak. Ha nem beszélnék vele, szerintem megint minden nap zokognék. De itt van velem és segít. És ez nagyon jó.

Van, amikor úgy érzem, túl régóta vagyunk együtt. Pedig még ez is csak 2 és fél év, szinte semmi, főleg egy házassághoz képest. Elnézem a barátaimat és olyan, mintha elmenne mellettem az élet. Ők mindig mást csinálnak, mással kavarnak, szórakoznak, felelőtlenek... Közben pedig tudom, hogy én sosem lennék olyan, mint ők...Úgy csinálok, mintha én is ilyen lennék, mintha képes lennék erre. Ezt már írtam, de még mindig van, hogy csábító belegondolni abba, milyen lehet egyedül lenni, "pasizni", de az van, hogy az nekem nem is menne. Sosem voltam laza, ha fiúkról volt szó. Még csak berúgni sem tudok tisztességesen. Szóval csak azért, hogy kalandozhassak, egyáltalán nem éri meg véget vetni Nekünk.

Ha nekünk egyszer vége lesz, az egyik opció az lesz, hogy addig húzom, amíg nem nem utálom/teljesen biztos leszek abban, hogy nem akarok vele lenni, aminek az a veszélye, hogy szerintem valamennyire életem végéig szeretni fogom Őt, a másik opció pedig az, ha beleszeretek valaki másba. Inkább gyötrődök még két hónapig, mint múltkor, ha elmozdulhatok még a skálámon a pozitív oldal felé, mint hogy meggondolatlanul döntsek.

Nagyon várom már, hogy elkezdődjön az iskola. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de végre nem leszek egyedül a gondolataimmal, nem lesz időm agyalni és minden helyreáll. Bár lennének már tele a napjaim...
Nekem nem szabad sokáig egyedül lennem...