Nem tudom titkolni anyu előtt, ha valami bajom van. A mostani kiborulás-félémet sem tudtam nem elmondani neki, pedig mindig tudom, hogy nem kéne. Ő a negatív oldal. Ő sosem érzett kétkedést, mindkét férjéért rajongott, de jól mellé is nyúlt. Nagy hatással van rám, még mindig és nem tudok nem gondolni arra, amiket ő mond. Most azt mondta, hogy ha így el tudok bizonytalanodni, akkor valószínűleg legbelül tudom, hogy valami hiányzik a párkapcsolatomból.
Beszélgettem egy leányzóval, nem ismerem olyan régen, de tudom, hogy imádni való. Tíz éve van együtt a barátjával és nagyon hasonlóak a körülményeink. Jó volt vele beszélgetni, kicsit könnyebbnek érzem most a szívemet.
Ha hosszútávú kapcsolatról van szó, nyilvánvaló, hogy vannak rosszabb időszakok, amikor az ember elgondolkozik. Vannak nagyon rossz időszakok, amikor úgy gondolja az ember, hogy inkább feladja. Aztán ha alkalmas arra mind a két ember, hogy dolgozzon azon, hogy a dolgok jobbra forduljanak, akkor jobbra is fognak fordulni. Én úgy gondolom, a szerelem nem elég. A szeretet sem. Türelem kell, bizalom, önbizalom és még több türelem. Tudom, hogy szeretem Őt, csak most kicsit nehezebb szeretni, mert én sem vagyok olyan helyzetben, hogy uralkodni tudjak magamon. Meg őszintén, mit csinálnék én nélküle? Ő tart egyben. Nem, nem azt mondom, hogy nem tudnék élni nélküle. Nehéz lenne, de meg tudnám oldani, főleg, mivel nem lenne más választásom. De annyira összetartozunk, és olyan jó Hozzá tartozni. És ha erre gondolok, mindig sírok, mert, ugye, mindig gondolkozom és már előre félek attól, hogy mi lesz, ha már nem lesz ez így. Mert nem akarom. Én egy életen át akarom szeretni őt. És azt akarom, hogy ő egy életen át szeressen engem. Mert megérdemeljük.
Sokan gondolkozom azon, hogy így, idősebb fejjel miért kezelem sokkal nehezebben a stresszt és a felelősséget, mint kisebbként. Persze, több a megpróbáltatás és nagyobb a felelősség, de szerintem amikor apa inni kezdett, bennem valami eléggé eltörött. Amúgy sem rendelkezem jó idegrendszerrel, ezt be kell látnom. Irtózatosan nyomaszt, hogy mi van, ha megint úgy elromlik minden, mint akkor. Az is borzasztóan bánt, hogy apa azt hiszi, én ezen csak úgy át tudtam lendülni. Mert nem. Nagyon egyedül éreztem magam akkoriban, nagyon komolyan kellett viselkednem akkoriban és máig emlékszem arra a szorító és égető érzésre a gyomromban, amikor beléptem az ajtón: ma vajon mi lesz? Megint elájul a dolgozószobában? Vagy sírni kezd vacsora közben? Vagy megint megkergeti anyát vicsorogva? Esetleg megint megpróbál vacsorát csinálni bűntudatból és leégeti az egész konyhát? Ő akkor nem családfő volt, hanem egy zavarodott kisgyerek. Most pedig úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy bántja, ami történt, de utálom, hogy sosem kért azért a 3-4 évért bocsánatot, amit elvett. A legfontosabb éveimet. Amikor fel kellett volna építenem magamat, amikor el kellett volna döntenem, mit szeretnék az élettől, amikor figyelnem kellett volna a kapcsolatomra, a barátaimra, mindenre, ami köré én épülök. Helyette mindig csak egy érzés uralkodott bennem: menekülni, menekülni, menekülni.
Nem akarok panaszkodni, tényleg, mert most nagyjából minden rendben. Egyedül csak azt nem tudom, hogyan tudnám tényleg megerősíteni magam, vagy elfelejteni, ami történt. Ez a túlzott idegesség rámegy mindenemre és nem tudom kontrollálni. Nem akarok mindig a legrosszabbra gondolni. Mert nem mindig a legrosszabb történik. És nekem is jobban áll a vidámság...
Na, mindegy, majd csak lesz valahogy. Nem adom fel, nem akarok gyenge lenni, Vele is helyre akarok jönni, meg persze magammal is. Sőt, utóbbi lenne a legfontosabb.
Csak lennék képes koncentrálni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése