Miért

sírom el magam majdnem minden alkalommal, amikor azt mondja, hogy szeret? És miért sírom el magam általában amikor én mondom, hogy szeretem? Aggódom érte, ő sincs most élete csúcsán, valahogy mintha minden az ellensége akarna lenni. Erre meg még én is hisztizek.
Álltunk a zuhany alatt tegnap, most ő sírt. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Soha nem akartam volna elengedni. Aztán amikor megnyugszunk, nevetünk, pedig tudom, hogy egyikünk sem tudja magát igazán elengedni. Annyira várom már, hogy átlendüljünk ezen az egészen... Tudom, hogy képesek vagyunk rá, mert egyszer már sokkal mélyebbről is visszajöttünk.

Beszélgettünk. Komolyan. Olyan igazán komolyan. Meg tud döbbenteni néha, hogy mennyire összeszedett tud lenni, bármiről is legyen szó. Amikor azt mondta, hogy hogyha úgy érzem, hogy nem akarom már eléggé helyre hozni a kapcsolatunkat, akkor csak szóljak, ő megérti. Ő megérti, ha valami mást akarok, vagy újat, de ő engem szeret... Patakokban folytak a könnyeim a meghatódottságtól, az ijedtségtől... nem is tudom, mitől... És most is csak sírok. Amikor visszaemlékszem az arcára, amikor látom a szemét, megijedek, hogy kicsit most máshogy látom őt, pedig ez nem rossz, csak egyszerűen változunk. Annyira irigylem, hogy ő tud ennyire erős és következetes maradni, én pedig amikor csak tehetem, összeomlok.

Nem tudom, mi lehet a bajom velünk. Nem tudom, ez mit jelent és főleg azt nem tudom, mennyire helyrehozható ez, mert fogalmam sincs, honnan kéne néznem a dolgokat. Más valószínűleg már feladta volna, ha másról lenne szó, valószínűleg már én is rég feladtam volna, de Róla van szó, az én másik felemről, legjobb barátomról, szeretőmről, szerelmemről. Nem akarom feladni. Egyszerűen nem akarom.

Mikor nyugszom meg végre?