Pár gondolat az új felsőoktatási törvényről

Mint azt már korábban is kifejtettem, én itthon szeretnék maradni. Ebből adódóan elég hamar ki lehet találni, hogy mi is az én álláspontom: nem értek egyet a tüntetőkkel. Nagyon-nagyon nem és csak egyre idegesebb vagyok ettől a rengeteg szájtépéstől.
A tények azok tények. Nincs olyan gazdasági helyzetben az ország, hogy ennyi ember taníttatását fizesse. Lehet okolni itt bárkit emiatt, de attól még így van. Továbbá miért is kéne egyáltalán az államnak ennyi ember taníttatását állnia? Feladata ez az államnak? Nézzünk már körbe! Egyáltalán hány országban létezik az államilag támogatott továbbtanulás intézménye? Ezeket a kiadásokat már 20 évvel ezelőtt el kellett volna kezdeni csapolni. Ha pedig mégis fizet az állam, miért lenne jogtalan a hallgatói szerződés? Nem igazán értem. Ha az itthoni adófizetők pénzén tanul valaki, ne menjen ki külföldre, vagy akkor tényleg fizesse vissza. Persze, tartsuk itt a friss diplomásokat lehetőségekkel, ne szerződésekkel, de mégis milyen lehetőségeket teremtsen az állam, ha nincs rá pénz? Ebben az országban most az az első, hogy tegyünk valamit, nem pedig az, hogy várjuk, hogy a sült galamb a szánkba szálljon. Itt mindenki az íróasztalnál akar ülni és elsőre 200 ezer nettót kapni? Erre az lesz az első válasz, hogy nem, pedig a legtöbben mégis valahogy így gondolkoznak. Túl sok a vádaskodás. Nem ujjal kéne mutogatni, nem mindig mindennel mást hibáztatni, hanem kicsit megemberesedni és belevágni. Az elkövetkezendő pár évben óriási változások fognak végbemenni. Sok lúd nem győz disznót, attól, hogy sok tudatlan, hiányosan informált idióta kimegy tüntetni még nem lesz nekik jobb. Kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a vége, remélem, valamennyi keretszámot még megtartanak, hogy az igazán jók még bekerülhessenek, de ilyen sokra nincs szükség. Mindenki gondolkozzon és ne csak a saját érdekeit nézze, hanem az országét is. Hiszen ha az országnak jobb lesz, neked is jobb lesz, de fordítva ez nem biztos, hogy működne. És jó lenne az is, hogy mielőtt bárki is tüntetne, vagy a nevét adná egy ilyen típusú HaHa-s kezdeményezéshez, olvassa végig, hogy miről is beszél, nézzen körbe, milyen világban él és mik a realitások és nézze meg, hogy ez máshol hogyan is működik. Nem az országgal van a baj, hanem a világgal és nem a politikusoktól kell várni a változást. Aki hiszi, hogy jobbá is teheti a jövőjét, az azzá is fogja tenni. Nem azt kell visszaböfögni, amit a többség mond, hanem gondolkodni kell. Az egyik legostobább szerintem a "nem akarok elmenni, innen el kell menni" című felfogás. Egy gondolkodó ember ha elmegy, azért megy, mert el akar menni és nem azért, mert szerinte el kell menni. Ha nem akarsz elmenni, nem mész, hanem megpróbálsz lehetőségeket teremteni.
Gondolkodtam, döntöttem. És lásd, így lett a Chocapic.

Külföld vs. Magyarország

Nem is tudom, hogy kezdjem. Elég ambivalens érzéseim vannak jelen pillanatban. Amikor Pesten vagyok, jó, szeretek ott lenni nagyon. Ott még vannak olyanok, akiknek nem az elégedetlenség és mindentudás fröcsög a szájából, hanem próbálnak valami jót csinálni. Aztán amikor hazajövök és anya nekiáll a nagy magyarellenes beszédeinek, mindig megingok; nagy hatással van rám még mindig. Valahogy sosem tudok érvelni ellene, pedig elég sok határozott érvem lenne Magyarország mellett. Merthogy én szeretnék itthon maradni.
Tényleg elég katasztrofális a jelenlegi helyzet. Mindenki el akar menni, megy a károgás, az anyázás, mindenki mindent jobban tud a másiknál és egyre jobban esik szét a nemzet. Pedig szerintem a magyar nem egy rossz "fajta" és ezt úgy mondom, hogy a fél családom osztrák és a határ közvetlen közelében élek. Azoknak, akik a nagy osztrák álmot hajszolják azt tudom csak mondani, hogy milliószor gondolják meg, hogy tényleg megéri-e feladni az otthont a kinti életért. Ott sem kolbászból van a kerítés, a külföldieknek sokkal többet kell ott dolgozni és felmutatni, mint egy ottaninak. Az elmúlt három év alatt telítődött a munkapiac, vérre menő verseny megy egy-egy kinti állásért, de az is csak úgy éri meg igazán, ha az ember itthon él és ingázik, ami elképesztően fárasztó és ha nem fizetik a vonatot vagy a benzint, nem feltétlen éri meg. Kint élni meglevő tőke nélkül szintén esélytelen, egy átlag albérlet 500 euróba kerül és még arra megy a rezsi. Az ország keleti és északi részéről özönlenek be az alsó-középosztálybeli szakmunkások óriási reményekkel, de már nekik sincs hely. Egyszerűen nincs hely! Pedig aztán ott tényleg nagy a gubanc. Azt hiszik, itt majd jobb lesz minden, eladják a házat és ideköltöznek egy lyukba, ahol se fűtés, se víz... Megérte?
A cigánykérdés is óriási probléma, én nem hiszek abban, hogy annak a 3-4 millió adófizetőnek kellene eltartania a nyugdíjasok mellett a kisebbségeket is, de most nem akarok ebben a kérdésben állást foglalni, érzékeny téma, maradjunk annyiban, hogy nem szimpatikus ez a hozzáállás.
Itt, Sopron környékén minden az osztrákokról szól. Mi megyünk hozzájuk dolgozni, ők hozzánk jönnek nyaralni. Ez három évvel ezelőtt remek volt, mostanra viszont Sopron már majdnem hogy drágább, mint Budapest, sőt! Nem csak azért utálok itt lenni, mert utálom az itteni embereket, hanem mert itt a legnagyobb a szája mindenkinek. Persze azok a leghangosabbak, akik egy hétnél többet sosem töltöttek el külföldön, az is csak nyaralás volt. Aki kimegy az UW-re tanulni, annak lesz esélye tényleg jó állást szerezni kint, de már az első évben kiszelektálják a társaság háromnegyedét, mert nincs hely és nyilván nem a magyarokat fogják előnyben részesíteni, főleg, mivel az osztrák egyetemeket teljesen az állam tartja el.
Tehát mi a megoldás? Nem tudom. Én viszont egyelőre úgy gondolom, hogy mindent megteszek azért, hogy felépíthessek egy saját egzisztenciát itthon. Ha nem megy itthon, külföldön pláne nem fog, ezt vésse bele mindenki jól a fejébe. Aztán azt is, hogyha itthon kitaníttatta őt az állam az adófizetők pénzéből, nem biztos, hogy rögtön fogni kell a cókmókunkat, legalább próbáljuk meg. Nem azt mondom, hogy mindenki menjen tönkre a hazáért, én sem így gondolom, de ha én elmegyek, az azért lesz, mert nem érzem magam itthon otthon, nem azért, mert "itt minden szar", vagy mert "itthon semmi sincs", vagy mert "mindenhol máshol jobb", mert nem. Csak körbe kell nézni a világban. Pénztelennek lenni mindenhol rossz. Mindenhol voltak már problémák és rengeteg helyen most is vannak. Ha itthon az nem tetszik, hogy nem fizetnek meg, vagy hogy barmok irányítják az országot, jelezném, hogy szegénynek lenni mindenhol szörnyű és az sem igaz, hogy máshol nem lopnak. Mindenhol lopnak, csak nem úgy, mint itthon, egyik pillanatról a másikra, hanem szépen lassan, nem feltűnően. De nem baj, az akkor is sokkal jobb, nem?
Ez nem csak üres fecsegés, én ezt látom, ebben élek! Nyelvtanulás miatt voltam már Németországban, egy óvodában, azt hittem, megőrülök! Rengeteg buta és büdös gyerek. Van, aki hetekig nem fürdik. Itthon voltam óvodalátogatáson, önkénteskedni. Két 5 éves gyerek volt ott, aki még nem tanult meg beszélni, mindkettőnek egyik szülője osztrák.
Nem tudom. Biztos mindenki mást tapasztal és mindenki azt veszi észre, amit akar, de én magyar emberek között érzem jól magam. Nem tudok meglenni olyan mellett, aki rendszeresen "mert ez Magyarország" megjegyzéseket tesz. Fájdalmas, de tény, hogyha nem tetszik, el lehet menni, de ember legyen a talpán, aki megcsinálja. A könyökömön jön már ki ez az egész és tényleg elegem van a sok károgásból. Csinálj jobbat, csinálj többet, dolgozz meg érte, ne várd, hogy a sült galamb a szádba szálljon. Aztán ha már sokadszorra nem jött össze, lehet picsogni, de ne a lehetetlent várjuk már el! És nézzünk körbe. A világgal van a nagyobb baj, az emberekkel. Aztán meg miért három-négy másik országhoz hasonlítjuk magunkat, amikor még van vagy 150 ország, ahol szintén nem túl rózsás a helyzet és rengetegen inkább ide vágynak? Minden viszonylagos.

Ideje elkezdeni élni!

Mármint, csak a magam módján!
Élvezni akarom végre ezt a várost. Keresek hangulatos kávézókat, ahol senkit sem ismerek. Leülök olvasni valami random padon a Duna partján. Keresek jó turikat. Végigmegyek a 2-es villamos vonalán, amit a National Geographic a világ egyik leggyönyörűbb villamosútjának választott. Bekapcsolom az iPodot, Josh Rouse-t hallgatok és megtanulom élvezni a pillanatot!
Olyan jó érzés, hogy végre megtehetem!

Francokat fogom befejezni azt a hosszú posztot,

már leírtam a lényeget!
Így, egy hónap után már azért tudok írni pár dolgot a suliról.
Amióta apa inni kezdett, én egyáltalán nem iszok alkoholt. Addig sem szerettem: rosszul vagyok tőle, alig csúszik le, drága és másnap is rosszul vagyok tőle. Én nem tudom magam elengedni tőle, sőt, merevebb leszek, mindig attól félek, hogy hülyeséget csinálok, nem nekem való.
Na már most, a legtöbb egyetemista, akit ismerek, naponta iszik. Nem mondok semmit, az ő dolguk, csakhogy antialkoholizmusomnak hála konkrétan nem is hívnak el sehová. Nem tudom, nem jó ilyen kevés embert ismerni, alig van kihez szólni. Ha valakivel jóban is leszek, az ideiglenes, amíg össze nem ismerkedik másokkal, vagy nem jönnek a már-barátai, vagy nem megyek el egy ilyen összeröffre, ahol versenyt isznak az emberek. Nézni jobban utálom a részegeket, mint annak lenni...
Keresem a normális embereket, de ők nem keresnek engem. Sokaktól kifejezetten tartok, pártól még a hideg is kiráz. Vannak nagyon aranyos emberek, de akikkel eddig igazán össze tudtam ismerkedni, mind felsőéves és alig van közös óránk. Akiket ismerek is a városból, kevesen vannak és alig érnek rá, vagy egyáltalán nem is keresnek. Ez az első nagyobb csalódásom a költözés után: kicsit magányos vagyok. Embereket kellene megismerni, de hol? Olyan esetlennek érzem magam, a gimiben ez nagyon nem így volt.
Azért majd csak összeszedem magam...

Az az én nagy bajom,

hogyha elkezdek írni, egyszerre MINDENT le akarok írni és SOHA nem érek a végére semminek, vagy ami rosszabb, inkább el sem kezdem.
Lényeg a lényeg, minden rendben. A hosszú bejegyzés még szeptember hónapban ki fog jönni, cserkészbecsszó. Budapesten élek, egyetemre járok, munkát keresek és boldog párkapcsolatban élek. Nincs honvágyam, de amióta elköltöztem, sokkal jobban megvagyok a szüleimmel. A kutyám és a barátnőm hiányzik a legjobban. Fura ez a sok helyzet, ez a sok ismeretlen ember és hely, de élvezem. Végre azt csinálhatok, amit akarok. Ez nem mindig jó, de valamikor át kell esni a tűzkeresztségen...
Átlagos lett az életem. Anya továbbra sem a legjobb szülő, nem épít, inkább csak folyton rombol. Viszont amióta csak kéthetente látjuk egymást, hihetetlen jól megvagyunk, alig veszekszünk. Apa nem iszik, egész normális mostanában, bár érezhető, hogy nincs vele minden rendben, ez a három év eléggé leépítette az agyát. Az nagyszüleimmel csak a baj van, semelyik sem tölti be a klasszikus nagyszülő-szerepkört, az egyik rosszabb, mint a másik. Nem akarok távol maradni tőlük, de azért ha lehet, kerülöm a kontaktot. Nem szép dolog, de érthető. Az apám szülei nagyon sokat segítettek a költözésnél, a fél konyhát nekik köszönhetem, ha nem az egészet. Ennek megfelelően zsarolnak is, mindenbe beleszólnak és mindenre kíváncsiak, szóval megvan ennek is a böjtje. A másik már csak nagymamám nagyon beteges, de nem pihen és egyre furább dolgokat csinál és mond, de egyelőre csak az idegeinket őrli fel, különösebb nagy probléma nincs vele.
Kevés embert hagytam magam mögött. A családom és egy szem barátosném maradt csak otthon, azon kívül mindenkim itt van. A lakótársam egy exosztálytársam, nagyon jól megvagyunk, bár azért érezhetően nehéz összeszokni. Neki sokszor van honvágya, hiányzik neki mindenki, ráadásul még nem is ismer sok embert innen, szóval kicsit el van veszve, de próbálok nem összeférhetetlen lenni, hanem inkább segíteni őt. Mondjuk már most félek, hogy a nyáron nem lesz hajlandó fizetni a lakbért, márpedig egyedül ezt nem fogom tudni állni, de haza nem akarok menni. Rengeteg cuccom van itt. Ő most szerelmes lett, Amerikába akar menni, amilyen gyakran csak tud, az apja lakik ott. Most nyáron volt kinn nála először, eléggé irigylem...
Tehát, száz szónak is egy a vége, jól vagyok. A barátomról majd még írok, a fogyókúrámról meg blogot indítottam, bár nagyon nem vagyok vele uptodate, de azért igyekszem. Ő piszkál most már a legtöbbet, nem is anya, mert amilyen komolyak az elhatározásaim, olyan hamar el is felejtem őket és kezd emiatt már nagyon ideges lenni. Na, de ez már tényleg más lapra tartozik!
Fürdök-fekszem, hosszú napom lesz holnap!

Budapesttel két baj van:

Az egyik az, hogy sok a csöves, a másik pedig az, hogy zabálja az időt, de hihetetlenül. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen elfoglalt. Talán amikor dolgoztam. Rettenet! A hétvégén hazamegyek, elvileg lesz egy csomó szabadidőm, remélem, végre be tudom fejezni azt az irgalmatlan hosszú bejegyzésemet, amit már vagy három hete írok...
Kitartás nektek is meg nekem is, hamarosan mindent elmesélek!

Készül

néhány nagyon hosszú bejegyzés, nem felejtettem el a blogot, csak rengeteg volt a dolgom! Igyekszem!

Elvárások.

Le kell fogynom, különben soha nem lehetek boldog, élhetetlen életem lesz, magányos leszek és elégedetlen. Ki kell mennem külföldre, mert Magyarország szar, a helyzete kilátástalan, eleve hülye vagyok, hogy nem Bécsbe megyek egyetemre, úgyis meg fogom utálni ezt az országot és az itteni embereket. Ne kössem le magam egy fiú mellett, hisz fiatal vagyok, ne szóljak vissza senkinek és ne idegesítsem magam mások butaságán, mert nem érdemes, csak engedjek el mindent a fülem mellett. Ne fessem a körmöm, tanuljak meg rendesen angolul, próbáljak meg kedvesebb lenni apával és rakjak rendet a szobámban.
Még valami?
Megértettem, igyekszem, köszönöm a jó tanácsokat és most örülnék, ha mindenki magával foglalkozna.

Egész érdekes,

hogy mennyire semlegesen érintenek a most történő változások. Vagyis, számomra normális, de ahogy elnézem az osztálytársaimat, nehezen szakadnak el a jelenlegi közegüktől. Én már alig várom! Annyit készültem erre, fura is lenne, ha még lennének dolgok, amik meglepnek, csak kicsit sajnálom, hogy az utolsó éveim ilyen rosszul sikerültek itthon. Hozzásegítettek engem ahhoz, aki most vagyok, sok dologért hálás is vagyok persze, de szebb is lehetne a búcsú.
Nem vagyok normális. Van egy dobozom az egyik szekrényemben, ahová már a költözéses cuccaimat gyűjtöm. Falióra, amit nemrég vettem, vadi új konyharuhák, törülközők, duplafalú bögre, képkeret, ilyesmik. Erre legalább készülhetek. Sajnos mást nem tudok előre. Nem tudom, mi legyek, nem akarok tanulni, pedig az egyetem miatt költözök el elsősorban. Nem tudom, hol éljek, nem tudom, hol akarok élni. Tényleg nem a legjobb hely Magyarország, de szeretek itt lenni, maximum Anglia érdekelne, de ott meg keveset süt a nap, az meg nekem nem való. Az a munkaterület, ahová én készülök, nem éppen jól fizető. Mi lesz majd az álmaimmal? Nem tudom. Nyilván senki sem tudja, de ez engem zavar. Ő sem tart normálisnak és én is tudom, hogy nem vagyok az. Mindent meg akarok tervezni, lépésről lépésre, csak éppen azt nem, ami fontos lenne. Itt van például az érettségi. Sosem tanultam, én mindig csak a hallott dolgokat jegyeztem meg és abból éltem. Most meg...? A felénél sem vagyok, nem tudok semmit és egy hét múlva szóbeli. Mondjuk, már csak az elért eredményeket kell megtartanom valahogy. Ha elérem a szóbeliken elérhető pontok felét, vagy egy kicsit többet, 60-70% körül leszek mindenből. Angol emeltből kicsit rosszabb, az sajnos nem sikerült, német középből meg 80-90% között leszek, ami jó.
Jó lesz végre kicsit rendbe szednem a külsőmet is, ez is jócskán befolyásolja a közérzetemet. Ha már gazdag nem leszek, legalább szép legyek, nemde?
Jó ég, annyi minden vár rám, én meg csak a kicsinyes tervezgetéseimmel vagyok elfoglalva! Kicsit rugalmasabbnak és határozottabbnak kéne lennem, így el fog menni mellettem az Élet. Hamarosan 19 vagyok, ideje felépíteni azt a bizonyos saját egzisztenciát. Jó úton haladok.
Na jó, jöjjön IV. Béla meg a tatárok, sok dolgom van még, nem kellene leégnem. Égtem eleget 8 év alatt.
Gyűlölöm azt az iskolát. Még jó, hogy már csak háromszor kell odamennem, ugyanennyiszer felvennem az egyenruhát és találkozni az osztályommal és a tanáraimmal. Utána pedig viszlát!
Jó érzés függetlenedni.

Hogy hogy vagyok?

Elég retekül, de csak az érettségi miatt. Nagyon elhanyagoltam a blogot... Igazából ez olyan, mint a félig hívő embernek az Isten: csak akkor kell igazán, amikor nagy baj van.
Apa nem iszik, sokkal jobban van ő is és vagyunk mi is. Még mindig nem fényes a kapcsolatunk, nem beszélgetünk, de legalább nincs bennem mindig az a görcs, mint még tavaly. Anyával kicsit eltávolodtunk egymástól. Most, hogy már nincs ez a nagy tragédia kettőnk életében, nincs mi összetartson bennünket az átlagos anya-lánya civakodásokon kívül. Nem rég még voltak óriási veszekedések, nem egyszer undorítóan viselkedett velem, volt, hogy már Ő vette kézbe a dolgokat, mert nem bírtunk egymással. De mostanra már vége lett, a megoldás az volt, hogy nem mondok el neki mindet. Nem baj, sőt, ez teljesen normális. Annál könnyebben szakadok el, már különben is ideje volt kicsit saját magammal törődnöm. Kicsit nem találom a helyemet a világban nélküle, mondhatni, döntésképtelen vagyok. De önállósodom.
Vele is minden rendben. Már nincs sok hátra, hamarosan én is Pesten fogok élni és végre a közelében lehetek. Nem mondom, hogy akkor tökéletes lesz az életünk, mert gondolom így is lesznek meredek helyzetek, de szeretnék már ott tartani. Várom nagyon!
Időközben szereztem állást, február óta dolgozom. A Fertő tónál, mivelhogy itt élek mellette, szerzett nekem az unokatesóm egy büfés állást. Nagyon szeretem, annak ellenére, hogy nem kapok olyan jó fizetést; csak akkor vagyok bajban, ha a munkatársnőm a közelemben van. Ki nem állhatom. A tipikus hisztikirálynő, csak az a baj, hogy olyan kapcsolat által került oda, amire a főnökömnek szüksége van és nem akar civakodást. Helyette most sikerült velem összeveszniük. Körülbelül egy hete lovagolok a témán, ideje lenne elengednem, ők ilyenek és én is hibáztam, csacsi módon megbíztam bennük, pedig nem kellett volna. Úgy kezeltek, mint egy bizalmas barátot, aztán én estem seggre. Az érettségi miatt szeretnék elkérezkedni erről a hétvégéről is, mert hogy múlt hét vasárnap is közbejött valami, ezért is vesztünk össze, kíváncsi vagyok, mennyire lesznek kiakadva. Kár, hogy nagyon szükségem van a pénzre, különben lehet, nem hunyászkodnék meg ennyire...
A legnagyobb bajom máig is a fogyás. Elképesztő nagyra nőttem és vagy fél év óta először most álltam újra mérlegre. 160 cenithez több, mint 80 kiló. Még ha a melleimre fogom is sok! Szeretném végre letudni ezt a fránya érettségit, ha már így is elrontottam, meg főleg! Igazából annyira nem érdekel, csak azt hittem, több eszem van ennél. Sosem tanultam, nem tudom, mit vártam, csak mégis... Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy még a tételtanulással sem fogok végezni...
Lényeg a lényeg, bringázni és futni akarok, mihelyst lesz időm, amit beoszthatok. Már túl vagyok a nyavalygáson, a hisztin, az önostorozáson, csak cselekednem kell. Mindig ezt mondom, de most már tényleg!
Egyedül az zavar, ahogy a szüleim ehhez a témához állnak. Minden nap megjegyzik, hogy kövér vagyok és hogy fogyjak le. Valahol dac is van bennem. Mindig azt csináltam, amit elvártak tőlem, egy skatulyában nőttem fel. Szeretném, ha elfogadnának olyannak, amilyen vagyok, mert igazából nincs sok baj velem. Attól, hogy ők "Annyira szeretnék, ha vékony lennék", az nem azt jelenti, hogy csak úgy vagyok jó és csak úgy lehetek boldog. Az más kérdés, hogy én sem érzem így magam jól a bőrömben, de nem mondanám, hogy boldogtalan vagyok. Mert nem vagyok az.
:)

Ugyanazok a körök, újra és újra

Vége az írásbeliknek, már nincs kifogásom. Lassan olyan kövér vagyok, hogy a TVben lehetne mutogatni. Egy fagyizóban dolgozok és tudom, hogy ha nem laknék ilyen közel a Fertőhöz és nem lenne rám szükségük, nem alkalmaznának. Ki vesz fagyit egy tehéntől? Olyan szép lehetnék... Le kell adnom legalább 15 kilót, és még úgyis túlsúlyos lennék... Most lesz időm, ideje foglalkozni önmagammal, nem süllyedhetek el az önutálatban... Olyan boldog lehetnék és saját magamnak cseszem el. Itthon rendeződni látszanak a dolgok, Vele is jó nagyon, erre lenne már csak szükségem... Meg kell csinálnom, nem adhatom fel...

Mindig visszatérek

Egész életemben küzdöttem a súlyommal. Kicsiként még nem volt vészes, folyton mozogtam, nem nagyon látszottak rajtam a kilók, de ahogy egyre kevesebbet sportolhattam az egyre több iskolai elfoglaltság miatt, a súlyom is úgy gyarapodott.
Nem megyek bele még egyszer, a lényeg a lényeg, hogy elképesztően elhíztam. Lelki okai is voltak, de nem magyarázhatok én sem mindent ezzel. Egyszerűen szerettem enni és voltak időszakok az életemben, amikor ez volt az egyetlen örömforrásom.
Egyszer majdnem sikerült. A cél 63-65 kg volt, a számomra már egészséges érték, de megint kiestem a ritmusból és elkezdtek visszamászni a kilók... Pedig milyen jó volt! Csinosnak éreztem magam, szépnek, olyan jó lábaim még sosem voltak, mint akkor... És ennek is már több, mint egy éve! Megismertem Őt és ez pont az ellenkezőjét váltotta ki annak, mint amit kellett volna: elkényelmesedtem. Mint tudjuk, azóta rémidőim is voltak már és néha még most is elkap az a szörnyű érzés és akkor tényleg csak eszek. Minden nap van valami édesség, ha pedig sikerül egy napot jól végigcsinálnom, másnap mindent bepótolok. Gondolom, ez nem új, mindenki ismer valakit, aki szenved, de én nem akarok közéjük tartozni.
És lám-lám, itt vagyok. Utálom, ha bárki is hozzámér. Már azt sem szeretem, ha Ő megölel, mert mindig az jut eszembe, hogy lassan már át sem ér. Inkább felveszek nagy pulcsikat és képes vagyok napokig egy farmerban járni, hogy ne látsszon rajtam, mi is történt az elmúlt pár hónapban. Veszítem el a bájam, a szépségem, a formám, mindent, ami szép lehetne rajtam. Mindig csak holnap, majd holnap kezdem, majd holnap futok, majd holnap biciklizek és csak gyümölcsöt fogok enni. De nem. Amikor anya megint elkezdi a mindennapos szentbeszédeit és megint csak rajtam/bennem akarja megvalósítani az álmait, amikor a nagymamám fogdossa a combjaimat, hogy "hát ez aztán nem fog eltörni", mindig csak szomorúbb leszek. Jó lenne, ha békén hagynának.... Sosem volt elégedett velem senki a családból, mindig csak kötekedtek velem és ez nem tett jót. Nemcsak hogy én is ezt csinálom, de egyszerűen úgy érzem, mintha a legnagyobb ellenségeim közé jönnék haza. Senki sem hisz bennem, senki sem bízik benne, mindenki jobban tudja, nekem mi lenne a jó és minek kellene több jelentőséget tulajdonítanom, de engem sosem kérdez meg senki...
Jaj, nem másokat kellene hibáztatnom, csak magamat, elvégre, én eszek, én hízok! Ha nem akarok körömlakkba és samponba fulladni, muszáj lesz lépnem valamit. Mindig csak jövőidőben beszélek; annyira jó lenne újra felvenni a régi farmerjaimat, a testhezálló pólóimat... Nem akarok sovány lenni, nem akarok 50 kiló lenni, csak egyszerűen egészséges és jókedvű! Már rég túl vagyok azon a koron, amikor a legnagyobb változásoknak meg kell történnie... Ha most nem teszek ellene, örökké ilyen fogok maradni és szenvedni fogok az önbecsülésemmel. Van így is elég szar az életemben, nem kellene magamnak is még csinálni a bajt...
Azt sem tudom, hol kezdjem... Mindjárt érettségi és csak a külsőmre tudok gondolni...

Egy év

Kerek egy éve tűri szerencsétlen a kiborulásaimat, a kötekedéseimet, a szenvedéseimet. Leginkább az elmúlt három hónapban lettem teljesen kibírhatatlan, elképesztő, mit művelek magammal és így vele is egyben.
Rettenet. Mindenben csak a rosszat látom, a negatív jövőt. Mi lesz majd, ha már nem szeretem? Vagy ő fog elhagyni? Ha nem bírjuk majd azt, hogy már közel vagyunk egymáshoz? Az agyamra megy? Vagy én megyek az ő agyára? Mi van, ha nem fog menni a suli, vagy egyáltalán az érettségi sem fog sikerülni? Ha már Ő nem lesz, kelleni fogok valakinek? Hogy kell viselkedni másokkal? Csak pazarolom az időmet? Már átléptem a határokat? Mennyit bírok még elviselni?
Meg se fordul a fejemben, hogy akár jobb is lehet minden, amikor végre leérettségiztem. Eszembe sem jut, hogy miután felköltöztem, minden sokkal jobban fog alakulni. Csak hajtogatom magamban, hogy mennyi rossz vár rám, mennyi nehézség és nem látom a szép oldalát. De ezen meg hogyan segíthetnék? Rettenetesen félek, hogy a félelemmel fogok elrontani mindent. Ő még tűri, de meddig? Ezt sem lehet csinálni a végtelenségig, egyszer mindenkinek elege lesz...
Nem akarok belesüppedni ebbe az egész szarba, nem akarok hibázni. Ő olyan jó hozzám, megértő és bár ő is ki szokott borulni néha, neki sem makulátlanok a mindennapjai. Gyűlölöm ezt a nyomást, ami itthon van, hogy anya folyton külfölddel traktál, utálom a sulit, egyszerűen falnak tudnék menni reggelente. Van ez a kéz, aki átkarol, de messze van és annyi, de annyi megpróbáltatás vár még ránk. Ha ezt elfelejtem és csak a pillanatra koncentrálok, boldog vagyok, aztán elkezdem latolgatni az esélyeinket. Gyűlölöm ezt a rettegést a fejemben, a csendes zokogást, az üvöltést magamban.
Csak érte akarom végigcsinálni, érte és magamért, hogy megmutassam, tényleg akarom, hogy működjön, de nem tudnék elviselni egy kudarcot. A saját sorsomat alig bírom el, hát még kettőnkét!
Annyira nehéz felnőni és annyira utálom, hogy csak saját magamnak nehezítem meg...

Annak ellenére,

hogy már nem iszik, ugyanolyan satnya, ostoba és agresszív, mint ezelőtt. Anya örül, hogy már nem piál, ezért sok kérdésben, amiben eddig mellém állt, már apának ad igazat, ami nem mondom, hogy nem fáj, de jelen pillanatban nincs más választásom, bele kell törődnöm. Mintha az elmúlt három év, amit végigcsináltunk, meg sem történt volna. Apa olyan fölényes és bunkó, mint még soha, sérelmezi, ahogy beszélek vele és hogy nem tisztelem. Anya szerint egyre elérhetetlenebb és makacsabb vagyok, de szerintem ezen nem kell csodálkozni, megkívánták a körülmények, hogy az enyém legyen a különvélemény. Különben végem.
A családom szétesett, már nincs pártfogóm, de nem baj, annál könnyebb lesz elmenni innen. A továbbiakban is segítek anyának, pedig nem érdemelné meg; a szokás nagy úr, semmit sem tudok szó nélkül hagyni.
Már unok itthon lenni. Már nem is utálom, nem is hiányoznak a jobb idők. Untat a veszekedés, mert mindig ugyanaz a vége, mert semmi sem változik, hiába mondja mindenki, hogy igen. Untat a szoba, az iskola, a város, senki sem lesz más, semmi sem lesz se jobb, se rosszabb. Hamarosan érettségizek, de egyszerűen nem izgat. Csak el akarok menni. Pedig ezt csak úgy oldhatom meg, ha tanulok. De így?

Ha róla van szó, néha még mindig megingok, de aztán amikor történik valami jó, vagy rossz, mindig rájövök, hogy szükségem van rá. Vannak hibáink, baklövéseink, vitáink, de az lenne a fura, ha nem lennének. Sokszor fáj a szívem, amikor rá gondolok, már nagyon régóta nem kellene ilyen messze lennünk egymástól, de ki kell bírnunk.

Várom a nyarat, hogy dolgozhassak, hogy végre teljesen lefoglalja az agyamat valami. Csak kattogok, csak beszélek, csak sajnálom magamat, a világot, az életemet, amit el fogok rontani, mert nem vagyok kitartó, nem vagyok következetes és elég bátor. Nem akarok belesüppedni a saját tehetetlenségembe, nem akarok egy csődtömeg lenni, de olyan nehéz változni, magam fölé kerekedni! Legyen már vége ennek az egésznek!

Kapcsolat

Nagyon sokat tanultam az elmúlt fél évben.
Például, hogy nem lehet mindig minden fényes. Megesik, hogy egyszerűen minden idegesít: ahogy eszik, ahogy alszik, ahogy beszél, amit mond... Aztán egyszer csak jön egy pillanat, amikor kiborulsz, amikor rossz passzban vagy és igazából fogalmad sincs, mit kéne csinálnod, ő pedig segít, megölel, tanácsot ad és izgul érted. El sem tudom mondani, mekkora támogatást jelentett nekem Ő ebben a fél-egy évben. Nem érdekel, hogy okoskodik, hogy szeretkezik a kajával, vagy hogy random dolgokról beszél összefüggés nélkül. Szeret, tisztel és megvéd, megnevettet, ez pedig a legfontosabb.
A magyar tanárom mondta nem olyan régen, hogy hajlamosak vagyunk mi, emberek megfeledkezni a lényegről. Nagyon igaza van szerintem. Belekötünk a nemlétezőbe, kiprovokáljuk magunknak a rosszat, kitalálunk bajokat és teljesen elfelejtjük, valamikor miért is szerettük a másikat. Nem minden áron, de érdemes kitartani valaki mellett. Az összetartozás egy olyan formáját megélni, amiről kicsiként fogalmad sem volt, ami csak a tiétek, amiért dolgoznotok kell és nem csak úgy az öletekbe hullik, felülmúlhatatlan érzés.
Kell kompromisszumokat kötni, elnézni dolgokat és érthető, hogy van, amikor az embernek egyszerűen nem megy, de ilyenkor venni kell egy mély levegőt és lépni. Beszélni kell, mondani, ha valami bánt, bármilyen nehéz is. És csak olyannal szabad együtt lenni, aki őszinte.
Nem érdemes alap nélküli kapcsolatot kialakítani, legalábbis, ha hosszú távra tervezünk. A mi alapunk nem csak a szerelem, hanem az értékeink, a vágyaink is. Mi nagyon jó barátok is vagyunk, talán ezért is sikerült átvészelni ezt a rettenetes időszakot. Még fog jönni sok rossz, az is lehet, hogy valamikor majd végleg el fog törni minden és természetesen még mindig nem mondhatom, hogy a felesége leszek, de óriási hiba lenne egy ilyen embert hagyni kicsúszni a kezeim közül.
Holnap végre találkozunk. Ilyenkor mindig kicsit gyomoridegem van, félek a hétvégéktől, ugyanakkor alig várom már.
A szerelem változik, átalakul. Hiányoznak a régi szép idők, a bénázások, az egymás kerülgetése, de tudni kell látni a jövőben is az újat, az ismeretlent. Nem szabad engedni, hogy unalmassá váljon együtt lenni. Nem szabad lustának lenni. Tenni kell egy kapcsolatért.
Tenni kell értünk.

Az ember azt gondolná,

hogy ha már egyszer megcsinálta, ha már egyszer szenvedett érte és megkapta, amit akart, nem esik vissza még egyszer.
Elég volt ez a pár hét letargia, és kövérebb vagyok, mint valaha. Az előbb néztem bele a báli képeimbe, de gyorsan ki is léptem. Megint nem állok mérlegre, hogy ne keljen szembesülnöm a valósággal, de a csokit nem teszem le. Nem mozgok. Tavaly ilyenkor szép voltam. Most szörnyen érzem magam a bőrömben. Ráadásul ahogy elnézem Őt magam mellett... Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy mit keres ő még mindig itt...
Zseniális! Végre, amikor már kezdem jól érezni magam, valami más miatt aggódhatok.
Hogy nem vettem eddig észre, hogy nagyobb lettem, mint valaha? Nem gondoltam volna, hogy ennyire jogosan nyávogok a súlyom miatt... Kezdenem kell magammal valamit, ennek nem lesz jó vége...

Ideje hírt adni magamról

Nem mondom, hogy minden rendben és hogy összeszedtem magam, de alakulok. A szekrényt telepakoltam, aztán minden kiborult, de már egy ideje pakolgatom vissza a dolgaimat. Sokszor esek még mindig magamba, megingok, kattogok, de igyekszem. Már csak el kell költöznöm. Rendeződnek a soraim. Ideje változni.

Én tökre megértem,

hogy érettségi meg jelentkezés előtt mindenki hülye meg idegbeteg, meg mindenkinek a töke tele van az életével, de két nyugodt percet nem kaphatnék? Utálom, hogy folyton feszít a mellkasom, meg tudok őrülni tőle!

Még mindig

nehezen tudom elhinni, hogy szerethető vagyok... Tudom, hogy egyáltalán nem szabadna, de sokszor mondok Neki olyanokat, hogy meg sem érdemlem a bizalmát, a szeretetét, az odaadását és a gondoskodását. Hálátlannak érzem magam, pedig nem tudom elképzelni, mit tehetnék még meg érte. Nagyon mély hullámon vagyunk túl, de még mindig nem érzem magam teljesen kinn belőle. Nem akarok ezen agyalni, de akarva-akaratlanul is mindig megfordul a fejemben az, hogy jó-e ez így, hogy valóban így működik-e egy párkapcsolat. Most már megtanultam, hogy tényleg vannak mélypontok egy kapcsolatban, de nem szabad őket túlságosan a szívünkre venni. Én mégis ezt tettem, hát meg is hosszabbítottam ezt az időszakot a három-négyszeresére és csak saját magamat ástam ezzel mélyebbre. Ha akarjuk, bármire képesek vagyunk. Ha akarjuk, megoldhatjuk ezt is. Ha akarjuk, átlendülünk ezen és újra megerősödünk egymás mellett. Nem mondom, hogy nem hiányoznak a rózsaszínködös, még kompromisszummentes idők, amikor a hibák nem idegesítettek, vagy nem érdekeltek...de nem kapaszkodhatok állandóan ebbe. Mert ez - bárki bármit mond - idővel halványul és dolgozni kell azért mind a két félnek, hogy működjenek a dolgok később is. Hanyagolni kell a "mindegy!"-eket, meg a számítógépes játékokat, finoman kell kritizálni és tűrni, ha a másik rossz passzban van. Sajnos egyikünk sem tökéletes, tudni kell együtt élni egymás baromságaival és/vagy változtatni rajtuk valamennyit. Néha úgy érzem, már rég feladtam, csak kapaszkodok, de aztán mély levegőt veszek, becsukom a szemem és magam elé képzelem az őszinte mosolyát; akkor kicsit mindig jobban leszek. Olyan jó lenne bírni, amíg felköltözöm, hogy aztán megbizonyosodhassak afelől, hogy mi tényleg működünk...
Az is eszembe jut néha, hogy nem vagyok-e túl fiatal ahhoz, hogy ennyire komolyan akarjak működtetni egy kapcsolatot, de egyrészről nem lehet elég korán kezdeni, most szerzem életem legfontosabb tapasztalatait e téren, másrészt meg ha valakiért megéri... Mindig elmondom, hát most is, hogy nem fogok ígérni senkinek semmit, de nagyon szeretnék még szeretni tovább és a lehető legjobbá tenni ezt a kapcsolatot. Valahol megnyugtat a tudat, hogy akár fel is adhatom, mint mindenben, ebben is szeretem magamat több oldalról is bebiztosítani, de még nem akarok lelépni. Elég összetett a mi helyzetünk, de egyre jobb. Látnom kell a javuló tendenciát.
Ezt a pár hónapot még ki kell bírnom; ki fogom bírni. Nem akarok belekeseredni, tartanom kell magam. Nincs más választásom. Kell nekem...!

Merj nagyot álmodni...?

Az új felsőoktatási törvénnyel rendesen keresztbe húzták a számításaimat. Nem fogok hibáztatni senkit, valahol végül is várható volt. Csak így még az eddigieknél is nehezebb dönteni.
Két lehetőségem van: Budapest vagy Ausztria. Egyértelműen az előbbit szeretném, de megértem, hogy a szüleim az utóbbi mellett kardoskodnak. Lényegesen olcsóbb.
De én mit akarok? Oda menni, ahol Ő van? Nem. Nem erről van szó. Persze, ez is csak egy érv mellette, de - annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy hazafi - én még szeretnék esélyt adni a magyaroknak. Már nem sokáig, de most... Annyira logikus lenne külföldre menni, de úgy utálom az osztrákokat...! Több, mint öt éve tervezem, hogy a fővárosba megyek, eleve magyarral szeretnék tovább menni... Nem tudom, mit kéne tennem, még nem akarok lelépni.
Ijesztő. Döntenem kell a saját életemről. Anyuék nagyon próbálnak befolyásolni, egy hónapja áll a bál idehaza, de nem tudok külföld mellett dönteni... Ha még azt mondanám mondjuk fél év után, hogy nem megy Pest, mégsem jön össze, kimegyek, de erre anya azt mondta, hogy soha nem tudná megbocsátani,  ha elhappolnék ennyit az ő pénzéből a semmiért. Patthelyzet. Gyűlölöm, hogy sosem állnak mellém, lehet, már csak a dac is dolgozik bennem. Legfőképpen anya szokta meg, hogy nincs ellenvetés, de most nem akarom lenyelni ezt a békát. El akarok húzni innen a francba, nem fogok itthon maradni és vonatkozgatni a suliba... Diploma után szívesen kimegyek, de akkor már Angliába. Bébiszitterkedek, esetleg felszolgálok... Nem esne nehezemre, sőt! Nem akarok fejes lenni, felelősséget vállalni, milliókat keresni... Nagy szó ez egy olyan lánytól, akinek mindene megvan, gondolom, ha már ez nem így lesz, visszasírom majd ezeket az éveket, de perpillanat jobban örülnék annak,  ha egy turiból válogathatnék és a saját lakásomba mehetnék haza, mint annak, hogy a zongorám mellől sipákoljak arról, mennyire utálok itt lenni és várni, hogy elkezdődjön az életem. Ki akarom próbálni magam, egyedül. Rájönni, mire is vagyok valójában képes. Irigylem azokat a talpraesett embereket, akik bármit ki tudnak keverni maguknak, akiknek van merszük lépni. Tudni akarom, hogy tudnék-e ilyen lenni és ha igen, jó lenne-e. Meg akarom nézni Olaszországot, legalább egy fél évet eltölteni valahol Észak-Európában, látni New Yorkot, megnézni Havanna főterét, fürdeni Bali tengerpartján és embereket, más kultúrákat látni, megismerni, tanulni az életről, az értékekről... Más életet akarok. Fogalmam sincs, mi az, amit meg tudnék csinálni. Meg akarom tudni. Nem hatalmat akarok, hanem tapasztalatot! Ki akarom használni az életet, amit kaptam, még ha szenvednem is kell az álmaimért.
Nem kértem, hogy a világra jöhessek, ezt anya is megmondta. Szeretném, ha még egy kicsit támogatnának, hogy elindulhassak. Nem tudom, mi lesz velem, de jobb is. Le kell szoknom a folyamatos tervezgetésről; remélem, kiírtható a jellememből. Nem akarom folyamatos görcsben leélni az életem...
Meg akarom ismerni magam. És ezt itthon szeretném elkezdeni, magyarul, magyar emberekkel. Csak utána jöhet a többi...

Azért is volt ijesztő számunkra, számomra ez az elmúlt időszak, mert egy eddig teljesen ismeretlen oldalam mutatkozott meg. Olyan volt, mintha az egész világ fojtogatni akart volna. Minden olyan kicsi és kényelmetlen lett, mintha minden összement volna. Nem kizárt, hogy valamiféle minidepresszió lett úrrá rajtam, jobb tudomásul venni, hogy van bennem hajlam rá. Ez - utánam - számára volt a legnagyobb próbatétel, lelkiismeretfurdalásom is van miatta, de talán ez egy kicsit őt is erősebbé tette.
Két hónapra minden sötét lett. Kiutat kerestem és nem tudtam, min kell változtatnom ahhoz, hogy jól legyek. Nem vettem észre a romlás jeleit, aztán amikor már elkerülhetetlen volt, a végletekig kielemeztem mindent.
Nem is vagyok olyan rugalmas, mint gondoltam. Mindent elterveztem, az egész életemet előre, napról napra, aztán amikor a nyakamba zúdult a felismerés, hogy minden múlandó és semmi sem biztos, kétségbe estem és menekülni kezdtem. Utólag sokkal tisztábbnak érzem az egészet, de akkor, ott, abban a helyzetben kis híján idegösszeroppanást kaptam. Szörnyű természetem van, sőt, egyre rosszabb. Van bennem valami ijesztő. Elismerem, ha nem én lennék én, baromira utálnám magam. Valami hihetetlenül nehéz nekem jót mondani. Kritikus vagyok, a végletekig, bunkó, nyűgös és sosem azon vezetem le a feszültséget, aki megérdemelné. De ami a legrosszabb, hogy sosem veszem magamat észre időben.
Olyan érzésem volt, mintha sietnem kellene valahova. Gyorsan mindent kidobni, mindenből újat szerezni, tiszta lappal indulni. Betege lettem a kétségbeesésnek, esküszöm, attól féltem, hogy bele fogok halni. Még most is gyakran belesajdul a mellkasom, ha gondolkozni kezdek, de aztán megnyugtatom magam, hogy nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, hogy türelmesnek kell lennem és minden jobb lesz. Igazából rettegek a tökéletlenségtől. Nem a külsőmre gondolok, hanem első sorban az életemre. Félek attól, hogy nem leszek boldog, vagy hogy hiába éltem, hogy nem érek el semmit. Nehezen kezelem a saját butaságaimat. Mindig biztosra akarok menni. Nem tudok lebegni, ezer meg egy támasz kell ahhoz, hogy jól érezzem magam.
De minden változik. Nem menekülhetek örökké.
Nehéz felelősséget vállalni a szavaimért, a tetteimért, egyedül dönteni és bízni. Rémisztő dolog felnőni.
Bíznom kell a jövőmben, a lehetőségeimben, de első sorban saját magamban. Meg kell tanulnom a saját javaimat nézni, nem mindig a másikkal foglalkozni.
Tiszta fejjel a jövőre gondolni, ez az én dolgom. Nem csak gondolkozni, nem csak magamat sajnálni, vagy másokat sajnálni, hanem cselekedni.
Nem lesz semmi baj.

Na, ez vagyok én. Mindent a lehető legdurvábban túlgondolok. Félek a változásoktól. Vagyis, lényegében mindentől félek. Akkor nyugszom igazán csak meg, amikor elképzelem, ahogy várom már Pesten a metrót, suli után, a fülemben Black Keys lüktet. Apa leszokott a piáról, anya végre elfogadta, amit én akarok és próbál támogatni. A mellkasom már nem szorít többet, a fejem tiszta és végre tudom, mit akarok. Az érzéseim tiszták, nem ilyen néha igen, néha nem, néha mindkettő. Vékonyabb vagyok egy tizessel, a hajam frissen mosva, a körmöm kék, a sapkám bordó, a huzat pedig lebegteti a hajam.
Nyugalmat akarok, biztonságot. Egész nap gondolkozom, folyton másra jutok. Fáj a hátam, a vállam, de legjobban a szívem. Mi a bajom, végül is? Miért azzal foglalkozom még mindig, hogy mi lesz másikkal? Miért nem magamért aggódom? Fáj legbelül mindenem. Olyan jó lenne újra olyan erősnek és magabiztosnak lenni. A legkedvesebb részemet veszítettem el. Meg kell találnom önmagam és ebben csak magamra számíthatok.
Szedd össze magad, Zsófi, ennél te sokkal erősebb vagy!

Most már igyekszem nem olyan sokat írni blogba, mert egyrészt időm sincs rá, másrészt meg ez késztet engem gondolkozásra. Azt hiszem, ez a szakasza az életemnek nem gondolkodást igényel, hanem cselekvést.
Itthon egyre jobban borul a bili. Apa kőkemény alkoholista, ez nyilvánvaló. Az, hogy anya ezt hogyan kívánja kezelni, az ő dolga. Bízom a döntésében.
Tegnap is nagyon berúgott, kihívtuk az anyját, hogy lássa. Nem akarunk titkolózni, nincs értelme. Nem vallotta be, hogy ivott. Megesküdött a saját anyja életére, hogy nem ivott. A saját anyja előtt. Ha nem vallja be magának is, hogy iszik, mi nem fogunk tudni tenni semmit. Anya megvárja, amíg elkerülök innen, vagy hogy egyáltalán elkerülök-e innen, addig pedig mindenáron azon leszünk, hogy elküldjük elvonóra. Volt már a családban alkoholista. Nem lesz gyerekjáték, az biztos, de ehhez apa kell a leginkább. Én nem látok semmi jót, nem bízom benne, mindig is egy gyenge jellem volt, de mindegy. Magammal kell foglalkoznom.

Vele sem sokat változott a helyzet. Nagyon hiányzik, jó lenne, ha itt lenne, ezek a cirkuszok nagyon megviselnek engem is, nem csak anyát. Arra kért, hogy a hátralevő időt ne tegyem tönkre gondolkodással, hanem próbálja még élvezni. Mármint, vele. Elképesztően hálás vagyok neki a hozzáállásáért. Azt is mondta, hogy ha kellek neki, mondjam, ha pedig már nem, ne áltassam. És azt is, hogy amíg kellek neki, ő itt lesz, de ha eldobom, ő sem tudja, mire számíthatok. Jó érzés, hogy tiszta a lelkiismeretem és továbbra is őszinte lehetek hozzá. Nagyon nehéz időszakon megyek keresztül. Lehet, már nem vagyok olyan rosszul, mint kerek két hónapja, de még mindig nem mondanám, hogy jól érzem magam a bőrömben. Képtelen lennék most Őt eldobni magamtól, hiszen általa érzem, hogy van jövőm, van életem. Nem tudom, ez kihasználásnak számít-e. Ő váltig állítja, hogy nem, meg különben is, ne beszéljek már hülyeségeket, de én aggódom érte. Rettegek attól, hogy megbántom.
Most, hogy kétségessé vált az, hogy felvesznek pesti iskolába...hát, fogalmazzunk úgy, nem tett jót a kitartásomnak. Nagyon rajta vagyok, mindenképpen felmegyek, de elkezdtem nagyon félni tőle. Nem tudom, újonnan miért pánikolok ennyit minden apró változástól, azt hiszem, egyre jobban jönnek ki rajtam a horoszkópom vonásai. Szűz. Ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztem, kétségbeesek. Ezért is volt olyan nagy a sokk két hónapja is. Én már elterveztem, hogy Hozzá megyek feleségül...

Müller Péter szerint az a szeretet, amikor törődünk valakivel. És szerintem igaza lehet. Törődünk a családunkkal, a barátainkkal, a kiskedvenceinkkel, mert szükségük van ránk és nekünk is rájuk. Nem mondom, hogy néha nincs Belőle elegem, de törődni akarok vele. Ha valamin megsértődik, vagy megbántom, az első az, hogy kiengeszteljem. Mindig tudni akarom, hogy ő mit és hogyan gondol. Azt akarom, hogy jól legyen.
Valaki azt mondta nekem, hogy attól fél, a lehetetlent hajkurászom, mert tökéletes nincs. Nem tudom, lehet van valami igazsága, de erre még ráérünk. Még próbálok kitartani. Nem minden áron, mert jelen pillanatban a saját jövőm a tét, de igyekszem. Azt hiszem, jelen pillanatban többet nem tudok tenni.
Nehéz.

Szomorú vagyok

Elkezdtem írni egy másik blogot, hogy talán úgy könnyebb lesz, ha nem látja, amit írok. Egy bejegyzésig jutottam, az sem róla szólt. Róla csak Neki tudok írni.
Utálom, hogy nincs itt. Nem vesz eléggé részt az életemben, a mindennapjaimban. Pedig én azt szeretném. Olyan jó lenne csak összefutni vele egy délutáni kávéra. Mondjuk, el sem tudom képzelni, milyen lehet, hisz még sosem volt ilyen. Megpuszilgatna doga előtt, ha izgulok, vagy ha éppen felpaprikázva jövök ki az iskolából. Átjönne vasárnap ebédre. Átmehetnék hozzá, amikor apa iszik. Megszagolhatnám a nyakát. Kiszedném a szemöldökét. Veszekednénk, de még aznap becsengetnék hozzá bocsánatot kérni. Nem kéne püfölnöm a billentyűket. Nem kéne gyorsan mondani mindent a telefonba, hogy ne a hallgatásrét fizessünk. Már utálok beszélni. Tetteket akarok.
Amikor rajtunk gondolkozom, hosszabb eszmefuttatások után mindig arra jövök rá, hogy messze van és elegem van ebből. Ha itt lenne, biztos más lenne a probléma, de az legalább olyan probléma lenne, amit meg lehetne oldani, nem csak toporogni és várni, hogy végre felköltözhessek.
Nem tudom, mit kéne tennem. Minden áron kitartani, nyilván, de olyan fáradt vagyok. Esténként még mindig gyakran sírok és nagyon tud fájni a szívem.
Olyan egyedül érzem magam, néha még akkor is, amikor itt van. Mást sem csinál, csak próbálja beleképzelni magát a helyzetembe, de nem mindig megy jól neki. Ráadásul neki amúgy is minden szar. Mindenki szar színész, mindenki szar zenét játszik és hallgat, hülye vagy defektes... Van így is elég szar az életemben, nem kell még külön minden másra felhívni a figyelmet... Tudom, azért kell őt szeretnem, aki, nem azért, aki lehetne, de... Nehéz és néha fárasztó. Amíg jól voltam, jó volt, de most... nehezen viselem. És ha próbálom csitítani is rátesz egy lapáttal.
Istenem... Tudom, hogy a hiba bennem van, de nehezen kerekedek magam fölé. És olyankor is csak feszít a mellkasom, mintha ki akarna onnan mászni a szívem és szépen elslattyogni, leülni egy csendes sarokba és bármikor, amikor kérdeznék tőle valamit, csak feltenné a kezét és mondaná, hogy "Köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt! Döntsd el mit akarsz, aztán majd visszamegyek, ha nem szekálsz folyton."
Jaj már baszki, elegem van!

Apa

Az apa szerepe a lányok életében nagyon meghatározó; ez tény. Régebben büszke voltam arra, hogy nekem ő az apukám. Határozott, erős kezű, a család feje, a jó és az igazságos. Jó lett volna, ha megmarad bennem ez a kép, talán most nem érezném magamat ilyen elveszettnek és furának.
Apa az utóbbi három évben olyan mélyrepülést mutatott be, amilyet még soha nem tapasztaltam az életben. Minden embernek lehetnek rosszabb napjai, hónapjai, akár éve is, de amit ő csinál, már visszafordíthatatlan. Mi sem gondoltuk volna, hogy idáig süllyedhet és hogy bennünket is ennyire lehúzhat, de itt tartunk. Már mi is a végét jártjuk
A férfiak körében 50 éves kor előtt gyakran előfordul a depresszió minden fajtája. Sokat olvasgattam róla, de nem nyugtat meg, hogy sokakkal előfordul. Eleinte nem volt vészes, aztán hirtelen azon kaptuk magunkat anyuval, hogy rettegünk tőle. Már nincsenek jobb periódusai, mély szorongásba esett és a lehető legrosszabbul kezeli.
Tárgyilagosan nézve a dolgokat elég egyszerű a helyzet: anyakomplexus, hipochondria, ideggyengeség,  major depresszió és alkoholizmus. Az eddigiekkel még mindenki megbirkózott, első sorban persze anyu és én, de a depresszió után már mi is elvesztünk.
A születésemkor kapta az első idegösszeroppanását, de már előtte is voltak ijesztő jelei a betegségeinek. Az előző feleségének nem egyszer volt monoklija. Megérdemelte, nagyon is, nem szép dolog felcsináltatni magad azért, hogy feleségül vegyenek, de ettől függetlenül egy férfi ne üssön meg egy nőt sem. Egyszerűen nem fair. Így csak a férfi fog gyengébbnek tűnni.
A gyógyszerei által egyre csak tompul, amikről ráadásul hazudik. Mindenről hazudik. Iszik, amiről szintén nem tudunk semmit, leginkább csak sejtjük, mert ahhoz még van esze, hogy hogyan leplezze. Folyamatosan alszik a kettő hatása miatt, ha pedig nem, elképesztően agresszív. A büszkesége bezzeg sértetlen: semmiről nem lehet vele beszélni, nem engedi, nem vallja be, hogy nincs jól. A világ a hülye. Hihetetlen pesszimista, nála a pohár mindig félig üres - no persze nem a sörös, meg a boros, meg a pálinkás. Folyamatosan szitkozódik. De már nem is ezek a legrosszabbak.
Leépült. Sosem volt gyors észjárású, de mostanra beakadt a lemez. Egyszerűen elkopott. Mint egy nyugdíjas. Nem érti, miről van szó, dekoncentrált, félreértelmezi a dolgokat és egy paprikát nem tud már felvágni. Nincs türelme, nincs magabiztossága, nincs benne akarat vagy kitartás. Egy senki lett belőle, aki három dologhoz ért: a szidáshoz, az iváshoz és az alváshoz.
Száz szónak is egy a vége: elviselhetetlen. Azoknak könnyű, akik nem nap mint nap vannak vele és akik eleve betegen ismerték meg. Nekünk, akiknek együtt kell vele élnünk és akik valaha szerették őt, elképesztően megerőltető. Piciként nagyon jóban voltam apával. Sokszor megütött, de sosem mondtam senkinek. Azt hittem, ez normális. Anyu, mint kiderült, egyáltalán nem tudott erről, de persze itt jön az, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Nem szerettem gyerek lenni, folyton beskatulyáztak. Ahogy anyuval egyre jobba lettünk derült csak ki, hogy az apai nagyszüleim folyamatosan beleszóltak a neveltetésembe, anya pedig nem tett ellene semmit, mert azt hitte, úgy jó, ahogy ők gondolkoznak. A vége az lett, hogy nem beszéltünk egymással és pszichológushoz küldtek.
Anyu mostanra lényegesen magabiztosabb lett, mintha kicserélték volna. Végre önmaga, végre azt csinálja, amit akar. Egy darabig tűrt, félretette a saját vágyait, de amikor már neki is kicsit lett a hely, úgy döntött, menekül. Csak még nem elég határozott...
Apa családjának hozzáállása megdöbbentő: kőkemény struccpolitika. Bennünket sosem kérdeznek. Apa reggelente a legnormálisabb, akkor beszélget a szüleivel és hord le mindent a sárga földig; ők pedig hisznek neki. Az apjával dolgozik: ez az egyetlen közeg, ahol még mozog rajtunk kívül; 100 méterre laknak tőlünk. Nincsenek barátai, nincsenek hobbijai, nem csinál semmit. És azt hiszi, ezt senki nem veszi észre.
Aztán amikor már anya kinézte magának a lakást, én pedig tudom, kikkel fogok együtt élni, amikor elköltözöm innen, egyszer csak felhívja anyát a nagybátyám és közli vele, hogy az ünnepek után tesznek valamit. Hogy felvilágosította a nagyszüleimet és elküldik orvoshoz. Hogy segítenek nekünk.
Miért kellett ezzel 3 évet várni? Miért nem hallgattak meg bennünket soha? Miért akkor kapnak észhez, már ha észhez kapnak, amikor mindez kiírtotta már belőlem a tiszteletet és a reményt? Nem tudok hinni nekik. Anya reménykedik, nem akarja engedi a házunkat. A fele az övé. Minden nap mást mond, nem tudja, hova lépjen. Eleinte próbáltam rá hatással lenni, de ez innentől már nem az én dolgom. Saját magammal kell foglalkoznom, ő felnőtt ember. Csak valahogy bírjam még ki ezt a pár hónapot! Úgy érzem, tönkretesz.
El akarok menni.

Lassan-lassan megnyugszom

Hamarosan sikerül abbahagynom az önostorozást.
Már Ő is mondta nekem, hogy ne idealizáljam őt, de én csak azt hajtogattam, hogy ő milyen jó, ő milyen tökéletes, ő milyen türelmes, pedig neki is megvannak a maga hibái - mint minden egyes embernek. Annyira utáltam magam, amiért nem tudtam megnevezni, miért lett más a szememben, de már tudom és ez megnyugtat.
Azt mondják, egy párkapcsolatban 20 bogara lehet valakinek, ami a másikat idegesíti. Tíz van meg még csak, szóval van még mi beleférjen. Nem ígérhetek még mindig semmit, ahogyan ezt senki sem teheti, de jól vagyok, azt hiszem. Észrevettem a hibáit, van pár elég nagy, de még csiszolódhatunk.
Ő is hasonlóképpen lehet ezzel...
Pont én, Miss Racionális veszítettem el az éleslátásom? Lám, lám, ez is kifogott rajtam. Csalódtam magamban.
A puding próbája az evés. Főztem magamnak valamit, de még csak most jön a próba. Baromi türelmetlen vagyok, pedig nem szabadna. Jók vagyunk együtt, de majd csak most derül ki, hogy elég jók-e. Meglátjuk, bír-e egymással két nehézsúlyú, makacs természet.
Nem akarom feladni.
Még mindig nem.