Hogy hogy vagyok?

Elég retekül, de csak az érettségi miatt. Nagyon elhanyagoltam a blogot... Igazából ez olyan, mint a félig hívő embernek az Isten: csak akkor kell igazán, amikor nagy baj van.
Apa nem iszik, sokkal jobban van ő is és vagyunk mi is. Még mindig nem fényes a kapcsolatunk, nem beszélgetünk, de legalább nincs bennem mindig az a görcs, mint még tavaly. Anyával kicsit eltávolodtunk egymástól. Most, hogy már nincs ez a nagy tragédia kettőnk életében, nincs mi összetartson bennünket az átlagos anya-lánya civakodásokon kívül. Nem rég még voltak óriási veszekedések, nem egyszer undorítóan viselkedett velem, volt, hogy már Ő vette kézbe a dolgokat, mert nem bírtunk egymással. De mostanra már vége lett, a megoldás az volt, hogy nem mondok el neki mindet. Nem baj, sőt, ez teljesen normális. Annál könnyebben szakadok el, már különben is ideje volt kicsit saját magammal törődnöm. Kicsit nem találom a helyemet a világban nélküle, mondhatni, döntésképtelen vagyok. De önállósodom.
Vele is minden rendben. Már nincs sok hátra, hamarosan én is Pesten fogok élni és végre a közelében lehetek. Nem mondom, hogy akkor tökéletes lesz az életünk, mert gondolom így is lesznek meredek helyzetek, de szeretnék már ott tartani. Várom nagyon!
Időközben szereztem állást, február óta dolgozom. A Fertő tónál, mivelhogy itt élek mellette, szerzett nekem az unokatesóm egy büfés állást. Nagyon szeretem, annak ellenére, hogy nem kapok olyan jó fizetést; csak akkor vagyok bajban, ha a munkatársnőm a közelemben van. Ki nem állhatom. A tipikus hisztikirálynő, csak az a baj, hogy olyan kapcsolat által került oda, amire a főnökömnek szüksége van és nem akar civakodást. Helyette most sikerült velem összeveszniük. Körülbelül egy hete lovagolok a témán, ideje lenne elengednem, ők ilyenek és én is hibáztam, csacsi módon megbíztam bennük, pedig nem kellett volna. Úgy kezeltek, mint egy bizalmas barátot, aztán én estem seggre. Az érettségi miatt szeretnék elkérezkedni erről a hétvégéről is, mert hogy múlt hét vasárnap is közbejött valami, ezért is vesztünk össze, kíváncsi vagyok, mennyire lesznek kiakadva. Kár, hogy nagyon szükségem van a pénzre, különben lehet, nem hunyászkodnék meg ennyire...
A legnagyobb bajom máig is a fogyás. Elképesztő nagyra nőttem és vagy fél év óta először most álltam újra mérlegre. 160 cenithez több, mint 80 kiló. Még ha a melleimre fogom is sok! Szeretném végre letudni ezt a fránya érettségit, ha már így is elrontottam, meg főleg! Igazából annyira nem érdekel, csak azt hittem, több eszem van ennél. Sosem tanultam, nem tudom, mit vártam, csak mégis... Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy még a tételtanulással sem fogok végezni...
Lényeg a lényeg, bringázni és futni akarok, mihelyst lesz időm, amit beoszthatok. Már túl vagyok a nyavalygáson, a hisztin, az önostorozáson, csak cselekednem kell. Mindig ezt mondom, de most már tényleg!
Egyedül az zavar, ahogy a szüleim ehhez a témához állnak. Minden nap megjegyzik, hogy kövér vagyok és hogy fogyjak le. Valahol dac is van bennem. Mindig azt csináltam, amit elvártak tőlem, egy skatulyában nőttem fel. Szeretném, ha elfogadnának olyannak, amilyen vagyok, mert igazából nincs sok baj velem. Attól, hogy ők "Annyira szeretnék, ha vékony lennék", az nem azt jelenti, hogy csak úgy vagyok jó és csak úgy lehetek boldog. Az más kérdés, hogy én sem érzem így magam jól a bőrömben, de nem mondanám, hogy boldogtalan vagyok. Mert nem vagyok az.
:)