Apa

Az apa szerepe a lányok életében nagyon meghatározó; ez tény. Régebben büszke voltam arra, hogy nekem ő az apukám. Határozott, erős kezű, a család feje, a jó és az igazságos. Jó lett volna, ha megmarad bennem ez a kép, talán most nem érezném magamat ilyen elveszettnek és furának.
Apa az utóbbi három évben olyan mélyrepülést mutatott be, amilyet még soha nem tapasztaltam az életben. Minden embernek lehetnek rosszabb napjai, hónapjai, akár éve is, de amit ő csinál, már visszafordíthatatlan. Mi sem gondoltuk volna, hogy idáig süllyedhet és hogy bennünket is ennyire lehúzhat, de itt tartunk. Már mi is a végét jártjuk
A férfiak körében 50 éves kor előtt gyakran előfordul a depresszió minden fajtája. Sokat olvasgattam róla, de nem nyugtat meg, hogy sokakkal előfordul. Eleinte nem volt vészes, aztán hirtelen azon kaptuk magunkat anyuval, hogy rettegünk tőle. Már nincsenek jobb periódusai, mély szorongásba esett és a lehető legrosszabbul kezeli.
Tárgyilagosan nézve a dolgokat elég egyszerű a helyzet: anyakomplexus, hipochondria, ideggyengeség,  major depresszió és alkoholizmus. Az eddigiekkel még mindenki megbirkózott, első sorban persze anyu és én, de a depresszió után már mi is elvesztünk.
A születésemkor kapta az első idegösszeroppanását, de már előtte is voltak ijesztő jelei a betegségeinek. Az előző feleségének nem egyszer volt monoklija. Megérdemelte, nagyon is, nem szép dolog felcsináltatni magad azért, hogy feleségül vegyenek, de ettől függetlenül egy férfi ne üssön meg egy nőt sem. Egyszerűen nem fair. Így csak a férfi fog gyengébbnek tűnni.
A gyógyszerei által egyre csak tompul, amikről ráadásul hazudik. Mindenről hazudik. Iszik, amiről szintén nem tudunk semmit, leginkább csak sejtjük, mert ahhoz még van esze, hogy hogyan leplezze. Folyamatosan alszik a kettő hatása miatt, ha pedig nem, elképesztően agresszív. A büszkesége bezzeg sértetlen: semmiről nem lehet vele beszélni, nem engedi, nem vallja be, hogy nincs jól. A világ a hülye. Hihetetlen pesszimista, nála a pohár mindig félig üres - no persze nem a sörös, meg a boros, meg a pálinkás. Folyamatosan szitkozódik. De már nem is ezek a legrosszabbak.
Leépült. Sosem volt gyors észjárású, de mostanra beakadt a lemez. Egyszerűen elkopott. Mint egy nyugdíjas. Nem érti, miről van szó, dekoncentrált, félreértelmezi a dolgokat és egy paprikát nem tud már felvágni. Nincs türelme, nincs magabiztossága, nincs benne akarat vagy kitartás. Egy senki lett belőle, aki három dologhoz ért: a szidáshoz, az iváshoz és az alváshoz.
Száz szónak is egy a vége: elviselhetetlen. Azoknak könnyű, akik nem nap mint nap vannak vele és akik eleve betegen ismerték meg. Nekünk, akiknek együtt kell vele élnünk és akik valaha szerették őt, elképesztően megerőltető. Piciként nagyon jóban voltam apával. Sokszor megütött, de sosem mondtam senkinek. Azt hittem, ez normális. Anyu, mint kiderült, egyáltalán nem tudott erről, de persze itt jön az, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Nem szerettem gyerek lenni, folyton beskatulyáztak. Ahogy anyuval egyre jobba lettünk derült csak ki, hogy az apai nagyszüleim folyamatosan beleszóltak a neveltetésembe, anya pedig nem tett ellene semmit, mert azt hitte, úgy jó, ahogy ők gondolkoznak. A vége az lett, hogy nem beszéltünk egymással és pszichológushoz küldtek.
Anyu mostanra lényegesen magabiztosabb lett, mintha kicserélték volna. Végre önmaga, végre azt csinálja, amit akar. Egy darabig tűrt, félretette a saját vágyait, de amikor már neki is kicsit lett a hely, úgy döntött, menekül. Csak még nem elég határozott...
Apa családjának hozzáállása megdöbbentő: kőkemény struccpolitika. Bennünket sosem kérdeznek. Apa reggelente a legnormálisabb, akkor beszélget a szüleivel és hord le mindent a sárga földig; ők pedig hisznek neki. Az apjával dolgozik: ez az egyetlen közeg, ahol még mozog rajtunk kívül; 100 méterre laknak tőlünk. Nincsenek barátai, nincsenek hobbijai, nem csinál semmit. És azt hiszi, ezt senki nem veszi észre.
Aztán amikor már anya kinézte magának a lakást, én pedig tudom, kikkel fogok együtt élni, amikor elköltözöm innen, egyszer csak felhívja anyát a nagybátyám és közli vele, hogy az ünnepek után tesznek valamit. Hogy felvilágosította a nagyszüleimet és elküldik orvoshoz. Hogy segítenek nekünk.
Miért kellett ezzel 3 évet várni? Miért nem hallgattak meg bennünket soha? Miért akkor kapnak észhez, már ha észhez kapnak, amikor mindez kiírtotta már belőlem a tiszteletet és a reményt? Nem tudok hinni nekik. Anya reménykedik, nem akarja engedi a házunkat. A fele az övé. Minden nap mást mond, nem tudja, hova lépjen. Eleinte próbáltam rá hatással lenni, de ez innentől már nem az én dolgom. Saját magammal kell foglalkoznom, ő felnőtt ember. Csak valahogy bírjam még ki ezt a pár hónapot! Úgy érzem, tönkretesz.
El akarok menni.