Elkezdtem írni egy másik blogot, hogy talán úgy könnyebb lesz, ha nem látja, amit írok. Egy bejegyzésig jutottam, az sem róla szólt. Róla csak Neki tudok írni.
Utálom, hogy nincs itt. Nem vesz eléggé részt az életemben, a mindennapjaimban. Pedig én azt szeretném. Olyan jó lenne csak összefutni vele egy délutáni kávéra. Mondjuk, el sem tudom képzelni, milyen lehet, hisz még sosem volt ilyen. Megpuszilgatna doga előtt, ha izgulok, vagy ha éppen felpaprikázva jövök ki az iskolából. Átjönne vasárnap ebédre. Átmehetnék hozzá, amikor apa iszik. Megszagolhatnám a nyakát. Kiszedném a szemöldökét. Veszekednénk, de még aznap becsengetnék hozzá bocsánatot kérni. Nem kéne püfölnöm a billentyűket. Nem kéne gyorsan mondani mindent a telefonba, hogy ne a hallgatásrét fizessünk. Már utálok beszélni. Tetteket akarok.
Amikor rajtunk gondolkozom, hosszabb eszmefuttatások után mindig arra jövök rá, hogy messze van és elegem van ebből. Ha itt lenne, biztos más lenne a probléma, de az legalább olyan probléma lenne, amit meg lehetne oldani, nem csak toporogni és várni, hogy végre felköltözhessek.
Nem tudom, mit kéne tennem. Minden áron kitartani, nyilván, de olyan fáradt vagyok. Esténként még mindig gyakran sírok és nagyon tud fájni a szívem.
Olyan egyedül érzem magam, néha még akkor is, amikor itt van. Mást sem csinál, csak próbálja beleképzelni magát a helyzetembe, de nem mindig megy jól neki. Ráadásul neki amúgy is minden szar. Mindenki szar színész, mindenki szar zenét játszik és hallgat, hülye vagy defektes... Van így is elég szar az életemben, nem kell még külön minden másra felhívni a figyelmet... Tudom, azért kell őt szeretnem, aki, nem azért, aki lehetne, de... Nehéz és néha fárasztó. Amíg jól voltam, jó volt, de most... nehezen viselem. És ha próbálom csitítani is rátesz egy lapáttal.
Istenem... Tudom, hogy a hiba bennem van, de nehezen kerekedek magam fölé. És olyankor is csak feszít a mellkasom, mintha ki akarna onnan mászni a szívem és szépen elslattyogni, leülni egy csendes sarokba és bármikor, amikor kérdeznék tőle valamit, csak feltenné a kezét és mondaná, hogy "Köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt! Döntsd el mit akarsz, aztán majd visszamegyek, ha nem szekálsz folyton."
Jaj már baszki, elegem van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése