Azért is volt ijesztő számunkra, számomra ez az elmúlt időszak, mert egy eddig teljesen ismeretlen oldalam mutatkozott meg. Olyan volt, mintha az egész világ fojtogatni akart volna. Minden olyan kicsi és kényelmetlen lett, mintha minden összement volna. Nem kizárt, hogy valamiféle minidepresszió lett úrrá rajtam, jobb tudomásul venni, hogy van bennem hajlam rá. Ez - utánam - számára volt a legnagyobb próbatétel, lelkiismeretfurdalásom is van miatta, de talán ez egy kicsit őt is erősebbé tette.
Két hónapra minden sötét lett. Kiutat kerestem és nem tudtam, min kell változtatnom ahhoz, hogy jól legyek. Nem vettem észre a romlás jeleit, aztán amikor már elkerülhetetlen volt, a végletekig kielemeztem mindent.
Nem is vagyok olyan rugalmas, mint gondoltam. Mindent elterveztem, az egész életemet előre, napról napra, aztán amikor a nyakamba zúdult a felismerés, hogy minden múlandó és semmi sem biztos, kétségbe estem és menekülni kezdtem. Utólag sokkal tisztábbnak érzem az egészet, de akkor, ott, abban a helyzetben kis híján idegösszeroppanást kaptam. Szörnyű természetem van, sőt, egyre rosszabb. Van bennem valami ijesztő. Elismerem, ha nem én lennék én, baromira utálnám magam. Valami hihetetlenül nehéz nekem jót mondani. Kritikus vagyok, a végletekig, bunkó, nyűgös és sosem azon vezetem le a feszültséget, aki megérdemelné. De ami a legrosszabb, hogy sosem veszem magamat észre időben.
Olyan érzésem volt, mintha sietnem kellene valahova. Gyorsan mindent kidobni, mindenből újat szerezni, tiszta lappal indulni. Betege lettem a kétségbeesésnek, esküszöm, attól féltem, hogy bele fogok halni. Még most is gyakran belesajdul a mellkasom, ha gondolkozni kezdek, de aztán megnyugtatom magam, hogy nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, hogy türelmesnek kell lennem és minden jobb lesz. Igazából rettegek a tökéletlenségtől. Nem a külsőmre gondolok, hanem első sorban az életemre. Félek attól, hogy nem leszek boldog, vagy hogy hiába éltem, hogy nem érek el semmit. Nehezen kezelem a saját butaságaimat. Mindig biztosra akarok menni. Nem tudok lebegni, ezer meg egy támasz kell ahhoz, hogy jól érezzem magam.
De minden változik. Nem menekülhetek örökké.
Nehéz felelősséget vállalni a szavaimért, a tetteimért, egyedül dönteni és bízni. Rémisztő dolog felnőni.
Bíznom kell a jövőmben, a lehetőségeimben, de első sorban saját magamban. Meg kell tanulnom a saját javaimat nézni, nem mindig a másikkal foglalkozni.
Tiszta fejjel a jövőre gondolni, ez az én dolgom. Nem csak gondolkozni, nem csak magamat sajnálni, vagy másokat sajnálni, hanem cselekedni.
Nem lesz semmi baj.