Na, ez vagyok én. Mindent a lehető legdurvábban túlgondolok. Félek a változásoktól. Vagyis, lényegében mindentől félek. Akkor nyugszom igazán csak meg, amikor elképzelem, ahogy várom már Pesten a metrót, suli után, a fülemben Black Keys lüktet. Apa leszokott a piáról, anya végre elfogadta, amit én akarok és próbál támogatni. A mellkasom már nem szorít többet, a fejem tiszta és végre tudom, mit akarok. Az érzéseim tiszták, nem ilyen néha igen, néha nem, néha mindkettő. Vékonyabb vagyok egy tizessel, a hajam frissen mosva, a körmöm kék, a sapkám bordó, a huzat pedig lebegteti a hajam.
Nyugalmat akarok, biztonságot. Egész nap gondolkozom, folyton másra jutok. Fáj a hátam, a vállam, de legjobban a szívem. Mi a bajom, végül is? Miért azzal foglalkozom még mindig, hogy mi lesz másikkal? Miért nem magamért aggódom? Fáj legbelül mindenem. Olyan jó lenne újra olyan erősnek és magabiztosnak lenni. A legkedvesebb részemet veszítettem el. Meg kell találnom önmagam és ebben csak magamra számíthatok.
Szedd össze magad, Zsófi, ennél te sokkal erősebb vagy!