hogy már nem iszik, ugyanolyan satnya, ostoba és agresszív, mint ezelőtt. Anya örül, hogy már nem piál, ezért sok kérdésben, amiben eddig mellém állt, már apának ad igazat, ami nem mondom, hogy nem fáj, de jelen pillanatban nincs más választásom, bele kell törődnöm. Mintha az elmúlt három év, amit végigcsináltunk, meg sem történt volna. Apa olyan fölényes és bunkó, mint még soha, sérelmezi, ahogy beszélek vele és hogy nem tisztelem. Anya szerint egyre elérhetetlenebb és makacsabb vagyok, de szerintem ezen nem kell csodálkozni, megkívánták a körülmények, hogy az enyém legyen a különvélemény. Különben végem.
A családom szétesett, már nincs pártfogóm, de nem baj, annál könnyebb lesz elmenni innen. A továbbiakban is segítek anyának, pedig nem érdemelné meg; a szokás nagy úr, semmit sem tudok szó nélkül hagyni.
Már unok itthon lenni. Már nem is utálom, nem is hiányoznak a jobb idők. Untat a veszekedés, mert mindig ugyanaz a vége, mert semmi sem változik, hiába mondja mindenki, hogy igen. Untat a szoba, az iskola, a város, senki sem lesz más, semmi sem lesz se jobb, se rosszabb. Hamarosan érettségizek, de egyszerűen nem izgat. Csak el akarok menni. Pedig ezt csak úgy oldhatom meg, ha tanulok. De így?
Ha róla van szó, néha még mindig megingok, de aztán amikor történik valami jó, vagy rossz, mindig rájövök, hogy szükségem van rá. Vannak hibáink, baklövéseink, vitáink, de az lenne a fura, ha nem lennének. Sokszor fáj a szívem, amikor rá gondolok, már nagyon régóta nem kellene ilyen messze lennünk egymástól, de ki kell bírnunk.
Várom a nyarat, hogy dolgozhassak, hogy végre teljesen lefoglalja az agyamat valami. Csak kattogok, csak beszélek, csak sajnálom magamat, a világot, az életemet, amit el fogok rontani, mert nem vagyok kitartó, nem vagyok következetes és elég bátor. Nem akarok belesüppedni a saját tehetetlenségembe, nem akarok egy csődtömeg lenni, de olyan nehéz változni, magam fölé kerekedni! Legyen már vége ennek az egésznek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése