Kerek egy éve tűri szerencsétlen a kiborulásaimat, a kötekedéseimet, a szenvedéseimet. Leginkább az elmúlt három hónapban lettem teljesen kibírhatatlan, elképesztő, mit művelek magammal és így vele is egyben.
Rettenet. Mindenben csak a rosszat látom, a negatív jövőt. Mi lesz majd, ha már nem szeretem? Vagy ő fog elhagyni? Ha nem bírjuk majd azt, hogy már közel vagyunk egymáshoz? Az agyamra megy? Vagy én megyek az ő agyára? Mi van, ha nem fog menni a suli, vagy egyáltalán az érettségi sem fog sikerülni? Ha már Ő nem lesz, kelleni fogok valakinek? Hogy kell viselkedni másokkal? Csak pazarolom az időmet? Már átléptem a határokat? Mennyit bírok még elviselni?
Meg se fordul a fejemben, hogy akár jobb is lehet minden, amikor végre leérettségiztem. Eszembe sem jut, hogy miután felköltöztem, minden sokkal jobban fog alakulni. Csak hajtogatom magamban, hogy mennyi rossz vár rám, mennyi nehézség és nem látom a szép oldalát. De ezen meg hogyan segíthetnék? Rettenetesen félek, hogy a félelemmel fogok elrontani mindent. Ő még tűri, de meddig? Ezt sem lehet csinálni a végtelenségig, egyszer mindenkinek elege lesz...
Nem akarok belesüppedni ebbe az egész szarba, nem akarok hibázni. Ő olyan jó hozzám, megértő és bár ő is ki szokott borulni néha, neki sem makulátlanok a mindennapjai. Gyűlölöm ezt a nyomást, ami itthon van, hogy anya folyton külfölddel traktál, utálom a sulit, egyszerűen falnak tudnék menni reggelente. Van ez a kéz, aki átkarol, de messze van és annyi, de annyi megpróbáltatás vár még ránk. Ha ezt elfelejtem és csak a pillanatra koncentrálok, boldog vagyok, aztán elkezdem latolgatni az esélyeinket. Gyűlölöm ezt a rettegést a fejemben, a csendes zokogást, az üvöltést magamban.
Csak érte akarom végigcsinálni, érte és magamért, hogy megmutassam, tényleg akarom, hogy működjön, de nem tudnék elviselni egy kudarcot. A saját sorsomat alig bírom el, hát még kettőnkét!
Annyira nehéz felnőni és annyira utálom, hogy csak saját magamnak nehezítem meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése