Fejlemények

Múlt hét szerdán eldöntöttem, hogy szakítok. Elhatároztam, hogy egy szép, utolsó hétvégét töltök vele együtt, vasárnap reggel pedig átadom neki azt a levelet, amiben leírok mindent. Nem azért levél, mert tuskó vagyok, vagy menekülök a felelősség elől, hanem azért, mert folyton sírok, amikor ez a téma és nem tudnék beszélni a zokogástól.
Már a sütisütésnél elsírtam magam, majd a kutyasétáltatásnál, a másnapi összebújásnál és minden alkalommal, amikor összevesztem apával.
Nem tudom, írtam-e én már erről, de akkor most újra leírom.
Minden nemnek megvannak a maga típushibái. Egyik barátnőm azt mondta, hogy akkor van tényleg vége a dolognak, ha már minden idegesít benne. Volt, amikor eljutottam erre a szintre, de mindig észreveszem magamon, hogy azoknál a dolgoknál pörgök be leginkább, amelyek - ha jóval kevésbé is, - de apára jellemzőek és ezzel együtt a férfitársadalom zömére is. Nyávognak, hisztiznek, néha körülményesek és akkor is próbálnak rátapintani a lényegre, amikor az ember lányának a legkevésbé sincs kedve hozzá. Ha a szüleim jól meglennének és nem a rossz példát látnám idehaza, könnyebben elviselném a férfiakat, de így baromi nehéz. Nem akarom Őt azért elveszíteni, mert az apám egy elbaszott pojáca, ő ennél lényegesen többet jelent nekem.
Rengeteget beszélgettünk és minden eshetőséget megemlítettünk. A hétvégére vonatkozó terveimet is elmondtam neki. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, de tudom, hogy megérti, hiszen látja, mi folyik itthon. Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Ha egyszerűbb lenne az életem és ő nem lenne ilyen messze, pár nap leforgása alatt megoldhattuk volna a problémát vagy így, vagy úgy, de így egyszerűen nem megy. Úgy érzem, a szívem összeszűkült, nincs benne hely. Ingerült vagyok. Folyton. Minden idegesít, mert amúgy is jelen pillanatban minden idegességet szül az életemben. Az itthon, az iskola, a távkapcsolat.
Szerintem teljesen érthető, hogy ennyire ragaszkodom hozzá. Annyira megértő és figyelmes velem, hogy nagyon nehéz lenne most nekem nélküle. El kell kicsit engednem ezt a szeret-nemszeret kérdést, hiszen most amúgy sem tudnék normálisan dönteni. Ő is tudja és ez megnyugtató.
A jelenlegi álláspont a következő: szünet. A legcsúnyább szó a világon, de valahogy meg kell tudnom, milyen "nélküle". Így is a tudatomban mászkál folyton, de meg kell látnom, hogy a folytonos kapcsolattartás és telefonon-lógás nélkül is megvagyok-e, sőt, mi több, nyugodtabb vagyok-e. Ezt látom jelen esetben a legjobb kiútnak. Nem tudom, mi lesz a vége, lehet, hogy a legrosszabb, de az is lehet, hogy a legjobb. Annyira nagyon akarom őt szeretni, hogy az valami elképesztő, de tudom, hogy ez nem elég. Annyira fiatal vagyok még, hát persze, hogy életem minden egyes önálló gondolatában és döntésében kételkedem, de ezt Ő bevállalta velem. Tudta, hogy nekem ő lesz az első. Azt is tudja, most mi van.
Érdekes volt. Amikor eldöntöttem, hogy szakítok vele, kicsit megnyugodtam. Olyan volt, mint levenni egy terhet a vállamról. Aztán ahogy gondolkozik az ember, rájön, hogy ez a teher meglehetősen édes teher, aztán arra is, hogy 9 hónap együtt töltött idő nem kevés. Aztán végül rájövök, hogy ez nem egyszer volt, egyszer csak nem lesz. Ő van az életemben és nem lapozhatok csakúgy át fölötte. Elkezdtem, hát valamilyen véget is kell kerekítenem neki, méghozzá nem befejezés nélkülit. Lehet, ha már lett volna pár kapcsolatom ezelőtt, könnyebben lépnék. Az is lehet, hogy nem ijedtem volna meg ennyire attól, hogy kezdünk nagyon komolyak lenni egymásnak, ha lett volna előtte pár felszínes fiú az életemben. De sajnos ez van. Ezt kaptam most, ezzel kell a legjobban gazdálkodnom.
Az ünnepekig nem beszélünk, nem találkozunk. Fenntartom a feladás lehetőségét. 26-án felmegyek, másnap lejön, majd eldöntöm, hogy odaadom-e neki a levelet, vagy sem.
Aztán remélem, minden jóra fordul.