Őszintén

Még mindig nem mondok újat, csak egyszerűen muszáj beszélnem. Ő is olvas; kicsit már megbántam, hogy anno megmutattam neki a blogot, de így könnyebb őszintének és összeszedettebbnek lenni.
A dolgok változtak, méghozzá visszafordíthatatlanul. Ki szeretnék mondani pár dolgot, amiket eddig halogattam, vagy csak körülírtam, talán könnyebb lesz a szívemnek. Semmi sincs kőbe vésve, bármi változhat és ez a szép az érzésekben. Kezdem megszokni őket kicsit.
Nem tudom, hogy lehet-e még szerelemnek nevezni azt, amit iránta érzek. Ez a jelenre nézve nem gond, nem sietünk sehová, de az egyre biztosabb, hogy nem leszünk együtt örökké. Sokan mondták, hogy ha elbizonytalanodok az érzéseimben, az már régen rossz, de én nem így gondolom. Az én helyzetemben minden bizonytalan, persze, hogy ezer meg egy kérdést teszek fel magamnak. Tudom, hogy még szeretem. Bármikor, amikor rosszabb passzban látom, szívem szerint addig ölelném, amíg meg nem vigasztalom. Abban a kemény másfél napos két hetes szünetben nyilvánvalóvá vált, hogy nem nagyon tudnám őt nélkülözni. Tisztázódnak bennem azok, amiért nem akarok vele lenni és amiért igenis vele akarok lenni.
A pániknak oka volt. Annyi tervem van a jövőmet nézve és annyi mindent szeretnék kipróbálni, hogy megijedtem a skatulyától. Alig voltunk még együtt, egyszerűen nem értem saját magamat, hogy mitől ijedtem meg, de megijedtem. Talán ismerjük valamennyien az érzést: nekem "csak" ennyi jutott? A csak nem degradáló, egyszerűen arról van szó, hogy nincs tapasztalatom, nem tudom, mit tartok a kezemben. Érzem, de nem tudom pontosan. Az is teljesen egyértelmű, hogy kíváncsi vagyok, milyen lehet mással együtt lenni. Nem a szexre gondolok első sorban, mert ez nem hajt, csak egyszerűen milyen lehet más fiúval bizalmas kapcsolatot kialakítani. Vannak, akik teljesen elégedettek azzal, amijük van és eleve érettebben gondolkoznak és nem akarnak igazán tapasztalatot szerezni, mert tanultak mások hibáiból, de azt hiszem, én nem ilyen vagyok. Ostoba vagyok és széllel-bélelt.
Nem nevezném kérdésnek, inkább valamilyen lehetőségként élem meg, hogy mi lesz majd, ha egyszer úgy érzem, nem elég az érzés és mást akarok. Én úgy érzem - aztán lehet, helytelenül és ott rontom el a legjobban, de - hogy jobb, ha ezekről ő is tud.
Nem arról van szó, hogy nem lennék neki hálás minden velem töltött percéért, de van, amikor kiidegel. Már mondtam, nem vagyunk könnyű esetek, ráadásul még fiatalok vagyunk és kajlák. Minden bizonnyal ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem, a legcsodálatosabb teremtés a földön, a legbiztosabb támaszom és legnagyobb bizalmasom, a legjobb barátom és a szeretőm, csak nem tudom még, hogy ez elég-e nekem. Többet elképzelni sem tud az ember, de valahol hiányérzetem van. Sokszor mondtam már ezt is, de most mondom még egyszer: túl korán találkoztunk.
Soha nem akarnám őt bántani, óvnám minden bajtól és rossztól, de nem hordozhatom a tenyeremen. Ő a legjobb, de egyben a legkérdésesebb dolog is az életemben, pedig elhihetitek, nekem aztán csak kérdőjelek vannak a jövőmben.
Jó, hogy van nekem és úgy érzem, mindig is szeretni fogom őt. Ameddig csak bírok, vele akarok lenni, mert ő az egyetlen dolog az életemben, amit működőnek és jónak érzek. Nem akarom, hogy mostantól azt számolgassa, mikor vetek véget a kapcsolatunknak, mert nem akarok. Miért akarnék? Nem is lenne rá nagyon okom a hülyeségeit leszámítva, mert a mérlegen még mindig az általa kapott szeretet és jóság a nehezebb. Csak egyszerűen nem szeretnék megalkudni és ez dolgozik bennem. Nem fogom tudni örökké visszatartani.