Semmi másra nem tudok koncentrálni. Apát félretettem, ő nem érdekel, azt csinál, amit akar, engem most Ő érdekel és hogy mi ez az egész.
Ha valakit utálok, nem szeretek, akkor tudok mondani valamit olyat, amiért nem. Mármint, ha ezelőtt szerettem. Nem? Ezt anya mondta. Ő azt a példát hozta, hogy ha azt mondanám, hogy anya, nem szeretem, mert büdös a szája, akkor megértené, de ezt a tépelődést nem. Ez nem áll fenn, mert még mindig ugyanolyan jóképűnek és gusztusosnak találom őt, mint ezelőtt.
A második lehetőség kicsit reálisabb: nálam talán ez az egész picit átment barátságba. Ez senkinek sem a hibája, élethelyzet hozza. Egyre jobban megerősödik bennem az, hogy most valahogy nincs olyan nagy szükségem kapcsolatra. Valahogy nem megy. Szeretek vele beszélgetni, hallani a hangját, de ez a kapcsolatosdni... Nem tudom.
Szerinte csak besokalltam az otthoniaktól, ezért hirtelen másban is keresni kezdtem a hibát, így például a kapcsolatunkban is. Meg benne is, csak ott nem találtam. Lehet benne valami és legyen is csak ennyi a probléma, mert ez talán még visszafordítható.
Azt mondtam, megvárom a karácsonyt, de ha továbbra is ilyen idegbeteg vagyok ezektől a gondolatoktól, lehet, csak tovább rontanám az egészet. Ő azt mondta, neki én vagyok a legnagyobb ajándék és szeretnék is vele maradni, hiszen annyi mindent elterveztem,de mindig ott van az a rohadt de. Sosem tudok rendesen csak magammal foglalkozni?
Bár erősebb és határozottabb lennék! Lehet, tényleg szükségem lenne egy kis szünetre, hogy lássam, tényleg jobb-e - nem nélküle, - a kapcsolat nélkül. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy nem vele van a baj, de valami nem működik bennem. Amikor rá gondolok, sokat sírok, ideges vagyok. Jó lenne tudni, hogy ez csak időszakos, vagy állandósult. El kéne tudnom engedni magam, és ha arra kerül sor, őt is.
Kerek egy hónapja próbálkozom, de csak egyre rosszabb. A kezdeti nagy hiszti elmúlt, legalább is, csak darabokban jelentkezik.
Mondjatok valamit, ha tudtok! Egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni. Se vele, se nélküle. Már csak a suli miatt is dűlőre kéne jutnom végre. A semminél is kevesebbet tanulok, már órákon sem tudok figyelni.
Már nem tudok azzal foglalkozni, kinek, mi és hogy fáj. Csak szabadulni akarok a folytonos idegességtől.
(Mondom most. Aztán általában azon drámázom, hogy tönkre fogom tenni a karácsonyát. Egy szörnyeteg vagyok)
2011. november 28., hétfő
Van,
amikor elfelejtek mindent. Mondjuk most, tesin. Labdajátékot jatszottunk és ez lefoglalt engem par percre. Fura volt, hogy mosolygok. Aztán hirtelen észbe kapok, eszembe jut Ő és utána a vízözön.
Mindentől és mindenkitől ideges vagyok. Szakad meg a szívem.
Bele vagyok pistulva ebbe az egészbe. Ki akarok mászni ebből a gödörböl.
Úgy sajnálok mindent. Jó lenne, ha már karácsony lenne. Nem bírom ezt a várakozást. Néha úgy érzem, ő is okozó, de mégis ő a megoldás. Teljesen ambivalens. Nem menekülhetek, keresem a megoldást, csak kurva nehéz. Nem akarom őt megutálni elkeseredésemben.
Mindentől és mindenkitől ideges vagyok. Szakad meg a szívem.
Bele vagyok pistulva ebbe az egészbe. Ki akarok mászni ebből a gödörböl.
Úgy sajnálok mindent. Jó lenne, ha már karácsony lenne. Nem bírom ezt a várakozást. Néha úgy érzem, ő is okozó, de mégis ő a megoldás. Teljesen ambivalens. Nem menekülhetek, keresem a megoldást, csak kurva nehéz. Nem akarom őt megutálni elkeseredésemben.
Published with Blogger-droid v2.0.1
2011. november 27., vasárnap
Három lány
Gyros-oztunk éppen, egy kis kocsmai buli után. Mindhárman a telefonunkat nyomogattuk. Az egyiket még mindig ugyanaz a srác húzza, aki hatszor megcsalta, aki átverte, aki játszott vele, több, mint másfél éven keresztül és a mai napig sem képesek egymástól elszakadni. Nem csak arról van szó, hogy mindkettő magányos. Valahogy újra és újra egymásra találnak, de mindig ugyanonnan folytatják. Eddig el sem tudtam képzelni, milyen idegőrlő lehet ez a helyzet és milyen bizonytalan. Csak most kezdem igazán megérteni, min is mehet ő keresztül. És ez egy picit nekem is fáj.
A másikat szerintem sosem szerették viszont igazán, pedig ez aztán rajta egyáltalán nem múlt. Több, mint fél év kételkedés és reménykedés; a szakítás mégis fejbe vágta. Azóta másoknál keresi a vigaszt, de még ők sem hajlandóak neki megadni. Folyton csalódik. Átverik. Megalázzák. Őt is.
És itt vagyok én. Miss Tökéletes Párkapcsolat. Miss Én Mindent Jól Csinálok. Egy roncs vagyok. Korcs. Mindenem megvan, amit ez a két lány, és még sok ezer kívánhatna, én mégis azon gondolkozom, hogy eldobjam-e magamtól. Az én életem sem egy leányálom, de mindig lehetne rosszabb. Szükségem van rá, a megértésére, de néha mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok vele lenni. Nem tudom, hogy szükségem van-e egy ilyen komoly párkapcsolatra. Rá igen, azt tudom, de képes vagyok-e működtetni is ezt az egészet, na azt nem tudom.
Ma nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem odáig süllyedtünk anyával, ahol apa van. Sírunk, szomorkodunk, szidunk mindent és mindenkit. Idejét sem tudom, mikor nevettem anyuval olyan igazán jót, pedig mi mindig nevettünk.
Senki sem szereti a világvége-hangulatú, nyávogós embereket. Addig vagyunk jók, amíg magunk vagyunk és nevetünk és nem sírunk és lerázzuk magunkról az élet mocskát. Mihelyst megbicsaklunk, összetörünk, vagy csak egyszerűen elszomorodunk, nem kellünk többé senkinek. Egy darabig mindenki csinálja, egy darabig minden barát és rokon segít, hallgat, simogatja a hátunkat és fogja a kezünket. Aztán egy idő után már nem kérdeznek rá a bajainkra, nem kérdezik meg, kérünk-e teát, inkább a saját kis életükkel foglalkoznak. Mert mindenkinek megvannak a maga problémái és ezért senkit sem lehet hibáztatni.
Nem Vele van a baj, nem Őt nem szeretem, hanem magamat utálom, a világot. Darabokra törtem, sírtam, nyávogtam, elégedetlenkedtem. Ő kitartó, de ez sem tarthat örökké. Most lehet rá a legnagyobb szükségem, én mégis minden nap az orrára kötöm, hogy nem tudom, hogyan tovább. Néha úgy érzem, ha ő nem lenne, egyszerűbb lenne. Összeeshetnék, nem kéne senkiért sem tartanom magam, aztán valahogyan kimásznék belőle. Ha nem Róla lenne szó, megtenném. De mivel Róla van szó, nem tehetem.
Nem tudom, hogy ez az életundor ki fogja-e belőlem irtani teljesen a szerelmet és a szeretetet, vagy még időben észhez térek, de nagyon szeretném visszakapni azt, ami volt. Minden mosolyt, boldog pillanatot, gyönyört és az ezekkel karöltve járó problémákat is. Bár tudnám, képes vagyok-e rá...!
Eddig mindig összeestem. Összeestem és újjáépítettem saját magam. De ha most összeesek, sokat veszítek: Őt. Az egyetlen embert az életemben, akinek én vagyok a mindene. Már csak az elmúlt 8 hónapért is ki kell várnom a végét, nem futamodhatok meg.
Végül minden rendbe fog jönni. Ha még nincs minden rendben, akkor még nincs vége. Bármi legyen is a vége.
A másikat szerintem sosem szerették viszont igazán, pedig ez aztán rajta egyáltalán nem múlt. Több, mint fél év kételkedés és reménykedés; a szakítás mégis fejbe vágta. Azóta másoknál keresi a vigaszt, de még ők sem hajlandóak neki megadni. Folyton csalódik. Átverik. Megalázzák. Őt is.
És itt vagyok én. Miss Tökéletes Párkapcsolat. Miss Én Mindent Jól Csinálok. Egy roncs vagyok. Korcs. Mindenem megvan, amit ez a két lány, és még sok ezer kívánhatna, én mégis azon gondolkozom, hogy eldobjam-e magamtól. Az én életem sem egy leányálom, de mindig lehetne rosszabb. Szükségem van rá, a megértésére, de néha mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok vele lenni. Nem tudom, hogy szükségem van-e egy ilyen komoly párkapcsolatra. Rá igen, azt tudom, de képes vagyok-e működtetni is ezt az egészet, na azt nem tudom.
Ma nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem odáig süllyedtünk anyával, ahol apa van. Sírunk, szomorkodunk, szidunk mindent és mindenkit. Idejét sem tudom, mikor nevettem anyuval olyan igazán jót, pedig mi mindig nevettünk.
Senki sem szereti a világvége-hangulatú, nyávogós embereket. Addig vagyunk jók, amíg magunk vagyunk és nevetünk és nem sírunk és lerázzuk magunkról az élet mocskát. Mihelyst megbicsaklunk, összetörünk, vagy csak egyszerűen elszomorodunk, nem kellünk többé senkinek. Egy darabig mindenki csinálja, egy darabig minden barát és rokon segít, hallgat, simogatja a hátunkat és fogja a kezünket. Aztán egy idő után már nem kérdeznek rá a bajainkra, nem kérdezik meg, kérünk-e teát, inkább a saját kis életükkel foglalkoznak. Mert mindenkinek megvannak a maga problémái és ezért senkit sem lehet hibáztatni.
Nem Vele van a baj, nem Őt nem szeretem, hanem magamat utálom, a világot. Darabokra törtem, sírtam, nyávogtam, elégedetlenkedtem. Ő kitartó, de ez sem tarthat örökké. Most lehet rá a legnagyobb szükségem, én mégis minden nap az orrára kötöm, hogy nem tudom, hogyan tovább. Néha úgy érzem, ha ő nem lenne, egyszerűbb lenne. Összeeshetnék, nem kéne senkiért sem tartanom magam, aztán valahogyan kimásznék belőle. Ha nem Róla lenne szó, megtenném. De mivel Róla van szó, nem tehetem.
Nem tudom, hogy ez az életundor ki fogja-e belőlem irtani teljesen a szerelmet és a szeretetet, vagy még időben észhez térek, de nagyon szeretném visszakapni azt, ami volt. Minden mosolyt, boldog pillanatot, gyönyört és az ezekkel karöltve járó problémákat is. Bár tudnám, képes vagyok-e rá...!
Eddig mindig összeestem. Összeestem és újjáépítettem saját magam. De ha most összeesek, sokat veszítek: Őt. Az egyetlen embert az életemben, akinek én vagyok a mindene. Már csak az elmúlt 8 hónapért is ki kell várnom a végét, nem futamodhatok meg.
Végül minden rendbe fog jönni. Ha még nincs minden rendben, akkor még nincs vége. Bármi legyen is a vége.
Hányinger
Veszekedés reggel. Minden nap. Mindig. Már a karácsonyi díszítés sem dob fel. Pedig azt mindig szerettem.
Ebéd a nagyszülimnél. Nyögve nyelünk anyuval. Hányingerem van. Az egész pocsék családomat ledugták a torkunkon. Ki akar jönni minden. Minden mocsok és szemét. Mintha mi sem történt volna. Mintha minden rendben lenne. Mindenki mosolyog.
Kezdünk meghanyatlani. Erősek voltunk mindig, de mindenkinek megvannk a maga határi. Anya ideges, mindenre. Én megállás nélkül bőgök. Nem tudok koncentrálni.
Tudom, hogy lehetne rosszabb, de most még csak azt sem tudom figyelembe venni, hogy másnak is lehetnek problémái. A világ összes terhe az én vállamat nyomja? Van még lejjebb?
A nyaramat akarom visszakapni, a Vele töltött nyaramat. Nem akarok gondolkozni. Nem akarok rosszul lenni. Vissza akarok térni. Mi rántott ilyen mélyre? Látom, hogy rosszul csinálom, de egyszerűen...lehetetlen vagyok. Pánikrohamaim vannak, nem kapok levegőt, nem tudok aludni. Pörög az agyam.
Egy roncs vagyok.
Published with Blogger-droid v2.0.1
2011. november 25., péntek
Egy egyszerű kérdés.
Jobb lenne nélküle?
Mostanában gyakran elképzelem, milyen lenne, ha ő már nem lenne. Nem kéne várakoznom. Mostanában a várakozást is egész máshogy élem meg. Eddig nem volt ilyen kétségbesett szenvedés és most, hogy ilyen módon igénylem őt, a szavait, a testének melegét, főleg, amikor esténként, egyedül elanyátlanodom, baromi nehéz nem feladni a várakozást. Nem tudja ilyen távolról fogni a kezemet, hiába tudom, hogy szívvel-lélekkel velem van és mindent megtesz, amit tud. Már nem tudom lefoglalni magam.
Ugyanakkor ő az egyetlen, akiért érdemes tartani magam. Az egyetlen biztos pont az életemben. Nem értem, miért akarom pont őt eltaszítani magamtól. Ki vagyok én, a saját magam ellensége? Néha nézek fiúkat az utcán, mondjuk azokat, akik kutyát sétáltatnak. Elképzelem, milyen lehet velük. Érzem legbelül, hogy fele annyit nem érnek, mint Ő, de jól esik egy percre más bőrbe bújni. Az a Zsófi, aki a kutyás sráccal van, vékony, visszafogott, szereti az apját, jól tanul, szeretik az osztálytársai és vannak tervei, nem kilátástalan az élete.
Ez a Zsófi egy káosz. Úgy érzem, képtelen vagyok boldoggá tenni őt. Nem akarom, hogy hónapokat pocsékoljon rám, eredmény nélkül. Annyival jobbat érdemelne... Olyat, mint amilyen az elmúlt 7 és fél hónap volt. Úgy érzem, én már nem az a lány vagyok, akit megszeretett. Aggódom érte. Is..
A válasz egyszerű: sehogy se jó, de nélküle már tényleg minden borzalmas lenne. Nem akarom őt idegileg kicsinálni a hisztijeimmel, de van az a pont, ami után már minden mindegy. Nem tudom, meddig vagyok ezt képes még csinálni. Nem adom fel, az már tényleg nem én lennék... Bár lenne valami biztos jel arra, hogy majd mi mindezek ellenére helyrejövünk. Minden nap előről kezdek mindent. Kezdünk mindent.
Mostanában gyakran elképzelem, milyen lenne, ha ő már nem lenne. Nem kéne várakoznom. Mostanában a várakozást is egész máshogy élem meg. Eddig nem volt ilyen kétségbesett szenvedés és most, hogy ilyen módon igénylem őt, a szavait, a testének melegét, főleg, amikor esténként, egyedül elanyátlanodom, baromi nehéz nem feladni a várakozást. Nem tudja ilyen távolról fogni a kezemet, hiába tudom, hogy szívvel-lélekkel velem van és mindent megtesz, amit tud. Már nem tudom lefoglalni magam.
Ugyanakkor ő az egyetlen, akiért érdemes tartani magam. Az egyetlen biztos pont az életemben. Nem értem, miért akarom pont őt eltaszítani magamtól. Ki vagyok én, a saját magam ellensége? Néha nézek fiúkat az utcán, mondjuk azokat, akik kutyát sétáltatnak. Elképzelem, milyen lehet velük. Érzem legbelül, hogy fele annyit nem érnek, mint Ő, de jól esik egy percre más bőrbe bújni. Az a Zsófi, aki a kutyás sráccal van, vékony, visszafogott, szereti az apját, jól tanul, szeretik az osztálytársai és vannak tervei, nem kilátástalan az élete.
Ez a Zsófi egy káosz. Úgy érzem, képtelen vagyok boldoggá tenni őt. Nem akarom, hogy hónapokat pocsékoljon rám, eredmény nélkül. Annyival jobbat érdemelne... Olyat, mint amilyen az elmúlt 7 és fél hónap volt. Úgy érzem, én már nem az a lány vagyok, akit megszeretett. Aggódom érte. Is..
A válasz egyszerű: sehogy se jó, de nélküle már tényleg minden borzalmas lenne. Nem akarom őt idegileg kicsinálni a hisztijeimmel, de van az a pont, ami után már minden mindegy. Nem tudom, meddig vagyok ezt képes még csinálni. Nem adom fel, az már tényleg nem én lennék... Bár lenne valami biztos jel arra, hogy majd mi mindezek ellenére helyrejövünk. Minden nap előről kezdek mindent. Kezdünk mindent.
2011. november 22., kedd
Még mindig a gondok.
Muszáj folyton írnom, beszélni már unalmas. Ezeket a sorokat legalább tudom törölni, ha utólag máshogy gondolom és legalább csak az olvassa, akit egy kicsit érdekel is.
Végül is, a legtöbb kapcsolat valamilyen szinten önigazolás. Igazolom magamnak a másik által, hogy mennyire vagyok jó, mennyire tartom magam, milyen értékrendem van, mik jelentenek számomra sokat. Rengeteget megmutat az emberről a párja, meg az is, ha nincs párja.
Ez szerintem elkerülhetetlen. Csak azért, mert elismerjük a másik értékeit, nem fogjuk rögtön megszeretni. Magunkat is látni akarjuk bennük. Szerintem az sem igaz, hogy kizárólag hormonokon alapul a kapcsolatosdi, ami rám hatványozottan igaz, hiszen mindig törekszem arra, hogy racionálisan lássam a dolgokat. Ha valaki 9 hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem, mi is az a szerelem, csak a hormonok játékának titulálnám.
Egy kapcsolat nagyon összetett, főleg az első. Fura rájönni arra, hogy van valaki az életedben, aki egy kicsit a barátod, kicsit a szeretőd, néha az ellenséged, néha pedig egy idegen. Most jövök csak rá, igazából milyen nehéz eset is vagyok én, milyen bizonytalan és kétkedő. Folyton kérdéseket teszek fel magamnak, ami egy darabig jó, de én már erős túlzásokba estem.
Felülről nézve a kapcsolatunkat úgy látom, nagyon belemélyedtünk, talán kicsit túlságosan is, ezért érzem hirtelen soknak. Az is biztos, hogy nagyon ragaszkodó vagyok, mert elképzelni sem tudom, hogy más hozzám érjen, mással legyek ilyen őszinte, más szemébe nézzek így. Nem tudom, ez mit jelent, sosem volt gondom a kapcsolataim kialakításával. Továbbgondolva: biztos borzasztóan nehéz lenne kilépni abból, ami van, de nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen, ami visszatartson. Próbálok visszatalálni önmagamhoz, de idő közben érzem néha, ahogy szakad meg a szívem a mellkasomban. Jobban vagyok, határozottan jobban vagyok, de kicsit azért még lelassulok, ha kimondom a nevét.
Minden olyan más lett.
Borzasztóan hiányzik, de nem tudom, hogy jobb lenne-e, ha most itt lenne. Egyszerűen nem tudom, hogy működik ez. Jelen pillanatban kicsit mindenkit utálok magam körül, elegem van a környezetemből; remélem nem jelent rosszat az, ha most Vele is kicsit indulatosabb vagyok. Annyira nem tudom, hová nyúljak, hogy az valami elképesztő. Baromira utálom, hogy ilyen agyalógép vagyok, főleg úgy, hogy tudom, mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha el tudnám engedi a dolgokat és nem szorongatnám minden egyes gondolatomat és érzésemet a markomban.
És minden csak egyre nehezebb lesz, leginkább azért, mert messze van. Akaratlanul is azon gondolkozom, hogy ha itt lenne, nem három-négy hétig csinálnám a fesztivált, hanem egy hét alatt le tudnám rendezni magamban nagyrészt a dolgokat. Nem olyan rossz dolog a párkapcsolat, vannak pozitív oldalai, például, hogy csak kéthetente kell borotválkoznom és sarkat reszelnem, de azt hiszem, ezek elenyészőek a negatívumok mellett.
Három héttel ezelőtt, az első komolyabb magamból kifordulás óta nagyon megváltoztak a nézeteim. Jobb lett volna, ha csak szépen, lassan esnek le a tantuszok, nem egyszerre zúdulnak a nyakamba. Azon vagyok, hogy kimásszak alóluk, de nagyon nehéz.
Nehéz. Amennyit én ezt a szót ebben a hónapban használtam…! Dunát lehetne vele rekeszteni. Jó lenne, ha valaki megmondaná, mi a helyes lépés, eddig soha semmit nem csináltam még ennyire önállóan. Fura dolog ez a felnőtté válás és igazán helyrebillenhetnének már bennem a dolgok. Keresem az arany középutat, de csak a végletek között pattogok.
Egy katasztrófa vagyok…
Végül is, a legtöbb kapcsolat valamilyen szinten önigazolás. Igazolom magamnak a másik által, hogy mennyire vagyok jó, mennyire tartom magam, milyen értékrendem van, mik jelentenek számomra sokat. Rengeteget megmutat az emberről a párja, meg az is, ha nincs párja.
Ez szerintem elkerülhetetlen. Csak azért, mert elismerjük a másik értékeit, nem fogjuk rögtön megszeretni. Magunkat is látni akarjuk bennük. Szerintem az sem igaz, hogy kizárólag hormonokon alapul a kapcsolatosdi, ami rám hatványozottan igaz, hiszen mindig törekszem arra, hogy racionálisan lássam a dolgokat. Ha valaki 9 hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem, mi is az a szerelem, csak a hormonok játékának titulálnám.
Egy kapcsolat nagyon összetett, főleg az első. Fura rájönni arra, hogy van valaki az életedben, aki egy kicsit a barátod, kicsit a szeretőd, néha az ellenséged, néha pedig egy idegen. Most jövök csak rá, igazából milyen nehéz eset is vagyok én, milyen bizonytalan és kétkedő. Folyton kérdéseket teszek fel magamnak, ami egy darabig jó, de én már erős túlzásokba estem.
Felülről nézve a kapcsolatunkat úgy látom, nagyon belemélyedtünk, talán kicsit túlságosan is, ezért érzem hirtelen soknak. Az is biztos, hogy nagyon ragaszkodó vagyok, mert elképzelni sem tudom, hogy más hozzám érjen, mással legyek ilyen őszinte, más szemébe nézzek így. Nem tudom, ez mit jelent, sosem volt gondom a kapcsolataim kialakításával. Továbbgondolva: biztos borzasztóan nehéz lenne kilépni abból, ami van, de nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen, ami visszatartson. Próbálok visszatalálni önmagamhoz, de idő közben érzem néha, ahogy szakad meg a szívem a mellkasomban. Jobban vagyok, határozottan jobban vagyok, de kicsit azért még lelassulok, ha kimondom a nevét.
Minden olyan más lett.
Borzasztóan hiányzik, de nem tudom, hogy jobb lenne-e, ha most itt lenne. Egyszerűen nem tudom, hogy működik ez. Jelen pillanatban kicsit mindenkit utálok magam körül, elegem van a környezetemből; remélem nem jelent rosszat az, ha most Vele is kicsit indulatosabb vagyok. Annyira nem tudom, hová nyúljak, hogy az valami elképesztő. Baromira utálom, hogy ilyen agyalógép vagyok, főleg úgy, hogy tudom, mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha el tudnám engedi a dolgokat és nem szorongatnám minden egyes gondolatomat és érzésemet a markomban.
És minden csak egyre nehezebb lesz, leginkább azért, mert messze van. Akaratlanul is azon gondolkozom, hogy ha itt lenne, nem három-négy hétig csinálnám a fesztivált, hanem egy hét alatt le tudnám rendezni magamban nagyrészt a dolgokat. Nem olyan rossz dolog a párkapcsolat, vannak pozitív oldalai, például, hogy csak kéthetente kell borotválkoznom és sarkat reszelnem, de azt hiszem, ezek elenyészőek a negatívumok mellett.
Három héttel ezelőtt, az első komolyabb magamból kifordulás óta nagyon megváltoztak a nézeteim. Jobb lett volna, ha csak szépen, lassan esnek le a tantuszok, nem egyszerre zúdulnak a nyakamba. Azon vagyok, hogy kimásszak alóluk, de nagyon nehéz.
Nehéz. Amennyit én ezt a szót ebben a hónapban használtam…! Dunát lehetne vele rekeszteni. Jó lenne, ha valaki megmondaná, mi a helyes lépés, eddig soha semmit nem csináltam még ennyire önállóan. Fura dolog ez a felnőtté válás és igazán helyrebillenhetnének már bennem a dolgok. Keresem az arany középutat, de csak a végletek között pattogok.
Egy katasztrófa vagyok…
2011. november 20., vasárnap
Döntés
Mindenkinek vannak rosszabb időszakai, ahogy nekem is. De ez most borzalmas. Előfordul, nincs ezzel semmi baj, csak nem szabad elsüllyedni az önsajnálatban. Nekem általában azért sikerül.
Csakhogy ez volt az első olyan alkalom, hogy nem csak saját magamat sodortam ezzel veszélybe, hanem magunkat is. Igen, megtanultam: minél magasabban vagy, annál nagyobbat eshetsz; egy jó ideje fáj is a seggem emiatt. Még pár közhely: mindenkinek és minden párkapcsolatnak is vannak mélyrepülései. Én most már úgy gondolom, hogy döntés kérdése, melyik kiutat választod. Én úgy döntöttem, hogy - igaz, pár változtatással, - de vele együtt akarok ebből kilábalni. Még mindig félek természtesen, mert még mindig ott a másik út lehetősége; túl sokat beszéltem és gondolkodtam, aggódom amiatt is, hogy azok fognak folyton a fejünk felett lebegni, amiket meggondolatlanul kimondtam. Attól is tartok, hogy az az óriási gyűlölet, amit az apám és családja iránt érzek, befolyásolja majd az érzéseimet vagy a férfiakról, a családról és a házasságról kialakított képemet.
Nem akarom Őt könyöklőnek használni, támasznak, aki levesz egy adag terhet a vállamról, hiába tudom, hogy ez is része egy kapcsolatnak; igazából attól félek, hogy a túl sok gyűlölködés és bizonytalankodás miatt a szerelemből és a szeretetből nem marad majd semmi és csak ki fogom használni a gondoskodását. Megígérte, hogy szólni fog, ha átesem a ló túloldalára, én pedig próbálok bízni abban, hogy sikerül majd talpon maradnom. Nehéz ekkora kétségbeeséssel és gyűlölettel szeretni és adni valaki másnak, de tudom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy sikerüljön. Nyilván ami nem megy, azt nem fogom erőltetni, de az a nagy helyzet, hogy az ember több mindenre képes, ha szeret és közel engedett magához valakit, mint gondolná.
Azt hiszem, tévedtem. Úgy gondoltam, hogy a mi kapcsolatunk mély és nagyon komoly, pedig most érkeztünk még csak az első fordulóponthoz. A rózsaszín köd leszállt, észrevettük a hétköznapokat is és főleg én berezeltem a változásoktól, attól, hogy Uram atyám, van, ami idegesít benne. Ez nem baj, anyukám is mondta, nem tartana sokáig egy kapcsolat sem, ha amikor rossz passzban vannak a felek, rögtön feladnák. Nagyon sok mindent meg lehet beszélni és lehet, hogy csúnyán hangzik, ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy a kapcsolatok elsősorban kompromisszumon alapulnak. Ez nem azt jelenti, hogy megalkuszom, csak egyszerűen próbálok rájönni, mi a helyes lépés.
Most élem eddigi életem legönállóbb és -ijesztőbb időszakát, még csak most kezdek felnőni, persze, hogy borjúnak érzem magam, ráadásul minden utcasarkon új kapuk vannak. De majd megszokom, az élet megy tovább, hál' istennek nem áll meg velem egy percre sem a világ. Így van rendjén, mindenkinek meg kell birkóznia a saját gondjaival.
Azért, mert ez az első, még nem selejt, viszon azért, mert komoly, még nem mentem hozzá feleségül. Kár, hogy nem lehet az ötödikkel kezdeni, nehéz ez a tapasztalatszerzősdi.
Nehéz az élet, de ki mondta, hogy könnyű lesz?
Csakhogy ez volt az első olyan alkalom, hogy nem csak saját magamat sodortam ezzel veszélybe, hanem magunkat is. Igen, megtanultam: minél magasabban vagy, annál nagyobbat eshetsz; egy jó ideje fáj is a seggem emiatt. Még pár közhely: mindenkinek és minden párkapcsolatnak is vannak mélyrepülései. Én most már úgy gondolom, hogy döntés kérdése, melyik kiutat választod. Én úgy döntöttem, hogy - igaz, pár változtatással, - de vele együtt akarok ebből kilábalni. Még mindig félek természtesen, mert még mindig ott a másik út lehetősége; túl sokat beszéltem és gondolkodtam, aggódom amiatt is, hogy azok fognak folyton a fejünk felett lebegni, amiket meggondolatlanul kimondtam. Attól is tartok, hogy az az óriási gyűlölet, amit az apám és családja iránt érzek, befolyásolja majd az érzéseimet vagy a férfiakról, a családról és a házasságról kialakított képemet.
Nem akarom Őt könyöklőnek használni, támasznak, aki levesz egy adag terhet a vállamról, hiába tudom, hogy ez is része egy kapcsolatnak; igazából attól félek, hogy a túl sok gyűlölködés és bizonytalankodás miatt a szerelemből és a szeretetből nem marad majd semmi és csak ki fogom használni a gondoskodását. Megígérte, hogy szólni fog, ha átesem a ló túloldalára, én pedig próbálok bízni abban, hogy sikerül majd talpon maradnom. Nehéz ekkora kétségbeeséssel és gyűlölettel szeretni és adni valaki másnak, de tudom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy sikerüljön. Nyilván ami nem megy, azt nem fogom erőltetni, de az a nagy helyzet, hogy az ember több mindenre képes, ha szeret és közel engedett magához valakit, mint gondolná.
Azt hiszem, tévedtem. Úgy gondoltam, hogy a mi kapcsolatunk mély és nagyon komoly, pedig most érkeztünk még csak az első fordulóponthoz. A rózsaszín köd leszállt, észrevettük a hétköznapokat is és főleg én berezeltem a változásoktól, attól, hogy Uram atyám, van, ami idegesít benne. Ez nem baj, anyukám is mondta, nem tartana sokáig egy kapcsolat sem, ha amikor rossz passzban vannak a felek, rögtön feladnák. Nagyon sok mindent meg lehet beszélni és lehet, hogy csúnyán hangzik, ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy a kapcsolatok elsősorban kompromisszumon alapulnak. Ez nem azt jelenti, hogy megalkuszom, csak egyszerűen próbálok rájönni, mi a helyes lépés.
Most élem eddigi életem legönállóbb és -ijesztőbb időszakát, még csak most kezdek felnőni, persze, hogy borjúnak érzem magam, ráadásul minden utcasarkon új kapuk vannak. De majd megszokom, az élet megy tovább, hál' istennek nem áll meg velem egy percre sem a világ. Így van rendjén, mindenkinek meg kell birkóznia a saját gondjaival.
Azért, mert ez az első, még nem selejt, viszon azért, mert komoly, még nem mentem hozzá feleségül. Kár, hogy nem lehet az ötödikkel kezdeni, nehéz ez a tapasztalatszerzősdi.
Nehéz az élet, de ki mondta, hogy könnyű lesz?
Published with Blogger-droid v2.0.1
2011. november 15., kedd
Dráma, dráma, dráma
Én leszek a saját külső szemlélőm. Hiába kérdezek mást, senki sem tudja a megoldást. Azt teszem, amit Ő tanácsolt: objektív leszek.
Szar időszakon megyek keresztül, ez tény. Nem akarok már azon gondolkozni, hogy mi indította bennem el ezt a mélyzuhanást, mert nem érdekel, csak ki akarok már jönni belőle.
Bármit is döntök el, még mindig ideges vagyok attól a gondolattól, hogy jön, hogy mi lesz ebben a három napban. Néha kicsit úgy érzem, megfojt, annyira szeret.
Lényeg: hajnal előtt van mindig a legsötétebb. Nem látom a végét, nem látom a fényt, de tudom, hogy létezik. Kisírtam már a szemem, nem akarok többet; a végén felszántják a könnyek az arcomat.
Objektív leszek. Szólni fogok Neki, ha valami idegesít, mert valamitől ideges vagyok. Nem tudom, hogy ez csak szimplán besokallás, vagy tényleg a szerelem végét jelenti-e, honnan tudnám és főleg más honnan tudná...? Ez nem ilyen egyszerű. Nem is értem, miért írnak a szerelemről ennyi dalt és könyvet. Egyszerűen nem lehet megmagyarázni egyik szakaszát sem.
Igyekszem összeszedni magam. Megpróbálom megmenteni a kapcsolatunkat, mert érzem, hogy van rá lehetőség. Viszont ha nincs, akkor sincs semmi baj. Egy fantasztikus férfivel töltöttem el gyönyörű és tapasztalatokkal teli jó néhány hónapot, rengeteg nevetéssel, szeretettel és boldogsággal.
Megint sírok, de azért, mert boldog vagyok. Mert büszke vagyok ránk, bármi is lesz ennek a vége. Büszke vagyok rá, amiért ennyire odaadó és gondoskodó, arra, hogy mennyire okos és jóképű, büszke vagyok magunkra, arra, hogy ilyen őszinte és mély kapcsolatot sikerült felépítenünk és magamra is az vagyok, mert megtaláltam a számomra megfelelő személyt. Csak egy dolgot rontottam el: az időpontot. Elsőre kifogni a férjemet nem szerencsés dolog 18 évesen.
Félek, mert nem látom a fényt az alagút végén, félek, mert semmi sem ugyanolyan, mint az elején. Félek, bármi is lesz a végkifejlet és félek attól is, hogy rosszul fogok dönteni. Elképesztő lelkiismeretfurdalásom van, amiért így és ilyen hirtelen törtem ki, amiért ezzel befolyásolom őt is, de sajnos nem tudok mit csinálni, én sem ismertem ezt az oldalamat eddig.
Kicsúszott a kezemből az irányítás. Mondhatom, a legjobbkor, ilyen az én formám. Vissza akarok térni. Csak saját magam árnyéka vagyok és ezzel nem csak én vagyok így: az egész környezetem tele van katasztrófákkal. Roppant felemelő érzés minden nap mindenkivel meghalni, de ez van. Majd lesz jobb is, nem?
Nem szabad döntésképtelenné válnom. Össze kell szednem magam.
Szar időszakon megyek keresztül, ez tény. Nem akarok már azon gondolkozni, hogy mi indította bennem el ezt a mélyzuhanást, mert nem érdekel, csak ki akarok már jönni belőle.
Bármit is döntök el, még mindig ideges vagyok attól a gondolattól, hogy jön, hogy mi lesz ebben a három napban. Néha kicsit úgy érzem, megfojt, annyira szeret.
Lényeg: hajnal előtt van mindig a legsötétebb. Nem látom a végét, nem látom a fényt, de tudom, hogy létezik. Kisírtam már a szemem, nem akarok többet; a végén felszántják a könnyek az arcomat.
Objektív leszek. Szólni fogok Neki, ha valami idegesít, mert valamitől ideges vagyok. Nem tudom, hogy ez csak szimplán besokallás, vagy tényleg a szerelem végét jelenti-e, honnan tudnám és főleg más honnan tudná...? Ez nem ilyen egyszerű. Nem is értem, miért írnak a szerelemről ennyi dalt és könyvet. Egyszerűen nem lehet megmagyarázni egyik szakaszát sem.
Igyekszem összeszedni magam. Megpróbálom megmenteni a kapcsolatunkat, mert érzem, hogy van rá lehetőség. Viszont ha nincs, akkor sincs semmi baj. Egy fantasztikus férfivel töltöttem el gyönyörű és tapasztalatokkal teli jó néhány hónapot, rengeteg nevetéssel, szeretettel és boldogsággal.
Megint sírok, de azért, mert boldog vagyok. Mert büszke vagyok ránk, bármi is lesz ennek a vége. Büszke vagyok rá, amiért ennyire odaadó és gondoskodó, arra, hogy mennyire okos és jóképű, büszke vagyok magunkra, arra, hogy ilyen őszinte és mély kapcsolatot sikerült felépítenünk és magamra is az vagyok, mert megtaláltam a számomra megfelelő személyt. Csak egy dolgot rontottam el: az időpontot. Elsőre kifogni a férjemet nem szerencsés dolog 18 évesen.
Félek, mert nem látom a fényt az alagút végén, félek, mert semmi sem ugyanolyan, mint az elején. Félek, bármi is lesz a végkifejlet és félek attól is, hogy rosszul fogok dönteni. Elképesztő lelkiismeretfurdalásom van, amiért így és ilyen hirtelen törtem ki, amiért ezzel befolyásolom őt is, de sajnos nem tudok mit csinálni, én sem ismertem ezt az oldalamat eddig.
Kicsúszott a kezemből az irányítás. Mondhatom, a legjobbkor, ilyen az én formám. Vissza akarok térni. Csak saját magam árnyéka vagyok és ezzel nem csak én vagyok így: az egész környezetem tele van katasztrófákkal. Roppant felemelő érzés minden nap mindenkivel meghalni, de ez van. Majd lesz jobb is, nem?
Nem szabad döntésképtelenné válnom. Össze kell szednem magam.
2011. november 14., hétfő
Nehéz az élet
Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Erős fogok maradni. Erős leszek. Nem lesz semmi baj. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Minden rendben lesz. Erős vagyok. Nem sírok. Nem sajnáltatom magam. Erős leszek. Nem lesz semmi baj.
Gyűlölöm az apámat. Mindennél jobban. Sírva hívott fel egy órányi ordibálás után, hogy ígérjem meg neki, hogy szeretem.
Nehéz ekkora gyűlölettel együtt élni. Nehéz ekkora gyűlölettel valaki mást szeretni. Nehéz ekkora gyűlölettel nem csak magammal foglalkozni. Nehéz ekkora gyűlölettel tisztán látni, érezni, gondolkozni.
Folyton könnyes a szemem, de nem akarok többet sírni. Folyton gombóc van a torkomban, de nem akarok kiabálni. Tele vagyok méreggel, de inkább nevetek, mert úgy könnyebb. Nem akarok gyenge lenni, de az vagyok.
Miatta vagyok gyenge. A mi családunkban senki sem gyenge, csak ő. Ez is az ő hibája. Minden az ő hibája. Az is az ő hibája lesz, ha soha többé nem leszek képes szeretni, hinni a családban vagy felszabadultan nevetni.
Gyűlölöm őt, tiszta szívből.
Gyűlölöm az apámat. Mindennél jobban. Sírva hívott fel egy órányi ordibálás után, hogy ígérjem meg neki, hogy szeretem.
Nehéz ekkora gyűlölettel együtt élni. Nehéz ekkora gyűlölettel valaki mást szeretni. Nehéz ekkora gyűlölettel nem csak magammal foglalkozni. Nehéz ekkora gyűlölettel tisztán látni, érezni, gondolkozni.
Folyton könnyes a szemem, de nem akarok többet sírni. Folyton gombóc van a torkomban, de nem akarok kiabálni. Tele vagyok méreggel, de inkább nevetek, mert úgy könnyebb. Nem akarok gyenge lenni, de az vagyok.
Miatta vagyok gyenge. A mi családunkban senki sem gyenge, csak ő. Ez is az ő hibája. Minden az ő hibája. Az is az ő hibája lesz, ha soha többé nem leszek képes szeretni, hinni a családban vagy felszabadultan nevetni.
Gyűlölöm őt, tiszta szívből.
Sodródjunk!
Abba kell hagynom az agyalást, a drámázást, a hisztizést. Össze kell szednem magam. Nincs értelme még azon gondolkoznom, hogy mi lesz, ha... Kicsit hagynom kell magam, hadd sodorjon a víz, nem szabad rágörcsölnöm egy kapcsolatra, ahhoz még túl fiatal vagyok, vagyunk. Mindig olyan előrelátó vagyok, van 6 tervem, olyan nem lehet, hogy valami bizonytalan az életemben; de így nem élhetek, el kell tudnom lazulni.
Addig leszek vele, ameddig jó, ameddig jól érzem magam vele, nem idegesít folyamatosan, ameddig nem teher vele lenni. Amíg adunk egymásnak, addig minden rendben. Ha pedig már nem, tudnunk kell lépni. Tudnunk kell dönteni. Mindkettőnknek. Így van ez rendjén.
Nem baj, ha már nem égek 1000 fokon, nem baj, ha élvezem a nélküle töltött időt is és nem baj, ha néha összevitázunk vagy nincs mindig kedvem csüngeni a nyakán. Ettől még szeretem. Egy igazán komoly kapcsolat két ember között szerintem így működik jól. Megvannak a saját dolgaink, hobbijaink, terveink, elkepzeléseink, egymással, de egymás nélkül is. Attól, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, még nem nőttünk össze.
Remélem, túl leszek ezen a pánikon és nem rontottam mindent el. Ő türelmes és várakozò, engem meg nem hajt a tatár, szóval van még időm eldönteni, hogyan tovább.
Pénteken jön, van pár jó programötletem. Kíváncsi vagyok a fejleményekre, igykszem pozitívan hozzáállni. Ráérünk. Ezt kell mondogatnom magamban.
Ráérünk.
Addig leszek vele, ameddig jó, ameddig jól érzem magam vele, nem idegesít folyamatosan, ameddig nem teher vele lenni. Amíg adunk egymásnak, addig minden rendben. Ha pedig már nem, tudnunk kell lépni. Tudnunk kell dönteni. Mindkettőnknek. Így van ez rendjén.
Nem baj, ha már nem égek 1000 fokon, nem baj, ha élvezem a nélküle töltött időt is és nem baj, ha néha összevitázunk vagy nincs mindig kedvem csüngeni a nyakán. Ettől még szeretem. Egy igazán komoly kapcsolat két ember között szerintem így működik jól. Megvannak a saját dolgaink, hobbijaink, terveink, elkepzeléseink, egymással, de egymás nélkül is. Attól, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, még nem nőttünk össze.
Remélem, túl leszek ezen a pánikon és nem rontottam mindent el. Ő türelmes és várakozò, engem meg nem hajt a tatár, szóval van még időm eldönteni, hogyan tovább.
Pénteken jön, van pár jó programötletem. Kíváncsi vagyok a fejleményekre, igykszem pozitívan hozzáállni. Ráérünk. Ezt kell mondogatnom magamban.
Ráérünk.
Published with Blogger-droid v2.0.1
2011. november 8., kedd
Kerek egy hét alatt
megfordult bennem a világ. Eddigi életemben nem sírtam annyit, mint ebben a hét napban; eddig minden napra jutott egy, ha nem kettő. A legrosszabb, hogy nem tudom, igazából miért.
Csak sorolom magamban az okokat, de nem találok semmi konkrétat. Biztosan valamik együttes hatása ez, de mivel nem tudom, mik azok, azt sem tudom, mi rájuk a megoldás.
Már minden eszembe jutott. Egyik pillanatban a távolságot okolom, a következőben a gyengeségemet, a családomat, vagy az iskolát. De sohasem őt.
Két egymást követő hétvégét is fenn töltöttem. Az első hétvége még jó volt, bár egyszer ott is elkapott a sírás. Apának tulajdonítottam az egészet, de így, utólag már nem vagyok biztos abban, hogy csak miatta. Ezután szerdán borult ki a bili. Csakúgy, random nekiálltam zokogni, amikor eszembe jutott ő és önkénytelenül gondolkozni kezdtem mindenen. Mindent elmondtam neki, hisz titkolni nem tudtam volna. Pénteken, amikor ismét elindultam hozzá, majd' belehaltam abba a 4 órába, mire találkoztunk. Nagyot dobbant a szívem, amikor végre megláttam őt, de utána valahogy megint minden romlásnak indult. Már nem csak nélküle, de vele is agyaltam.
Mondanom sem kell, nem ez volt a legjobb hétvégénk. Hol én sírtam, hol ő, hol együtt. Első éjszaka nem aludtam jóformán, annyira zakatolt a szívem, de másnap a Citadellán egy kicsit megnyugodtam. Este megint elborult az agyam, majd másnap reggel is, itthon is, hétfőn is és ma is.
Nehéz.
Nem tudom, mit kéne tennem. Mindenről ő jut eszembe, ami agyalással jár, szóval már zenét sem tudok hallgatni, mert a legtöbb rá emlékeztet. Folyamatosan idegességet érzek, remegek és gombóc van a torkomban. Az egyik pillanatban összeszedem magam és azt mondom, hogy folytatom, addig, amíg el nem múlik ez a rossz érzés, mert érünk annyit és igenis így van, de a következőben vacillálok. Már nem ugyanolyan, mint régen? Nem. Változnak a dolgok? Mindig. De vajon tényleg baj ez? Nem tudom.
Nem lennék képes őt bántani, de valami mégsem jó. Pont félidőben vagyunk, 8 hónapja vagyok vele és még 8 hónap, mire felköltözöm Pestre.
Egyszerűen besokalltam. Mindentől. Megszoktam, hogy együtt vagyunk, a nyarat szinte csak vele töltöttem és életem legfantasztikusabb és élménydúsabb időszaka is volt. De amióta elkezdődött az iskola, az ősz, egyszerűen fáradtnak érzem magam, amire jön egy nagy adag idegesség, arra pedig az agyalás, hogy vajon mi rossz, min kéne változtatni és hogy hogy múlhatna el. Nincs időm semmire az utazás miatt, nem vagyok az itthoniakkal, neki is nehéz a családja miatt, szóval valahogy úgy érzem, két szék között a földre estünk.
Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, megnyugodnék-e, ha véget vetnék a kapcsolatnak. Nem hiszem, ahhoz túlságosan szeretem és féltem őt; ugyanakkor nem nézhetem csak az ő érdekeit.
Nem tudok ésszerűen gondolkozni, csak agyalni, pörögnek bennem a gondolatok. Ez mi? Ez mit jelent? Tíz nap múlva találkozunk, ő jön hozzám. Ez még csak a második nap nélküle, de megüt a guta a sok agyalástól. Nem vagyok önmagam.
Megvárom a következő találkozót, úgy érzem, azután már tudni fogok dönteni. Nem akarom feladni, az első megingáskor elfutni, de ezt az idegességet sem bírom. Lehetséges az, hogy pár nap alatt elmúljon az, amit iránta érzek? Lehetnek ilyen mély krízisek egy kapcsolatban? Mit nem adnék azért, hogy egy kicsivel több tapasztalatom legyen és összeszedhessem magam! A szünet létező és működő dolog? Lehet-e egyáltalán szünetről beszélni a mi kapcsolatunkban, amikor eleve két hétig most nem is találkozunk? Úgy érzem, megfulladok! Folyton csak a pótcselekvés, a telefon, az sms, a gtalk, de nincs itt, nem érzem az illatát és nem érhetek hozzá.
Azt mondják, a távolság olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat csak tovább szítja. Eddig teljesen biztos voltam abban, hogy ránk az utóbbi igaz, de nem tudom, a továbbiakban tudok-e olyan erős lenni, hogy ezt folytassam. Érettségi, továbbtanulás, költözés, család, mindez még 8 hónapon keresztül, nélküle. Lehet, egy kicsit későn vettem észre, hogy nem működik valami.
Van még visszaút? Mi az? Félek, bármi is jön, rettegek. Most egyszerűen sehogy se jó, rajta kívül, mert ő olyan megértő és türelmes. Ha ő nincs, semmim sincs, mert mindent, amim van, tőle kaptam. Nem hibáztathatok senkit, még magamat sem, mert ezek érzések. Sohasem hazudtam neki és nem is fogok, ezért merem leírni mindezt. Ő is tudja, én is tudom, így fair.
Istenem! Nagyon-nagyon nem akarom bántani őt, de így, ez nekem sem jó...! Mindenkinek megvan a maga harca, nem vállalhatom fel mindkettőnk fájdalmát, de bár megtehetném.
Ez nem a mi krízisünk, hanem az enyém.
Valaki pofozzon már fel!
Csak sorolom magamban az okokat, de nem találok semmi konkrétat. Biztosan valamik együttes hatása ez, de mivel nem tudom, mik azok, azt sem tudom, mi rájuk a megoldás.
Már minden eszembe jutott. Egyik pillanatban a távolságot okolom, a következőben a gyengeségemet, a családomat, vagy az iskolát. De sohasem őt.
Két egymást követő hétvégét is fenn töltöttem. Az első hétvége még jó volt, bár egyszer ott is elkapott a sírás. Apának tulajdonítottam az egészet, de így, utólag már nem vagyok biztos abban, hogy csak miatta. Ezután szerdán borult ki a bili. Csakúgy, random nekiálltam zokogni, amikor eszembe jutott ő és önkénytelenül gondolkozni kezdtem mindenen. Mindent elmondtam neki, hisz titkolni nem tudtam volna. Pénteken, amikor ismét elindultam hozzá, majd' belehaltam abba a 4 órába, mire találkoztunk. Nagyot dobbant a szívem, amikor végre megláttam őt, de utána valahogy megint minden romlásnak indult. Már nem csak nélküle, de vele is agyaltam.
Mondanom sem kell, nem ez volt a legjobb hétvégénk. Hol én sírtam, hol ő, hol együtt. Első éjszaka nem aludtam jóformán, annyira zakatolt a szívem, de másnap a Citadellán egy kicsit megnyugodtam. Este megint elborult az agyam, majd másnap reggel is, itthon is, hétfőn is és ma is.
Nehéz.
Nem tudom, mit kéne tennem. Mindenről ő jut eszembe, ami agyalással jár, szóval már zenét sem tudok hallgatni, mert a legtöbb rá emlékeztet. Folyamatosan idegességet érzek, remegek és gombóc van a torkomban. Az egyik pillanatban összeszedem magam és azt mondom, hogy folytatom, addig, amíg el nem múlik ez a rossz érzés, mert érünk annyit és igenis így van, de a következőben vacillálok. Már nem ugyanolyan, mint régen? Nem. Változnak a dolgok? Mindig. De vajon tényleg baj ez? Nem tudom.
Nem lennék képes őt bántani, de valami mégsem jó. Pont félidőben vagyunk, 8 hónapja vagyok vele és még 8 hónap, mire felköltözöm Pestre.
Egyszerűen besokalltam. Mindentől. Megszoktam, hogy együtt vagyunk, a nyarat szinte csak vele töltöttem és életem legfantasztikusabb és élménydúsabb időszaka is volt. De amióta elkezdődött az iskola, az ősz, egyszerűen fáradtnak érzem magam, amire jön egy nagy adag idegesség, arra pedig az agyalás, hogy vajon mi rossz, min kéne változtatni és hogy hogy múlhatna el. Nincs időm semmire az utazás miatt, nem vagyok az itthoniakkal, neki is nehéz a családja miatt, szóval valahogy úgy érzem, két szék között a földre estünk.
Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, megnyugodnék-e, ha véget vetnék a kapcsolatnak. Nem hiszem, ahhoz túlságosan szeretem és féltem őt; ugyanakkor nem nézhetem csak az ő érdekeit.
Nem tudok ésszerűen gondolkozni, csak agyalni, pörögnek bennem a gondolatok. Ez mi? Ez mit jelent? Tíz nap múlva találkozunk, ő jön hozzám. Ez még csak a második nap nélküle, de megüt a guta a sok agyalástól. Nem vagyok önmagam.
Megvárom a következő találkozót, úgy érzem, azután már tudni fogok dönteni. Nem akarom feladni, az első megingáskor elfutni, de ezt az idegességet sem bírom. Lehetséges az, hogy pár nap alatt elmúljon az, amit iránta érzek? Lehetnek ilyen mély krízisek egy kapcsolatban? Mit nem adnék azért, hogy egy kicsivel több tapasztalatom legyen és összeszedhessem magam! A szünet létező és működő dolog? Lehet-e egyáltalán szünetről beszélni a mi kapcsolatunkban, amikor eleve két hétig most nem is találkozunk? Úgy érzem, megfulladok! Folyton csak a pótcselekvés, a telefon, az sms, a gtalk, de nincs itt, nem érzem az illatát és nem érhetek hozzá.
Azt mondják, a távolság olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat csak tovább szítja. Eddig teljesen biztos voltam abban, hogy ránk az utóbbi igaz, de nem tudom, a továbbiakban tudok-e olyan erős lenni, hogy ezt folytassam. Érettségi, továbbtanulás, költözés, család, mindez még 8 hónapon keresztül, nélküle. Lehet, egy kicsit későn vettem észre, hogy nem működik valami.
Van még visszaút? Mi az? Félek, bármi is jön, rettegek. Most egyszerűen sehogy se jó, rajta kívül, mert ő olyan megértő és türelmes. Ha ő nincs, semmim sincs, mert mindent, amim van, tőle kaptam. Nem hibáztathatok senkit, még magamat sem, mert ezek érzések. Sohasem hazudtam neki és nem is fogok, ezért merem leírni mindezt. Ő is tudja, én is tudom, így fair.
Istenem! Nagyon-nagyon nem akarom bántani őt, de így, ez nekem sem jó...! Mindenkinek megvan a maga harca, nem vállalhatom fel mindkettőnk fájdalmát, de bár megtehetném.
Ez nem a mi krízisünk, hanem az enyém.
Valaki pofozzon már fel!
2011. november 3., csütörtök
Na jó,
elég a bőgésből és a hisztiből a kurvaanyját, saját magamat hergelem bele a butaságaimba. Nem értem, mit félek olyan dolgokon, a mik még meg sem történtek. Szeretem őt, csak egyszerűen belefanyarodtam a távkapcsolatba, de túlélem, mert erős vagyok és mert ha ennyi időt kibírtam így, ennek a felét már amúgy is ki fogom. Ha fél lábbal is.
Most egy kicsit olyan,
mint még a legelején.
Egyik pillanatban nagyon akarom, a következőben kételkedem. Nem tudom általában, mit akarok. Hiányzik, mindig, vele szeretnék lenni, csak olyan zavarba ejtően új az érzés. Mintha újra szűz lennék.
Nem tudom, ez mit jelent, remélem, nem rosszat, de jó lenne, ha abba tudnám hagyni az agyalást, mert már az agyamra megy...
Egyik pillanatban nagyon akarom, a következőben kételkedem. Nem tudom általában, mit akarok. Hiányzik, mindig, vele szeretnék lenni, csak olyan zavarba ejtően új az érzés. Mintha újra szűz lennék.
Nem tudom, ez mit jelent, remélem, nem rosszat, de jó lenne, ha abba tudnám hagyni az agyalást, mert már az agyamra megy...
2011. november 1., kedd
Fáradt vagyok.
Annyi minden pörög a fejemben, hogy már nem bírok vele. Sok volt a zaj, a család, a veszekedés, az utazás, a baj, a szerelem; pihenni szeretnék. Megállás nélkül beteg vagyok, folyton szédülök és ideges vagyok. Mindenre és mindenkire. Bárhol is legyek, csak házon kívül vagyok boldog. Nem bírom a négy falat.
Fáradt vagyok.
Published with Blogger-droid v2.0
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)