Őszintén

Még mindig nem mondok újat, csak egyszerűen muszáj beszélnem. Ő is olvas; kicsit már megbántam, hogy anno megmutattam neki a blogot, de így könnyebb őszintének és összeszedettebbnek lenni.
A dolgok változtak, méghozzá visszafordíthatatlanul. Ki szeretnék mondani pár dolgot, amiket eddig halogattam, vagy csak körülírtam, talán könnyebb lesz a szívemnek. Semmi sincs kőbe vésve, bármi változhat és ez a szép az érzésekben. Kezdem megszokni őket kicsit.
Nem tudom, hogy lehet-e még szerelemnek nevezni azt, amit iránta érzek. Ez a jelenre nézve nem gond, nem sietünk sehová, de az egyre biztosabb, hogy nem leszünk együtt örökké. Sokan mondták, hogy ha elbizonytalanodok az érzéseimben, az már régen rossz, de én nem így gondolom. Az én helyzetemben minden bizonytalan, persze, hogy ezer meg egy kérdést teszek fel magamnak. Tudom, hogy még szeretem. Bármikor, amikor rosszabb passzban látom, szívem szerint addig ölelném, amíg meg nem vigasztalom. Abban a kemény másfél napos két hetes szünetben nyilvánvalóvá vált, hogy nem nagyon tudnám őt nélkülözni. Tisztázódnak bennem azok, amiért nem akarok vele lenni és amiért igenis vele akarok lenni.
A pániknak oka volt. Annyi tervem van a jövőmet nézve és annyi mindent szeretnék kipróbálni, hogy megijedtem a skatulyától. Alig voltunk még együtt, egyszerűen nem értem saját magamat, hogy mitől ijedtem meg, de megijedtem. Talán ismerjük valamennyien az érzést: nekem "csak" ennyi jutott? A csak nem degradáló, egyszerűen arról van szó, hogy nincs tapasztalatom, nem tudom, mit tartok a kezemben. Érzem, de nem tudom pontosan. Az is teljesen egyértelmű, hogy kíváncsi vagyok, milyen lehet mással együtt lenni. Nem a szexre gondolok első sorban, mert ez nem hajt, csak egyszerűen milyen lehet más fiúval bizalmas kapcsolatot kialakítani. Vannak, akik teljesen elégedettek azzal, amijük van és eleve érettebben gondolkoznak és nem akarnak igazán tapasztalatot szerezni, mert tanultak mások hibáiból, de azt hiszem, én nem ilyen vagyok. Ostoba vagyok és széllel-bélelt.
Nem nevezném kérdésnek, inkább valamilyen lehetőségként élem meg, hogy mi lesz majd, ha egyszer úgy érzem, nem elég az érzés és mást akarok. Én úgy érzem - aztán lehet, helytelenül és ott rontom el a legjobban, de - hogy jobb, ha ezekről ő is tud.
Nem arról van szó, hogy nem lennék neki hálás minden velem töltött percéért, de van, amikor kiidegel. Már mondtam, nem vagyunk könnyű esetek, ráadásul még fiatalok vagyunk és kajlák. Minden bizonnyal ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem, a legcsodálatosabb teremtés a földön, a legbiztosabb támaszom és legnagyobb bizalmasom, a legjobb barátom és a szeretőm, csak nem tudom még, hogy ez elég-e nekem. Többet elképzelni sem tud az ember, de valahol hiányérzetem van. Sokszor mondtam már ezt is, de most mondom még egyszer: túl korán találkoztunk.
Soha nem akarnám őt bántani, óvnám minden bajtól és rossztól, de nem hordozhatom a tenyeremen. Ő a legjobb, de egyben a legkérdésesebb dolog is az életemben, pedig elhihetitek, nekem aztán csak kérdőjelek vannak a jövőmben.
Jó, hogy van nekem és úgy érzem, mindig is szeretni fogom őt. Ameddig csak bírok, vele akarok lenni, mert ő az egyetlen dolog az életemben, amit működőnek és jónak érzek. Nem akarom, hogy mostantól azt számolgassa, mikor vetek véget a kapcsolatunknak, mert nem akarok. Miért akarnék? Nem is lenne rá nagyon okom a hülyeségeit leszámítva, mert a mérlegen még mindig az általa kapott szeretet és jóság a nehezebb. Csak egyszerűen nem szeretnék megalkudni és ez dolgozik bennem. Nem fogom tudni örökké visszatartani.

Általában

jól vagyok. Nevetek, mosolygok, magamat adom, beszélgetek és igyekszem nem mutatni, hogy nincs minden rendben. Eleinte nem így volt, de észrevettem, hogy senkit nem érdekel igazán a bajom. Vagyis, meghallgatnak, bólogatnak, simogatják a hátam, hogy minden rendben lesz, hogy nincs már sok hátra, utána pedig mennek és foglalkoznak a saját problémáikkal és ez így van rendjén. Mindenkinek a maga keresztje a fontosabb.
Csak amikor valami történik, valami rossz, valami zavarba ejtő és elfelejtik, hogy én nem vagyok jól, hogy nem az vagyok, aki pár hónappal ezelőtt, érzem, hogy megroppanok. Szó szerint.
Minden nap felépítem magam, újra és újra. Minden nap újra összeszedem a reményeimet, azokat a dolgokat, amikből az életem áll és percről percre illesztem újra össze a darabjaimat. Ingatag kártyavár.
Aztán valami történik, valami apróság és csak sírok, csendesen zokogok, órákon keresztül, minél halkabban, úgy, hogy belefájdul a torkom, a fejem, a tüdőm, a szívem... Nézem magamat a tükörben, vörös, kisírt szemekkel és csak még csalódottabb leszek. Minden reggel fogmosás után belevigyorgok a tükörbe, hogy lássam, mit látnak mások. Aztán amikor azt látom meg benne, ami valójában vagyok, megijedek. Nem tudok felnézni.
Egy roncsnak érzem magam. Erőlködöm, erőlködöm, de nem találom magam. Nem tudom, mit akarok, nem tudom, még mennyit bírok. Erősnek érzem magam, de folyton megbotlok. És minden reggel ugyanonnan indulok. Minden nap tartogat számomra egy újabb nagy csalódást. Senki sem az, akinek mutatja magát, még akkor sem, ha azt hittem, ismerem.

Ő is hiányzik. Hiányzik az, amilyenek nem sokkal ezelőtt voltunk. Hiányzik a kitartásom, a magabiztosságom, az önbizalmam...a bátorságom. Egy senkinek érzem magam. Alig várom már, hogy elmehessek innen, hogy új embereket ismerhessek meg egy új helyen, ahol elfelejthetem ezt a rengeteg keserűséget és kínt. Hiányzik a boldogságom. Látni akarom a szépet a világban...

Négy napot voltunk együtt,

megállás nélkül, mint mindig. Nem mondom, hogy nem megerőltető. Egyikünk sem könnyű eset és nem mondom, hogy nincsenek pillanatok, amikor elkeseredek vagy marhára elegem van belőle, de azt hiszem, ez egy párkapcsolat része, főleg olyané, ami mindkettőnknek elég új. Fiatalok vagyunk és csiszolódnunk kell. És ezt el kell tudnom fogadni, ha nem akarok egyedül elpatkolni. Márpedig nem akarok.
Amikor szombat este megérkeztem hozzá, nyugodt voltam, de amikor a ház elé értünk, elsírtam magam a kocsiban és nem nagyon tudtam abbahagyni. Azt hiszem, ezek a megkönnyebbülés könnyei voltak. Végre ott és végre vele, távol innen, távol tőlük. Jó volt odabújni hozzá, megsimogatni az arcát és megszagolni a nyakát. Kicsit mintha más illata lett volna, kicsit mintha változott volna az, ahogy ránézek, kicsit minden más lett, de kezdem megszokni, elfogadni, mert így is jó. Régen azért jobb volt, de nem romlott el.
Jó volt vele. Elmentünk teázni, úgy olvastunk újságot egymás mellett, mint a nagyok. Nézegettünk szakokat az egyetemre és nevettünk, sokat nevettünk és beszélgettünk.
Vasárnap este hívott anya, hogy apa felgyújtotta a konyhát, jó lenne, ha holnap egész korán hazamennék és Őt is hoznám magammal, sőt, másokat is, mert nagy meló lesz. Az összes fal fekete, minden kormos.
Nem mondom, hogy nem ijedtem meg. Nem csak attól, ami otthon vár, hanem attól is, hogy még együtt leszünk másfél napot. Egyik felem mindig örül, a másik pedig retteg a katasztrófától.
Persze nem történt semmilyen katasztrófa. Nagy segítség volt, nem csak a munkát illetően. Apa folyton mindent visszapakolt, gondolom azért, mert ha minden a helyén van, úgy érzi, nem csinált semmit. Mindent legalább ötször kellett kihordani, nem lehetett tőle haladni és nem elég, hogy az ő balfaszságának gyümölcsét mi szívtuk meg, mert ő nem nagyon segített, de még akadályozott is mindenben. Rettenetesen ideges voltam, de nem csak én, mindegyikünk, aki ott volt. De végeztünk és nagyon szép lett a konyha.

Abba kell hagynom az agyalást és a tervezgetést. Tudom, mi indította el bennem a lavinát. Nem szabad pánikolnom attól, hogy mi lesz ha..., mert nem lesz semmi baj. Lassan sikerül tudatosítanom magamban, hogy semmi sem kötelező és kiszállhatok, ha nem jó. Nem szabad erre készülni, meg kell próbálni rendbe hozni, de nem kötelező maradni. Egyikünknek sem.
Jó hétvégénk volt, 6 nap múlva újra találkozunk. Nem bízom el magam és ő sem, mindkettőnknek eljutott az agyáig, hogy vége is lehet, de mindketten azért dolgozunk, hogy együtt jobb legyen. Nem ígérhetek semmit, nem szabad, de bármi megtörténhet. Nem óvhatom meg magam minden konfliktustól és bajtól, szenvedéstől, hiszen ez a boldogság ára. Nincs jó rossz nélkül és fordítva. Nem vagyok már olyan naiv, nem hiszem azt, hogy nekem minden kijár.
Szépen lassan szedem össze magam. Itthon még mindig olyan, mintha egy elefánt ülne a mellkasomon, meg akkor is, amikor Ő hazamegy és még mindig félek a nélküle eltöltött és a vele eltöltött időtől is, de nem baj, csináljuk. Őt az teszi boldoggá, hogy vele vagyok, engem pedig az, hogy ő boldog. Nekem ez egy elég jó kompromisszumnak tűnik.
A saját életem a saját kezemben van, minden felelősség az enyém. Tudom lassan, hol a helyem és hogy kinek tartozom én is felelősséggel. Az élet nem habostorta, de ettől még szép. Úgy pedig még sosem volt, hogy sehogy se lett volna.

Ha sokat hallgatom, elhiszem. Ezzel nyugtatom magam.

Bánatos balladáktól tajtékzik a tenger,
szomorú éjszakák után, örömteli a reggel.
Szemhéj csukódik, pupilla tág,
fel a fejjel Magyarország. Guten Tag!
Élvezd amíg van még mit, mintha ez a perc lenne az utolsó,
nem attól haladsz előre, ha összevissza futkosol.
Palota vagy piszkos ól,
az biztos minden úr szereti a nőket,
hát szeress te is biztosúr.
Tiszta sor: Az élet téged igazol
senki sem bánt, ha járod utad örömittasul.
Élvezd hogyha rád tör a lámpaláz,
semmi sem bonyolult annyira, h ráparázz.
Nyáron-télen a népem szolgálom és védem,
neked én vagyok , nekem te vagy a testvérem.
Élvezd még ha fáj is minden egyes frázis,
a külvilág csak színfalak, szívedben a bázis.

refr:
Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

Élvezd..
Ha nekem jó, jó neked..
Ha üres a fejed lesz mivel megtöltened.
Ha nap süti szemedet,
mindegy a szereped
a lényeg a szeretet.
Élvezd..
Hogy minden rosszban van valami,
ha önmagad maradsz is lehetsz még valaki.
Élvezd..
Hamunak látszik, ami marad itt,
de ne gondolkodd túl a dolgokat, mert maradt valami.
Élvezd ..
Hisz ugyanúgy mindenki téveszt..
Tapasztalod majd később pont ezért lesz,
ne vedd magad komolyan, okosítás hiába van.
Az én világomban vakot vezet a világtalan.
Élvezd..
Hogyha rontottál tanulhatsz belőle,
ilyenkor nincs más hátra, mint előre.
A rosszat jó követ, nem lesz folyton nehézség.
Nembaj ha nem sportolsz, lehet félegészség
élvezd az életnek minden egyes percét.
Megérdemled az időt, hogy tartalmasan teljék.

Élvezd a napsütést, hogy éppen nem esik..
Élvezd a munkát, tudod, hogy az nemesít..
Élvezd, hogy valamihez tisztán jutsz hozzá..
Így nem kell aggódnod, hogy jön a jakobinus puttonyszám.

Ha beborul az ég és jön a jégeső,
mosolyogva dobj be velünk egy Jager sört.

refr:
Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

Élvezd..
Ha nekem jó, jó neked..
Ha üres a fejed lesz mivel megtöltened.
Élvezd..
Ha nap süti szemedet,
mindegy a szereped
a lényeg a szeretet.
Élvezd..
Hogy minden rosszban van valami,
ha egymagad maradsz is lehetsz még valaki.
Élvezd..
Hamunak látszik, ami marad itt,
de ne gondolkodd túl a dolgokat, mert maradt valami.

refr:
Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom,
úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.

Élvezd hogy látsz, szagolsz, érzel,kelsz, fekszel
Hogy a szeret rád mosolyog ezerszer,
élvezd az illatot ez a szabadság,
tárd ki a szárnyad, repülj el rabmadár.

Csalódások

A csalódások időszakát éljük. Én most élem meg a legrosszabbul. Csalódunk barátokban, a családunkban, a szeretetben, a szerelemben, hitben, emberekben, akiknek újra és újra megadjuk a következő esélyt. Csalódunk abban, amiben eddig hittünk, a világban és legfőképpen önmagunkban. Úgy érzem, mintha nem lenne több esély. Senkinek sincs. Olyan elhasználtnak érzem a világot, senki nem értékel semmit. Ez egy már annyiszor átrágott-megrágott téma, de amikor eluralkodik az emberen, lenyomja a víz alá. Utálok mindent és mindenkit. Senki sem tud már nekem újat mutatni? Undorodom...mindentől. Egyszerűen... Nem is tudok már mit mondani. Álljon mindenki a talpára! Köztük én is.

Beszélgettünk.

Nagyon megnyugtató, hogy bármit megoszthatok vele, még olyan dolgokat is, amiket amúgy nem szoktak párok megbeszélni.
Azt mondta, neki az nagyon fura, hogy ahelyett, hogy örülnék, hogy találkozunk, inkább még idegesebb leszek. Hogy amíg távol vagyunk egymástól, nyugodtabb vagyok.
Eddig nem volt így, de tudjátok, rettenetesen fárasztó ez az egész a várakozással. Annyira nagyon szükségem lenne arra, hogy itt legyen, de nincs és ez ellentmondásokat gerjeszt bennem. Ebből fakad ez a se veled, se nélküled is. Bele vagyok savanyodva a hiányba és valami olyanért utálom őt, amiről nem is ő tehet: a távolság. Ez olyan "minek vagy itt, ha úgyis elmész". Az agyam tudja, hogy ez nem így működik, de a szívem néha tiltakozik. Nem gondoltam volna, hogy ez így fog kijönni rajtam. Nyolc hónapig nagyon-nagyon jól bírtam, de októberben elszakadt valami. Türelmetlen vagyok, vagy mindent akarok, vagy semmit. Nem tudom, mi lesz a következő lépés. Lehet, megszokom a helyzetet és megint jobban leszek, vagy valami önpusztító szarba kezdek, esetleg olyannyira nem fogok tudni megint foglalkozni a saját érzéseimmel és érdekeimmel, hogy magamat is megutálom. Egyszer már megtörtént, még egyszer nem akarom.
Utálom, hogy ilyen önmarcangolós dramaqueen lettem. Én mindig a józanságomról és a következetességemről voltam híres, nem az ilyen hullámokról. Ezeket mindig magamban intéztem el, de most mindenre kihat. Hülyének néztem azokat az embereket, akik a szerelem vagy éppen annak a hiánya miatt befordulnak vagy utálkoznak, esetleg féltékenyek, de most már én is tudom, milyen.
Az elmúlt időszakban egy kicsit meghaltam, aztán újjá születtem, csak valahogy mégsem. Nem akarom, hogy meghaljon bennem bármi is.
A jó dolgok miért nem tudnak csak egyszerűen jók maradni?

Fáradt vagyok.

Nagyon-nagyon fáradt. Tele a hócipőm mindennel, de nagyon.
Meghallottam a hangját a telefonban és összeszorult a szívem. Holnap megyek hozzá. Várom is meg nem is. Szívesen megyek is meg nem is. Félek is meg nem is.
Megkaptam a továbbtanulási könyvet. Öröm helyett kétségbeesést érzek.
Utálok itthon lenni, minden másodperc kínzás.
Nagyon-nagyon fáradt vagyok. Úgy érzem, semmire sem vagyok képes. Csak ülnék egy szobában, elzárva a külvilágtól, hallgatnám a csendet és vegetálnék. Nem akarok menni sehová, nem akarok mosolyogni, nem akarok beszélni. Fáj mindenem, főleg a szívem.
Elfáradtam. Rettenetesen.

Husky Rescue - New Light of Tomorrow (Bonobo Remix)

Elmélkedés

Az új sportom az ejtőernyőzés lett.
Februárban repülőre szálltam, egy hónappal később pedig kiugrottam. Zuhantam három hónapon keresztül, csak zuhantam, elveszítettem önmagam, ugyanis a szerelembe esés - nem hiába nevezik így - ezzel jár. Valamikor nyáron sikerült kiengednem az ernyőmet és onnantól kezdve lebegtem. Minden tökéletes volt.
A föld viszont közeledik, a szerelem változik és beleszól az élet. Nem vettem észre, hogy hat rám a gravitáció, egyszer csak nagyot koppantam és azóta se tudok felállni. Fáj mindenem: a fejem, a lábam, a fenekem. Lehúz engem a rossz, a család, a baj, nem találom a helyem, nem tudok repülni.
A szerelem legnagyobb próbája nem a távolság és nem is az idő, hanem az élet. Ha a szarban is kitart, valóban annyit ér, amennyit mi gondolunk róla, de szerintem az is lehet, hogy csak egyszerűen nem érezzük, hol van a még és a már nem határa. Nem tudom, hogy az újra létezik-e, van, aki azt mondja, igen, de van, aki azt, hogy ha valami visszajön, akkor az soha nem is múlt el. Remélem, rám az utóbbi igaz. :)
Összeszedettebbnek érzem magam. A kezdeti sokk elmúlt, már nincs bennem a mileeszhaazlesz, mert ha az lesz, akkor az van. Ha véget kell vetni, akkor véget kell vetni. Nem kötelező szeretni. Megijesztett a szerelem szabadossága, a sok lehetőség. Eddig baromi egyértelmű volt minden, aztán egyszer csak nem, nem csoda, hogy hirtelen ki akartam farolni a helyzetből.
Még várok. Úgy gondolom, ránk érdemes. Ha hiszem és akarom, lehet ez még jó. Önzőség-e vagy sem, kihasználás-e vagy sem, azt hiszem, jelen pillanatban nem vagyok olyan helyzetben, hogy életem egyetlen biztos támaszától megfosszam saját magam.
Lehet, holnap megint mást fogok gondolni, nem tudom, van rá esély, de legalább már nem érzem azt a kilátástalan pánikot magamban, mint az elején. Megéltem a poklot, életem legfosabb őszi időszakán vagyok - azt hiszem - túl, ennél rosszabb már tényleg nem lehet.
Nem baj, ha változik a szerelem, nem baj, ha mi is változunk. Nem baj, ha baj van, együtt sok mindent meg lehet oldani. Nem baj, ha elszáll a rózsaszín köd, nem baj, ha néha összeveszünk. Nem baj, ha néha idegesít és az sem baj, ha néha én őt. Nem baj, ha sok lesz, nem baj, ha még mindig kevés. Rugalmasak vagyunk és fiatalok. Annyi a lehetőségünk, ahány napunk még hátra van.
Mély levegő beszív,
majd kifúj.

Csak most fogom fel

igazán, hogy az együtt töltött idő örökre a miénk lesz és össze fog bennünket kötni. Akit valaha igazán szerettél, annak adtál egy kis részt magadból, de ezzel nem lettél kevesebb. És ezt is csak akkor fogod megérteni, ha átélted.

Published with Blogger-droid v2.0.1

Kezdem

megszokni a rossz időt. Egyre többet nevetek és általában össze tudom szedni magam. Még mindig nagyon kedvtelenül és idegesen kelek reggel és nehezemre esik kedvesnek lenni akár a barátaimmal is, de azt hiszem, jó úton vagyok.
Viszont még sokszor szorul össze a szívem és kapok nehezen levegőt. Igyekszem nem túlzásba vinni a beszélgetést Vele, de egyszerűen igénylem a hangját. Szeretnék már találkozni vele, akkor valahogy egy kicsit megerősödöm. Vannak a napnak szakaszai, amikor azt hiszem, ő csak egy barát, van, amikor szakítani akarok vele és az egyedüllétet képzelem el, de általában az ezelőtti időkben tőle kapott nyugalomra és szeretetre gondolok. Megnyugtat, melenget kicsit. Érzem, mikor gondol rám, látom, ahogy mosolyog és azt is, hogy aggódik értem, értünk. Még a hisztim elején mondta nekem valaki, hogy ha ezen együtt túl leszünk, csak még jobban elmélyül a kapcsolatunk. Valahogy így érzem most. Hiába beszélek róla, csak vele érzem biztosnak a szavaimat. Szeretem hallani a hangját, ahogy Pöttömnek szólít. Jó lenne, ha most megfoghatná a kezem, vagy csak csöndben ülne mellettem. Meg akarom tartani őt.
Nem kizárt, hogy a távolság miatt egyszerűen csak bedumálom magamnak ezeket, persze. Ha itt lenne, nem lenne időm úgymond "kiheverni" a vele töltött időt és el tudnám dönteni, hogy hogyan tovább. Várom a karácsonyt, hogy szabadon, kötöttségek nélkül eltölthessek vele egy kis időt kettesben, hogy tudjam, a szívem vele van-e még.
Vele akarok lenni, hogy megpuszilhassam a vállát. Hogy lássam a szemében magam, azt, hogy egy egész világot jelentek neki. Közel akarom őt tartani magamhoz. Szükségem van arra, hogy szerethessem őt. Szükségem van rá, a biztonságára, a mosolyára. Ő az én boldog világom, az életem egy másik fele.
Napközben, amikor a barátaimmal vagyok, nem érzem így. Akkor úgy gondolom, hogy jó lesz nekem egyedül is, de amikor hazaérek és egy pillanatra csönd lesz körülöttem, magamat is üresnek kezdem érezni hirtelen.
Eddig akkor sem éreztem magam egyedül, amikor egyedül voltam, most viszont folyton. Muszáj tartanom a kapcsolatot a közelemben lévőkkel, különben úgy érzem, elsüllyedek.
Jól akarok lenni.

Kicsit meg vagyok most nyugodva

Hihetetlen, mi hisztire voltam és vagyok képes, de tény és való, baromi sokat tanultam az elmúlt egy-másfél hónapban.
Egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy tulajdonképpen mi a szösz is volt a baj. Bepánikoltam. Végül is, teljesen egyértelmű, csak valami olyan elképesztő mód felfújtam ezt az egészet, hogy magam is meglepődök. Pedig magamnak ritkán okozok meglepetéseket.
Október végén egyszer csak villogni kezdett egy kérdés a fejemben: szeretem őt még? Már magától a kérdésfeltevéstől megijedtem. Annyira gördülékeny volt addig minden, olyan tökéletes párost alkottunk, hogy fejbe vágott a felismerés: ez sem tarthat örökké?
Mutatom, mi zajlott a fejemben heteken keresztül: Szeretem? Nem szeretem? Eddig szerettem. Most lehet, már nem? Mi lesz majd később? Most szakítanom kéne vele? Azt hogy csinálják? Lehet jól csinálni? Nem akarom megbántani, nagyon szeretem őt. De lehet, már nem úgy szeretem őt? Én még a barátnője akarok lenni! De ezt nem csakúgy akarni kell! Mibe fáradtam bele? A távkapcsolatba? Magamat utálom, vagy őt? Nekem csak ő van. Mi van, ha nem lesz már más? Lefeküdtem vele, az övé vagyok, hogy tudnék elszakadni? Nem fogok soha többé találni senki mást! Egyedül fogok megdögleni! Le kel fogynom. Karácsonyig még vele maradok, nem hagyom egyedül és én sem akarok egyedül lenni. Úr Jézus, az még egy hónap! Szünetet kérek. De nem fogom kibírni! Fáj a szívem. Mitől? Most apa miatt utálom a férfiakat ámblok? Vagy őt? Elegem lett belőle? Féltem őt. Ez azt jelenti, hogy még szeretem?
Képzeljük el, ahogy ezek a kérdések csakúgy dagadnak a fejünkben, mint gumicukor a vodkásüvegben. Nem volt kellemes. Egyszerűen betege lettem a döntésképtelenségnek. Nem tudtam csak arra koncentrálni, hogy iránta mit érzek, hiszen annyira fejletlen és kesze-kusza az érzelmi világom és jelen pillanatban az életem is, legfőképpen a családi. Igyekeztem mindig racionális maradni, de az a nagy helyzet, hogy elveszítettem az irányítást, hiszen az érzelmek nem tartoznak a racionalitás kategóriájába. Ez még nagyobb pánikot okozott. Csak sírtam, csak sírtam és mindenben keresni kezdtem a hibát.
Tényleg nagyon pocsékul voltam. Elképesztően. Nem hiába fáradtam bele és döntöttem el, hogy szakítani fogok. Valamit én sem bírok, legalábbis így gondoltam.
Aztán megláttam őt a suli kapujában és megdobbant a szívem. Furán nyugtató érzés fogott el, amiért tudatosítottam magamban, hogy hamarosan vége lesz. De mégsem érzetem úgy, hogy vége lesz.
Az a mi legnagyobb szerencsénk, hogy nincsenek tabuink. Egyszerűen kimondunk mindent, mert mindketten ugyanazt várjuk a másiktól: őszinteséget. Minden eshetőséget megemlítettünk és felmértünk, ez is segített kicsit lenyugodni.
Ma, amikor meghallottam a hangját, majdnem elsírtam magam. Pedig csak egy napot hagytunk ki. Most már úgy van, hogy akkor beszélünk, ha keresem őt.
Most kicsit úgy érzem, sikerült elengednem a kérdéseimet. Egyszerűen csak sodródnom kell tovább vele és lesz ami lesz, az lesz, aminek lennie kell. Nagyon mély és őszinte a kapcsolatunk, úgy érzem, nem tudnék tőle elszakadni. Sőt, nem is akarok. Ebben az egy napban is abba döglöttem majdnem bele, hogy nem tudtam, mi van vele. Egy kapcsolat két ember között nem csak úgy van. Működtetni kell, használni kell, formálni kell úgy, hogy számunkra minél kényelmesebb legyen, az otthon melegét adja. Nálam és nála is különösen szükség van egy meghitt közelségre, amit amúgy nem kapunk meg. Nem azt mondom, hogy csak úgy, következetesség nélkül esni kell egyik karból a másikba, de teljesen őszintén és kisarkítva: üljek itthon egyedül, besavanyodva, amikor van valakim a világon, akivel együtt minden jobb lehetne?
Nincs gyűrű a kezemen. Ha úgy érzem, kiszállhatok és emiatt csak neki tartozom felelősséggel, másnak nem.  Neki pedig el kell fogadni és ugyanez igaz ellenkező esetben is. Rugalmasnak kell lenni. Fiatalok vagyunk és elképesztően sok minden áll még előttünk, bármi közbejöhet. Semmit sem ígértünk meg. Nem is szabad, szerelemben legalábbis. Itt vagyunk egymásnak és most leginkább nekem van szükségem rá. Kicsit önzőbbnek kell lennem. Azt kell néznem, nekem mi jó és ha neki ez nem felel meg, ott van a gyönyörű szép vastag szája, megmondja majd, szól majd, megszokja majd, vagy megszökik. Mindenkinek megvannak a lehetőségei, csak tudni kell élni velük.
Nem fogok megfulladni. Nem hajt a tatár. Előttem az élet. És nekem élnem kell vele. Nélküle nem fog menni.

Felhívtam, beszéltünk vagy fél órát.

ZSÓFIA, A PICSÁBA MÁR!

Jóformán

mindenről ő jut eszembe. Ez gondolom teljesen természetes, de azért kellemes érzés rá gondolni. Ma majdnem felhívtam, de aztán valahogy furán összeszorult a szívem. Lehet, csak mert épp felültem a hazafelé tartó buszra.

Legyen már karácsony!

Published with Blogger-droid v2.0.1

Első nap nélküle

Ugyanaz a nyomás a mellkasomban, folyamatos agyalás, fejfájás, torokfájás, hányinger, hőemelkedés. Szerintem ezek már a testi jelei a nemtudommittevésnek. És még izomlázam is van.
Vasárnap este még felhívtam úgymond elköszönni és már akkor olyanokat mondtam, hogy nem hiszem, hogy ki fogom bírni és nem is biztos, hogy akarom. Ma már egy kicsivel több erőt érzek magamban, az egy hetet mindenképpen ki kell várnom. Egy hét külön töltött idő talán - hiába más a mi esetünk - még nem lesz végzetes hatással a kapcsolatunkra. Kicsit jobban érzem magam. Nem kell a telefont lesnem, most egy kicsit több időm van a barátaimra. Nagyon sok emberrel beszélek és tartom a kapcsolatot, az utóbbi 9 hónapban meglehetősen elhanyagoltam őket. Jól esik.
Amikor megy le a nap vagyok a legborúlátóbb. Bementem egy könyvesboltba nézelődni. Nem tudom, hogy, de egy Sztálin életrajzi könyv után azon kaptam magam, hogy pszichológiai és párkapcsolati tanácsokkal foglalkozó könyveket olvasgatok. Vajon elég lesz nagyon akarni szeretni őt tovább? Nem tudom, hogy ez a nyomás a mellkasomban a kiújuló asztmám az itthoniak miatt, vagy képtelen vagyok őt elengedni és a szívem tiltakozik. Egész jól sikerült a hétvége, mégis voltak fals pontjai; nem mindig érzem úgy, hogy vele kéne lennem.
Onnan tudom a legbiztosabban, hogy még mindig nagyon szeret, hogy felajánl nekem mindenféle segítséget, még úgy is, ha szakítok vele. Annyira nem tudja elképzelni még, milyen lesz nélkülem... Vagy nem is tudom. Nem úgy szokott lenni, hogy ha valaki nem szeret bennünket viszont, azt előbb-utóbb utálni kezdjük? Olyan kusza az egész. Azt is mondta, hogy várni fog rám a felköltözésemig, ami viszont rettenetesen veszélyes. Az még testvérek között is legalább 7 hónap! 7! Nem alapozhat erre. És én sem, pedig egy kis részem abban reménykedik a legjobban. Addigra annyi minden meg fog változni, feltehetőleg én a legjobban, meg eleve, 7 hónapra nem lehet takarékra fogni a szerelmet és utána ismét kiengedni. Ha választás kérdése lenne, azt mondanám, hogy őt szeretem életem végéig, potyogtatok neki egy focicsapatot, vagy legalább a cserejátékosokat és megtanulom az anyósféle csülkös bablevest meg a chilisbabot, de ez nem kívánságműsor. Azért nem lehetek vele, mert úgy gondolom, nem találok még egy olyat, mint ő, azért viszont nem dobhatom ki, mert most én úgy döntöttem, hogy nekem minden szarfos, beleértve a távkapcsolatot is.
Nem szabadna félnem ennyire attól, hogy mi lesz velem nélküle, mert meg kell tudnom lenni nélküle is. Nem rombolhatom addig a vele való kapcsolatomat, amíg tönkre nem teszek mindent, ami szép és jó volt. Nem aggódhatok érte, mert itt első sorban rólam van szó. Magamat is féltenem kéne. És a jövőmet is. Annyi minden áll vagy bukik ezen az elkövetkezendő időszakon, hogy úgy érzem, megroppanok a teher alatt.
Anyós körvonalakban tudja, hogy s mint vagyok, vagyunk és nem érti, hogy amikor minden ilyen rossz, miért pont azt taszítanám el magamtól, aki az egyetlen örömöm az életben. Ez ennél lényegesen összetettebb. Ebben a nagy keserűségben valahogy a szeretet képességét is elveszítettem és ez jóval józanabb szerelem volt és az is a mai napig, hogy a hormonok megmenthessenek tőle. Ki tudja, az is lehet, ha most minden rendben lenne is meginognék abban, hogy szeretem-e őt, de ettől most nem tudok elvonatkoztatni.
Sokat foglalkozom a mi lenne ha?-val. Nem helyes, mert nem az van, amit akarok. Hiányzik a testének melege, a biztonsága, de azért nem "tarthatok" valakit, hogy kussban ölelgessen addig, amíg jobban nem leszek. Lehet annak, hogy jobban legyek, tényleg az az ára, hogy elpusztítsam a jót és a szépet magam körül? Olyan igazságtalan az élet.
Mindegy, száz szónak is egy a vége: várok. Várom, hogy a szívem végleg eldöntse, hogy ki akarja-e vetni magából azt, akit eddig a legszorosabban ölelt, vagy feladja.
Úgy érzem magam, mintha engem akarnának elhagyni és így is nagyon rosszul érzem magam, hát milyen lehet a másiknak?! Lilára pofoznám magam, szívem szerint és ezzel nem csak én vagyok így.

Mösziöm! Kitartást! Jó lesz most kicsit neked is nélkülem. Keresem a visszautat hozzád. Nem tudom megígérni, hogy meg is fogom találni, de szeretném, ha tudnád, hogy az utolsókig küzdeni szeretnék. Nem foglak csakúgy elengedni. Várom a karácsonyt!
Mádmázel

Fejlemények

Múlt hét szerdán eldöntöttem, hogy szakítok. Elhatároztam, hogy egy szép, utolsó hétvégét töltök vele együtt, vasárnap reggel pedig átadom neki azt a levelet, amiben leírok mindent. Nem azért levél, mert tuskó vagyok, vagy menekülök a felelősség elől, hanem azért, mert folyton sírok, amikor ez a téma és nem tudnék beszélni a zokogástól.
Már a sütisütésnél elsírtam magam, majd a kutyasétáltatásnál, a másnapi összebújásnál és minden alkalommal, amikor összevesztem apával.
Nem tudom, írtam-e én már erről, de akkor most újra leírom.
Minden nemnek megvannak a maga típushibái. Egyik barátnőm azt mondta, hogy akkor van tényleg vége a dolognak, ha már minden idegesít benne. Volt, amikor eljutottam erre a szintre, de mindig észreveszem magamon, hogy azoknál a dolgoknál pörgök be leginkább, amelyek - ha jóval kevésbé is, - de apára jellemzőek és ezzel együtt a férfitársadalom zömére is. Nyávognak, hisztiznek, néha körülményesek és akkor is próbálnak rátapintani a lényegre, amikor az ember lányának a legkevésbé sincs kedve hozzá. Ha a szüleim jól meglennének és nem a rossz példát látnám idehaza, könnyebben elviselném a férfiakat, de így baromi nehéz. Nem akarom Őt azért elveszíteni, mert az apám egy elbaszott pojáca, ő ennél lényegesen többet jelent nekem.
Rengeteget beszélgettünk és minden eshetőséget megemlítettünk. A hétvégére vonatkozó terveimet is elmondtam neki. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, de tudom, hogy megérti, hiszen látja, mi folyik itthon. Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Ha egyszerűbb lenne az életem és ő nem lenne ilyen messze, pár nap leforgása alatt megoldhattuk volna a problémát vagy így, vagy úgy, de így egyszerűen nem megy. Úgy érzem, a szívem összeszűkült, nincs benne hely. Ingerült vagyok. Folyton. Minden idegesít, mert amúgy is jelen pillanatban minden idegességet szül az életemben. Az itthon, az iskola, a távkapcsolat.
Szerintem teljesen érthető, hogy ennyire ragaszkodom hozzá. Annyira megértő és figyelmes velem, hogy nagyon nehéz lenne most nekem nélküle. El kell kicsit engednem ezt a szeret-nemszeret kérdést, hiszen most amúgy sem tudnék normálisan dönteni. Ő is tudja és ez megnyugtató.
A jelenlegi álláspont a következő: szünet. A legcsúnyább szó a világon, de valahogy meg kell tudnom, milyen "nélküle". Így is a tudatomban mászkál folyton, de meg kell látnom, hogy a folytonos kapcsolattartás és telefonon-lógás nélkül is megvagyok-e, sőt, mi több, nyugodtabb vagyok-e. Ezt látom jelen esetben a legjobb kiútnak. Nem tudom, mi lesz a vége, lehet, hogy a legrosszabb, de az is lehet, hogy a legjobb. Annyira nagyon akarom őt szeretni, hogy az valami elképesztő, de tudom, hogy ez nem elég. Annyira fiatal vagyok még, hát persze, hogy életem minden egyes önálló gondolatában és döntésében kételkedem, de ezt Ő bevállalta velem. Tudta, hogy nekem ő lesz az első. Azt is tudja, most mi van.
Érdekes volt. Amikor eldöntöttem, hogy szakítok vele, kicsit megnyugodtam. Olyan volt, mint levenni egy terhet a vállamról. Aztán ahogy gondolkozik az ember, rájön, hogy ez a teher meglehetősen édes teher, aztán arra is, hogy 9 hónap együtt töltött idő nem kevés. Aztán végül rájövök, hogy ez nem egyszer volt, egyszer csak nem lesz. Ő van az életemben és nem lapozhatok csakúgy át fölötte. Elkezdtem, hát valamilyen véget is kell kerekítenem neki, méghozzá nem befejezés nélkülit. Lehet, ha már lett volna pár kapcsolatom ezelőtt, könnyebben lépnék. Az is lehet, hogy nem ijedtem volna meg ennyire attól, hogy kezdünk nagyon komolyak lenni egymásnak, ha lett volna előtte pár felszínes fiú az életemben. De sajnos ez van. Ezt kaptam most, ezzel kell a legjobban gazdálkodnom.
Az ünnepekig nem beszélünk, nem találkozunk. Fenntartom a feladás lehetőségét. 26-án felmegyek, másnap lejön, majd eldöntöm, hogy odaadom-e neki a levelet, vagy sem.
Aztán remélem, minden jóra fordul.