Valószínűleg

tényleg arról van szó, hogy nagyon sok mindennel van bajom most, nem "csak" Velünk. Ő most nagyon igyekszik és ez nagyon jó érzés. Sokat beszélgetünk, csinálunk programokat, kicsit olyan, mintha most újra randiznánk, ezzel együtt kicsit olyan is, mintha előröl kezdenénk mindent. Nem mondanám, hogy perpill már nem vagyok labilis, de annak ellenére, hogy még mindig sokszor befeszül a mellkasom, ha rólunk vagy Róla van szó, már nem érzek kényszert a menekülésre, inkább megoldani akarok mindent. Csak tényleg tudjuk összeszedni magunkat. Olyan érzés most vele lenni, mintha újra megismerném, mintha amit eddig tudtam róla, teljesen átalakulna. Ez jó? Vagy nem tudom. Remélem, nem jelent rosszat.

Amivel mostanában még foglalkoztam, az a barátaim. Pontosabban azzal, hogy mennyire nincsenek. Vagyis, vannak, papíron, de valahogy mintha nem is léteznének. A lakótársam gyakorlatilag csak a számlákról kérdez, ha épp van kedve, mert amúgy az anyjával szoktam beszélni. Akire amúgy számíthatnék, az a lány otthon maradt, a csoporttársaimnak eszébe sem jutok. Az egyik rám szán max 1 órát, a másik meg csak magáról beszél.

Amire pedig még rájöttem az az, hogy rettenetes megfelelési kényszerem van az anyám irányába. Inkább szenvedek, minthogy ellentmondjak neki. Most is, hogy azt mondta, szerinte tudom a szívem mélyén, hogy nekem nem Ő az igazi, olyan, mintha kötelező lenne ezt éreznem. Ki kell zárnom őt ezekből a kérdésekből. Tudom, hogy jót akar és ezért azt akarom csinálni, ami szerinte jó, pedig nem ilyen az élet. Ki kell lépnem a saját árnyékomból és meg kell tanulnom a saját lábamra állni. Nem akarom Őt elveszíteni, meg akarok mindent javítani, és ez nem azt jelenti, hogy nem akarok egyedül lenni, hanem azt, hogy Vele akarok lenni.

Drukkoljatok.

Néha így,

néha úgy vagyok, de jobban.
Úgy érzem, a saját határaim miatt esek így kétségbe. Túl komolyan veszem a kapcsolatomat Vele, amivel alapvetően nincs baj, csak azzal, hogy elbizonytalanodok és eszembe jut, hogy kiléphetek a kapcsolatból, úgy érzem, saját magam miatt nincs jogom ilyen döntést hozni. Nagyon fura ez a gondolat, de valami hasonló.
Bepánikoltam. Lehet, mégsem ő az igazi? Lehet, nem tudjuk megadni egymásnak azt, amire szükségünk van? Tartok attól, hogy nem ugyanazt várjuk az élettől és mivel ő lényegesen makacsabb, mint én, rengeteg mindenről kell lemondanom ahhoz, hogy vele lehessek és nem vagyok biztos abban, hogy megéri.
Szerintem természetes egy ilyen kiborulás, főleg olyasvalakinél, aki megállás nélkül agyal. Az már zavaróbb, hogy úgy érzem, ha szakítok, valami szörnyű bűnt követek el és olyan, mintha megfulladnék. Pedig ez a saját döntésem és a saját boldogságom a legfontosabb.
Nem akarok szakítani. Nem akarok mással lenni, bár tény, kíváncsi vagyok. Nem akarom feladni, és mivel ő sem akarja, minden rendben lesz.
Minden rendben lesz.

Szerencsére

most lényegesen jobban viselem ezt az elbizonytalanodást, mint másfél éve. Összeszedettebb vagyok és ritkán borulok ki.
Még most sem vagyok 100%-os, mondjuk az amúgy is elég ritka, de ez ilyen. Egy skálán mozgok, aminek az egyik végén az van, hogy szeretem őt és vele akarok lenni, a másik vége pedig az ellenkezője. Általában a felső félben vagyok, most valahol középen, néha pedig lejjebb mozgok. Ő azt mondja, hogy amíg jól érzem magam a kapcsolatban, nincs baj. Ez jó irányelv, mert szerintem is így van értelme, csak most amúgy sem vagyok jó passzban, nehéz eldönteni, hogy ha éppen nem érzem jól magam, az mitől van.
Van, hogy megyek az utcán és nézegetem a fiúkat: ki tetszene, milyen lehet vele...? Ijesztő belegondolni, hogy lehetnék mással is, de megnyugtató néha. Nem érzem magam a saját skatulyáimban. És talán ez nem is bűn.
Rengetegszer őrlődöm azon, hogy vajon mi fér még bele egy egészséges párkapcsolatba. Az belefér, amiket néha gondolok? Hogy elbizonytalanodom abban, hogy vele akarok-e lenni? Vagy az, hogy hetekig, lassan egy hónapja gondolkodom ezen? Pedig ezek csak elképzelt határok, amiket magamnak állítok fel, feleslegesen. Az fér bele, amit mi még úgy érzünk, belefér. És mindent megbeszélünk. Már túl is beszéljük, de engem a beszéd megnyugtat. Muszáj beszélnem vele mindenről, mert Ő mindig helyrerak. Ha nem beszélnék vele, szerintem megint minden nap zokognék. De itt van velem és segít. És ez nagyon jó.

Van, amikor úgy érzem, túl régóta vagyunk együtt. Pedig még ez is csak 2 és fél év, szinte semmi, főleg egy házassághoz képest. Elnézem a barátaimat és olyan, mintha elmenne mellettem az élet. Ők mindig mást csinálnak, mással kavarnak, szórakoznak, felelőtlenek... Közben pedig tudom, hogy én sosem lennék olyan, mint ők...Úgy csinálok, mintha én is ilyen lennék, mintha képes lennék erre. Ezt már írtam, de még mindig van, hogy csábító belegondolni abba, milyen lehet egyedül lenni, "pasizni", de az van, hogy az nekem nem is menne. Sosem voltam laza, ha fiúkról volt szó. Még csak berúgni sem tudok tisztességesen. Szóval csak azért, hogy kalandozhassak, egyáltalán nem éri meg véget vetni Nekünk.

Ha nekünk egyszer vége lesz, az egyik opció az lesz, hogy addig húzom, amíg nem nem utálom/teljesen biztos leszek abban, hogy nem akarok vele lenni, aminek az a veszélye, hogy szerintem valamennyire életem végéig szeretni fogom Őt, a másik opció pedig az, ha beleszeretek valaki másba. Inkább gyötrődök még két hónapig, mint múltkor, ha elmozdulhatok még a skálámon a pozitív oldal felé, mint hogy meggondolatlanul döntsek.

Nagyon várom már, hogy elkezdődjön az iskola. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de végre nem leszek egyedül a gondolataimmal, nem lesz időm agyalni és minden helyreáll. Bár lennének már tele a napjaim...
Nekem nem szabad sokáig egyedül lennem...

Nyugodtabb vagyok.

Ismét kiborulás, de most az Ő részéről. Este, lefekvés előtt elkezdtünk vitázni. Vitáztunk, egyre komolyabban vitáztunk, nem akart engedni, most én sem akartam engedni, míg veszekedés nem lett belőle. Végül kibukott és azt mondta, az ő hibája, hogy elbizonytalanodtam kettőnk jövőjében. Igazság szerint nagyon megkönnyebbültem, hogy végre komolyan bevallotta, hogy nem csak rajtam múlt a dolog. Nekem tényleg az volt az érzésem, mintha csak velem nem stimmelnének a dolgok. Azóta nem feszít a mellkasom, kicsit jobban érzem magam, bár még mindig nem vagyok 100%-os kettőnkkel kapcsolatban. Szeretném, ha megértené, hogy ez komoly, tényleg tennünk kell bizonyos dolgokat, hogy jobb legyen. Szeretném, ha kevésbé lenne negatív, kitartóbb lenne és kevesebbet nyomkodná a telefonját... Ez tényleg nem sok minden...!

Azt mondta, azért tudná könnyen elfogadni, ha azt mondanám, hogy vége, mert tudja, hogy találnék sokkal jobbat, mint ő, mert sokkal jobbat is érdemlek. Ez nekem kifejezetten rosszul esett. Én azt akarom, hogy Ő legyen számomra a legjobb és próbáljon meg számomra a legjobb lenni. Ha ilyen könnyen elengedne, tényleg nem velem lenne a baj. Szeretném, ha kicsit megerőltetné magát, mert most arra van szükségem, hogy megerőltesse magát. Nincsenek olyan nagyon nagy elvárásaim, még most, hogy ilyen rossz passzban van is abszolút teljesíthetőek, és tényleg úgy érzem, hogy én mindent megteszek azért, hogy minden rendben legyen. Olyan jó lenne, ha kicsit többet tudna figyelni rám... Így is mindig elmondom, mit szeretnék, nem lenne olyan nehéz a kedvemben járni...
Félek, tényleg nem lesz jó vége, ha így folytatjuk. Távolodunk egymástól. Vagy lehetséges, hogy csak én érzem így...?

Folytatom

Ma megint sírtam neki kicsit. Beszélgettünk. Mint mindig, mostanában. 

Azt mondta, szerinte az harcolhat bennem, hogy szeretem őt is, de kíváncsi is vagyok. Amiben van valami. Ő ettől tart, mert szerinte ez mindig bennem lesz és ha együtt maradunk, egyszer úgyis győzni fog a kíváncsiság. Szerintem ez nem törvényszerű. Ha tudom, mi nyomaszt, ha rájövök a nagy pánikolásban, hogy mi zavarhatott össze, sokkal hamarabb megnyugszom és meg van arra az esély, hogy túltegyem magam ezen. 

Persze, majd elválik, hogy a jövőben mi lesz, de most megpróbálom lecsillapítani magam és arra koncentrálni, hogy visszataláljak Hozzá. Nem akarok mással lenni, szeretek Vele lenni, mert megnyugtat, mert biztonságban érzem magam mellette és mert kitartó és türelmes. Nem ismerem még egy ilyen férfit, mint Ő. 

Egyszer már végigcsináltuk, egyszer már volt sokkal rosszabb is. Egyszer már elmúlt és minden helyre állt. Azon kell drukkolni, hogy ez is csak időszakos elbizonytalanodás. Ha 2 évente elbizonytalanodom pár hétre, az szerintem még belefér, aztán ha mégsem, akkor úgy kellett lennie. Nem akarok ráfeszülni a kapcsolatra, amíg jól érezzük magunkat, nem lehet semmi baj. Mostanában voltak rosszabb pillanatok, be kell vallanom, nem egyszer kérdőjeleztem meg az érzéseimet, de igaza van: amíg jó, amíg dolgozunk rajta és amíg akarjuk, addig van kiút együtt. 

Eleve már saját magamra gyakorolok nyomást azzal, hogy azon aggódom, hogy évek múlva majd mi lesz, vagy mi lesz, ha szétmegyünk, vagy hasonlók. Senki sem tudja, mert annyi minden fog addig történni, hogy nem lehet rá előre felkészülni. Jó, ha egyáltalán fél évre előre tudok tervezni, nem hogy egy életre!

Nem mondom, hogy a kíváncsiságom a későbbiekben nem jelenthet problémát, de majd meglátjuk, hogy lesz.

Azon kell dolgoznom, hogy megnyugodjak és hogy jobb legyen együtt. Mert képesek vagyunk rá. Tudom és érzem. 

Mindig van kiút.

Amúgy véleményem a párválasztásról

Nem vagyok a párváltogatás híve. Ez gondolom azért egyértelmű. Én úgy gondolom, előbb-utóbb mindenkiben lehet találni hibát és nincs értelme meg sem próbálni a dolgot, hogy aztán 30 évesen olyan emberek házasodjanak össze, akik a legkevésbé egymásnak valók. Természetesen, ha egy kapcsolat nem működik, nem lehet megbeszélni dolgokat, véget kell vetni neki, tudni kell kilépni belőle, ha úgy hozza az élet. Ha valami nem stimmel, valami hiányzik, valami nem tetszik, és ezeket meg lehet beszélni, lehet rajtuk változtatni, szerintem nincs ok arra, hogy bármelyikőjük is feladja. Ha valami nem működik, azt be kell vallani, nem kifogásokat keresni, vagy nyelni, de minimum az esélyt meg kell adni a változásnak. Mert igenis ha mindketten akarják, helyre lehet hozni a dolgokat.
Pont ezért nem értem, nekem mi a bajom.
Azzal nincs baj, hogy nem veszem észre, ha valami nem tetszik. Mindent meg is beszélünk. Változtatni, na az már döcögősebb, de figyelünk egymás elvárásaira. Nem tudom megfogalmazni, mi az, ami nem tetszene most Benne vagy bennünk. Talán a szociális életünket lehetne felpörgetni, de anyagilag sajnos most nem állunk úgy, hogy ezen tudjunk változtatni. Két dolog idegesít Benne kifejezetten: mindig van valami baja, sokat nyafog, de melyik férfi nem, a másik meg, hogy minden szar, ami ugyanakkor az Ő bája is, mert nagyon jó ízlése van mind zene, mind filmek területén és szeretem, ha valaki igényes arra, amit hallgat és néz. Mondjuk sokszor nem is értem, amit mond, egy komplett popkultúrális utalás az egész gyerek és butának érzem magam mellette. Kicsit néha olyan, mintha nem is lenne közös témánk. Ez mondjuk eddig nem is jutott eszembe.

Elbizonytalanodtam. Ez is normális. Hosszú kapcsolatnál nagyobbak a mélypontok, ráadásul nincs összehasonlítási alapom. Kicsit elvesztettem a jövőképemet, aggódom magamért, értünk, Érte. Csak nem kellene ezen ennyire pánikolni. Ha azon gondolkozom, milyen lenne nélküle, az első pár pillanatban még egész csábítónak is tűnhet a dolog, aztán fél perc álmodozás után rájövök, hogy saját magam ellensége lennék, ha szakítanék vele. Hiszen szeretem. Nem mondom, hogy meghalnék nélküle, nem mondom, hogy ő sem lenne rajtam túl, de azt hiszem, lényegesen jobb páros vagyunk mi annál, hogy ezt feladjam.

Tudom, az mindig gyanús, ha sokat blogolok. Ő is utálja, mert akkor tudja, hogy nincs minden rendben. De örülök, hogy elolvassa a gondolataimat, mert hiába mondok el mindent, néha szókimondóbb és összeszedettebb tudok lenni írásban.

Minden rendben lesz.

Miért

sírom el magam majdnem minden alkalommal, amikor azt mondja, hogy szeret? És miért sírom el magam általában amikor én mondom, hogy szeretem? Aggódom érte, ő sincs most élete csúcsán, valahogy mintha minden az ellensége akarna lenni. Erre meg még én is hisztizek.
Álltunk a zuhany alatt tegnap, most ő sírt. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Soha nem akartam volna elengedni. Aztán amikor megnyugszunk, nevetünk, pedig tudom, hogy egyikünk sem tudja magát igazán elengedni. Annyira várom már, hogy átlendüljünk ezen az egészen... Tudom, hogy képesek vagyunk rá, mert egyszer már sokkal mélyebbről is visszajöttünk.

Beszélgettünk. Komolyan. Olyan igazán komolyan. Meg tud döbbenteni néha, hogy mennyire összeszedett tud lenni, bármiről is legyen szó. Amikor azt mondta, hogy hogyha úgy érzem, hogy nem akarom már eléggé helyre hozni a kapcsolatunkat, akkor csak szóljak, ő megérti. Ő megérti, ha valami mást akarok, vagy újat, de ő engem szeret... Patakokban folytak a könnyeim a meghatódottságtól, az ijedtségtől... nem is tudom, mitől... És most is csak sírok. Amikor visszaemlékszem az arcára, amikor látom a szemét, megijedek, hogy kicsit most máshogy látom őt, pedig ez nem rossz, csak egyszerűen változunk. Annyira irigylem, hogy ő tud ennyire erős és következetes maradni, én pedig amikor csak tehetem, összeomlok.

Nem tudom, mi lehet a bajom velünk. Nem tudom, ez mit jelent és főleg azt nem tudom, mennyire helyrehozható ez, mert fogalmam sincs, honnan kéne néznem a dolgokat. Más valószínűleg már feladta volna, ha másról lenne szó, valószínűleg már én is rég feladtam volna, de Róla van szó, az én másik felemről, legjobb barátomról, szeretőmről, szerelmemről. Nem akarom feladni. Egyszerűen nem akarom.

Mikor nyugszom meg végre?

-

Nem tudom titkolni anyu előtt, ha valami bajom van. A mostani kiborulás-félémet sem tudtam nem elmondani neki, pedig mindig tudom, hogy nem kéne. Ő a negatív oldal. Ő sosem érzett kétkedést, mindkét férjéért rajongott, de jól mellé is nyúlt. Nagy hatással van rám, még mindig és nem tudok nem gondolni arra, amiket ő mond. Most azt mondta, hogy ha így el tudok bizonytalanodni, akkor valószínűleg legbelül tudom, hogy valami hiányzik a párkapcsolatomból.
Beszélgettem egy leányzóval, nem ismerem olyan régen, de tudom, hogy imádni való. Tíz éve van együtt a barátjával és nagyon hasonlóak a körülményeink. Jó volt vele beszélgetni, kicsit könnyebbnek érzem most a szívemet.
Ha hosszútávú kapcsolatról van szó, nyilvánvaló, hogy vannak rosszabb időszakok, amikor az ember elgondolkozik. Vannak nagyon rossz időszakok, amikor úgy gondolja az ember, hogy inkább feladja. Aztán ha alkalmas arra mind a két ember, hogy dolgozzon azon, hogy a dolgok jobbra forduljanak, akkor jobbra is fognak fordulni. Én úgy gondolom, a szerelem nem elég. A szeretet sem. Türelem kell, bizalom, önbizalom és még több türelem. Tudom, hogy szeretem Őt, csak most kicsit nehezebb szeretni, mert én sem vagyok olyan helyzetben, hogy uralkodni tudjak magamon. Meg őszintén, mit csinálnék én nélküle? Ő tart egyben. Nem, nem azt mondom, hogy nem tudnék élni nélküle. Nehéz lenne, de meg tudnám oldani, főleg, mivel nem lenne más választásom. De annyira összetartozunk, és olyan jó Hozzá tartozni. És ha erre gondolok, mindig sírok, mert, ugye, mindig gondolkozom és már előre félek attól, hogy mi lesz, ha már nem lesz ez így. Mert nem akarom. Én egy életen át akarom szeretni őt. És azt akarom, hogy ő egy életen át szeressen engem. Mert megérdemeljük.

Sokan gondolkozom azon, hogy így, idősebb fejjel miért kezelem sokkal nehezebben a stresszt és a felelősséget, mint kisebbként. Persze, több a megpróbáltatás és nagyobb a felelősség, de szerintem amikor apa inni kezdett, bennem valami eléggé eltörött. Amúgy sem rendelkezem jó idegrendszerrel, ezt be kell látnom. Irtózatosan nyomaszt, hogy mi van, ha megint úgy elromlik minden, mint akkor. Az is borzasztóan bánt, hogy apa azt hiszi, én ezen csak úgy át tudtam lendülni. Mert nem. Nagyon egyedül éreztem magam akkoriban, nagyon komolyan kellett viselkednem akkoriban és máig emlékszem arra a szorító és égető érzésre a gyomromban, amikor beléptem az ajtón: ma vajon mi lesz? Megint elájul a dolgozószobában? Vagy sírni kezd vacsora közben? Vagy megint megkergeti anyát vicsorogva? Esetleg megint megpróbál vacsorát csinálni bűntudatból és leégeti az egész konyhát? Ő akkor nem családfő volt, hanem egy zavarodott kisgyerek. Most pedig úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy bántja, ami történt, de utálom, hogy sosem kért azért a 3-4 évért bocsánatot, amit elvett. A legfontosabb éveimet. Amikor fel kellett volna építenem magamat, amikor el kellett volna döntenem, mit szeretnék az élettől, amikor figyelnem kellett volna a kapcsolatomra, a barátaimra, mindenre, ami köré én épülök. Helyette mindig csak egy érzés uralkodott bennem: menekülni, menekülni, menekülni.
Nem akarok panaszkodni, tényleg, mert most nagyjából minden rendben. Egyedül csak azt nem tudom, hogyan tudnám tényleg megerősíteni magam, vagy elfelejteni, ami történt. Ez a túlzott idegesség rámegy mindenemre és nem tudom kontrollálni. Nem akarok mindig a legrosszabbra gondolni. Mert nem mindig a legrosszabb történik. És nekem is jobban áll a vidámság...

Na, mindegy, majd csak lesz valahogy. Nem adom fel, nem akarok gyenge lenni, Vele is helyre akarok jönni, meg persze magammal is. Sőt, utóbbi lenne a legfontosabb.
Csak lennék képes koncentrálni...