Én tökre megértem,

hogy érettségi meg jelentkezés előtt mindenki hülye meg idegbeteg, meg mindenkinek a töke tele van az életével, de két nyugodt percet nem kaphatnék? Utálom, hogy folyton feszít a mellkasom, meg tudok őrülni tőle!

Még mindig

nehezen tudom elhinni, hogy szerethető vagyok... Tudom, hogy egyáltalán nem szabadna, de sokszor mondok Neki olyanokat, hogy meg sem érdemlem a bizalmát, a szeretetét, az odaadását és a gondoskodását. Hálátlannak érzem magam, pedig nem tudom elképzelni, mit tehetnék még meg érte. Nagyon mély hullámon vagyunk túl, de még mindig nem érzem magam teljesen kinn belőle. Nem akarok ezen agyalni, de akarva-akaratlanul is mindig megfordul a fejemben az, hogy jó-e ez így, hogy valóban így működik-e egy párkapcsolat. Most már megtanultam, hogy tényleg vannak mélypontok egy kapcsolatban, de nem szabad őket túlságosan a szívünkre venni. Én mégis ezt tettem, hát meg is hosszabbítottam ezt az időszakot a három-négyszeresére és csak saját magamat ástam ezzel mélyebbre. Ha akarjuk, bármire képesek vagyunk. Ha akarjuk, megoldhatjuk ezt is. Ha akarjuk, átlendülünk ezen és újra megerősödünk egymás mellett. Nem mondom, hogy nem hiányoznak a rózsaszínködös, még kompromisszummentes idők, amikor a hibák nem idegesítettek, vagy nem érdekeltek...de nem kapaszkodhatok állandóan ebbe. Mert ez - bárki bármit mond - idővel halványul és dolgozni kell azért mind a két félnek, hogy működjenek a dolgok később is. Hanyagolni kell a "mindegy!"-eket, meg a számítógépes játékokat, finoman kell kritizálni és tűrni, ha a másik rossz passzban van. Sajnos egyikünk sem tökéletes, tudni kell együtt élni egymás baromságaival és/vagy változtatni rajtuk valamennyit. Néha úgy érzem, már rég feladtam, csak kapaszkodok, de aztán mély levegőt veszek, becsukom a szemem és magam elé képzelem az őszinte mosolyát; akkor kicsit mindig jobban leszek. Olyan jó lenne bírni, amíg felköltözöm, hogy aztán megbizonyosodhassak afelől, hogy mi tényleg működünk...
Az is eszembe jut néha, hogy nem vagyok-e túl fiatal ahhoz, hogy ennyire komolyan akarjak működtetni egy kapcsolatot, de egyrészről nem lehet elég korán kezdeni, most szerzem életem legfontosabb tapasztalatait e téren, másrészt meg ha valakiért megéri... Mindig elmondom, hát most is, hogy nem fogok ígérni senkinek semmit, de nagyon szeretnék még szeretni tovább és a lehető legjobbá tenni ezt a kapcsolatot. Valahol megnyugtat a tudat, hogy akár fel is adhatom, mint mindenben, ebben is szeretem magamat több oldalról is bebiztosítani, de még nem akarok lelépni. Elég összetett a mi helyzetünk, de egyre jobb. Látnom kell a javuló tendenciát.
Ezt a pár hónapot még ki kell bírnom; ki fogom bírni. Nem akarok belekeseredni, tartanom kell magam. Nincs más választásom. Kell nekem...!

Merj nagyot álmodni...?

Az új felsőoktatási törvénnyel rendesen keresztbe húzták a számításaimat. Nem fogok hibáztatni senkit, valahol végül is várható volt. Csak így még az eddigieknél is nehezebb dönteni.
Két lehetőségem van: Budapest vagy Ausztria. Egyértelműen az előbbit szeretném, de megértem, hogy a szüleim az utóbbi mellett kardoskodnak. Lényegesen olcsóbb.
De én mit akarok? Oda menni, ahol Ő van? Nem. Nem erről van szó. Persze, ez is csak egy érv mellette, de - annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy hazafi - én még szeretnék esélyt adni a magyaroknak. Már nem sokáig, de most... Annyira logikus lenne külföldre menni, de úgy utálom az osztrákokat...! Több, mint öt éve tervezem, hogy a fővárosba megyek, eleve magyarral szeretnék tovább menni... Nem tudom, mit kéne tennem, még nem akarok lelépni.
Ijesztő. Döntenem kell a saját életemről. Anyuék nagyon próbálnak befolyásolni, egy hónapja áll a bál idehaza, de nem tudok külföld mellett dönteni... Ha még azt mondanám mondjuk fél év után, hogy nem megy Pest, mégsem jön össze, kimegyek, de erre anya azt mondta, hogy soha nem tudná megbocsátani,  ha elhappolnék ennyit az ő pénzéből a semmiért. Patthelyzet. Gyűlölöm, hogy sosem állnak mellém, lehet, már csak a dac is dolgozik bennem. Legfőképpen anya szokta meg, hogy nincs ellenvetés, de most nem akarom lenyelni ezt a békát. El akarok húzni innen a francba, nem fogok itthon maradni és vonatkozgatni a suliba... Diploma után szívesen kimegyek, de akkor már Angliába. Bébiszitterkedek, esetleg felszolgálok... Nem esne nehezemre, sőt! Nem akarok fejes lenni, felelősséget vállalni, milliókat keresni... Nagy szó ez egy olyan lánytól, akinek mindene megvan, gondolom, ha már ez nem így lesz, visszasírom majd ezeket az éveket, de perpillanat jobban örülnék annak,  ha egy turiból válogathatnék és a saját lakásomba mehetnék haza, mint annak, hogy a zongorám mellől sipákoljak arról, mennyire utálok itt lenni és várni, hogy elkezdődjön az életem. Ki akarom próbálni magam, egyedül. Rájönni, mire is vagyok valójában képes. Irigylem azokat a talpraesett embereket, akik bármit ki tudnak keverni maguknak, akiknek van merszük lépni. Tudni akarom, hogy tudnék-e ilyen lenni és ha igen, jó lenne-e. Meg akarom nézni Olaszországot, legalább egy fél évet eltölteni valahol Észak-Európában, látni New Yorkot, megnézni Havanna főterét, fürdeni Bali tengerpartján és embereket, más kultúrákat látni, megismerni, tanulni az életről, az értékekről... Más életet akarok. Fogalmam sincs, mi az, amit meg tudnék csinálni. Meg akarom tudni. Nem hatalmat akarok, hanem tapasztalatot! Ki akarom használni az életet, amit kaptam, még ha szenvednem is kell az álmaimért.
Nem kértem, hogy a világra jöhessek, ezt anya is megmondta. Szeretném, ha még egy kicsit támogatnának, hogy elindulhassak. Nem tudom, mi lesz velem, de jobb is. Le kell szoknom a folyamatos tervezgetésről; remélem, kiírtható a jellememből. Nem akarom folyamatos görcsben leélni az életem...
Meg akarom ismerni magam. És ezt itthon szeretném elkezdeni, magyarul, magyar emberekkel. Csak utána jöhet a többi...

Azért is volt ijesztő számunkra, számomra ez az elmúlt időszak, mert egy eddig teljesen ismeretlen oldalam mutatkozott meg. Olyan volt, mintha az egész világ fojtogatni akart volna. Minden olyan kicsi és kényelmetlen lett, mintha minden összement volna. Nem kizárt, hogy valamiféle minidepresszió lett úrrá rajtam, jobb tudomásul venni, hogy van bennem hajlam rá. Ez - utánam - számára volt a legnagyobb próbatétel, lelkiismeretfurdalásom is van miatta, de talán ez egy kicsit őt is erősebbé tette.
Két hónapra minden sötét lett. Kiutat kerestem és nem tudtam, min kell változtatnom ahhoz, hogy jól legyek. Nem vettem észre a romlás jeleit, aztán amikor már elkerülhetetlen volt, a végletekig kielemeztem mindent.
Nem is vagyok olyan rugalmas, mint gondoltam. Mindent elterveztem, az egész életemet előre, napról napra, aztán amikor a nyakamba zúdult a felismerés, hogy minden múlandó és semmi sem biztos, kétségbe estem és menekülni kezdtem. Utólag sokkal tisztábbnak érzem az egészet, de akkor, ott, abban a helyzetben kis híján idegösszeroppanást kaptam. Szörnyű természetem van, sőt, egyre rosszabb. Van bennem valami ijesztő. Elismerem, ha nem én lennék én, baromira utálnám magam. Valami hihetetlenül nehéz nekem jót mondani. Kritikus vagyok, a végletekig, bunkó, nyűgös és sosem azon vezetem le a feszültséget, aki megérdemelné. De ami a legrosszabb, hogy sosem veszem magamat észre időben.
Olyan érzésem volt, mintha sietnem kellene valahova. Gyorsan mindent kidobni, mindenből újat szerezni, tiszta lappal indulni. Betege lettem a kétségbeesésnek, esküszöm, attól féltem, hogy bele fogok halni. Még most is gyakran belesajdul a mellkasom, ha gondolkozni kezdek, de aztán megnyugtatom magam, hogy nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, hogy türelmesnek kell lennem és minden jobb lesz. Igazából rettegek a tökéletlenségtől. Nem a külsőmre gondolok, hanem első sorban az életemre. Félek attól, hogy nem leszek boldog, vagy hogy hiába éltem, hogy nem érek el semmit. Nehezen kezelem a saját butaságaimat. Mindig biztosra akarok menni. Nem tudok lebegni, ezer meg egy támasz kell ahhoz, hogy jól érezzem magam.
De minden változik. Nem menekülhetek örökké.
Nehéz felelősséget vállalni a szavaimért, a tetteimért, egyedül dönteni és bízni. Rémisztő dolog felnőni.
Bíznom kell a jövőmben, a lehetőségeimben, de első sorban saját magamban. Meg kell tanulnom a saját javaimat nézni, nem mindig a másikkal foglalkozni.
Tiszta fejjel a jövőre gondolni, ez az én dolgom. Nem csak gondolkozni, nem csak magamat sajnálni, vagy másokat sajnálni, hanem cselekedni.
Nem lesz semmi baj.

Na, ez vagyok én. Mindent a lehető legdurvábban túlgondolok. Félek a változásoktól. Vagyis, lényegében mindentől félek. Akkor nyugszom igazán csak meg, amikor elképzelem, ahogy várom már Pesten a metrót, suli után, a fülemben Black Keys lüktet. Apa leszokott a piáról, anya végre elfogadta, amit én akarok és próbál támogatni. A mellkasom már nem szorít többet, a fejem tiszta és végre tudom, mit akarok. Az érzéseim tiszták, nem ilyen néha igen, néha nem, néha mindkettő. Vékonyabb vagyok egy tizessel, a hajam frissen mosva, a körmöm kék, a sapkám bordó, a huzat pedig lebegteti a hajam.
Nyugalmat akarok, biztonságot. Egész nap gondolkozom, folyton másra jutok. Fáj a hátam, a vállam, de legjobban a szívem. Mi a bajom, végül is? Miért azzal foglalkozom még mindig, hogy mi lesz másikkal? Miért nem magamért aggódom? Fáj legbelül mindenem. Olyan jó lenne újra olyan erősnek és magabiztosnak lenni. A legkedvesebb részemet veszítettem el. Meg kell találnom önmagam és ebben csak magamra számíthatok.
Szedd össze magad, Zsófi, ennél te sokkal erősebb vagy!

Most már igyekszem nem olyan sokat írni blogba, mert egyrészt időm sincs rá, másrészt meg ez késztet engem gondolkozásra. Azt hiszem, ez a szakasza az életemnek nem gondolkodást igényel, hanem cselekvést.
Itthon egyre jobban borul a bili. Apa kőkemény alkoholista, ez nyilvánvaló. Az, hogy anya ezt hogyan kívánja kezelni, az ő dolga. Bízom a döntésében.
Tegnap is nagyon berúgott, kihívtuk az anyját, hogy lássa. Nem akarunk titkolózni, nincs értelme. Nem vallotta be, hogy ivott. Megesküdött a saját anyja életére, hogy nem ivott. A saját anyja előtt. Ha nem vallja be magának is, hogy iszik, mi nem fogunk tudni tenni semmit. Anya megvárja, amíg elkerülök innen, vagy hogy egyáltalán elkerülök-e innen, addig pedig mindenáron azon leszünk, hogy elküldjük elvonóra. Volt már a családban alkoholista. Nem lesz gyerekjáték, az biztos, de ehhez apa kell a leginkább. Én nem látok semmi jót, nem bízom benne, mindig is egy gyenge jellem volt, de mindegy. Magammal kell foglalkoznom.

Vele sem sokat változott a helyzet. Nagyon hiányzik, jó lenne, ha itt lenne, ezek a cirkuszok nagyon megviselnek engem is, nem csak anyát. Arra kért, hogy a hátralevő időt ne tegyem tönkre gondolkodással, hanem próbálja még élvezni. Mármint, vele. Elképesztően hálás vagyok neki a hozzáállásáért. Azt is mondta, hogy ha kellek neki, mondjam, ha pedig már nem, ne áltassam. És azt is, hogy amíg kellek neki, ő itt lesz, de ha eldobom, ő sem tudja, mire számíthatok. Jó érzés, hogy tiszta a lelkiismeretem és továbbra is őszinte lehetek hozzá. Nagyon nehéz időszakon megyek keresztül. Lehet, már nem vagyok olyan rosszul, mint kerek két hónapja, de még mindig nem mondanám, hogy jól érzem magam a bőrömben. Képtelen lennék most Őt eldobni magamtól, hiszen általa érzem, hogy van jövőm, van életem. Nem tudom, ez kihasználásnak számít-e. Ő váltig állítja, hogy nem, meg különben is, ne beszéljek már hülyeségeket, de én aggódom érte. Rettegek attól, hogy megbántom.
Most, hogy kétségessé vált az, hogy felvesznek pesti iskolába...hát, fogalmazzunk úgy, nem tett jót a kitartásomnak. Nagyon rajta vagyok, mindenképpen felmegyek, de elkezdtem nagyon félni tőle. Nem tudom, újonnan miért pánikolok ennyit minden apró változástól, azt hiszem, egyre jobban jönnek ki rajtam a horoszkópom vonásai. Szűz. Ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztem, kétségbeesek. Ezért is volt olyan nagy a sokk két hónapja is. Én már elterveztem, hogy Hozzá megyek feleségül...

Müller Péter szerint az a szeretet, amikor törődünk valakivel. És szerintem igaza lehet. Törődünk a családunkkal, a barátainkkal, a kiskedvenceinkkel, mert szükségük van ránk és nekünk is rájuk. Nem mondom, hogy néha nincs Belőle elegem, de törődni akarok vele. Ha valamin megsértődik, vagy megbántom, az első az, hogy kiengeszteljem. Mindig tudni akarom, hogy ő mit és hogyan gondol. Azt akarom, hogy jól legyen.
Valaki azt mondta nekem, hogy attól fél, a lehetetlent hajkurászom, mert tökéletes nincs. Nem tudom, lehet van valami igazsága, de erre még ráérünk. Még próbálok kitartani. Nem minden áron, mert jelen pillanatban a saját jövőm a tét, de igyekszem. Azt hiszem, jelen pillanatban többet nem tudok tenni.
Nehéz.

Szomorú vagyok

Elkezdtem írni egy másik blogot, hogy talán úgy könnyebb lesz, ha nem látja, amit írok. Egy bejegyzésig jutottam, az sem róla szólt. Róla csak Neki tudok írni.
Utálom, hogy nincs itt. Nem vesz eléggé részt az életemben, a mindennapjaimban. Pedig én azt szeretném. Olyan jó lenne csak összefutni vele egy délutáni kávéra. Mondjuk, el sem tudom képzelni, milyen lehet, hisz még sosem volt ilyen. Megpuszilgatna doga előtt, ha izgulok, vagy ha éppen felpaprikázva jövök ki az iskolából. Átjönne vasárnap ebédre. Átmehetnék hozzá, amikor apa iszik. Megszagolhatnám a nyakát. Kiszedném a szemöldökét. Veszekednénk, de még aznap becsengetnék hozzá bocsánatot kérni. Nem kéne püfölnöm a billentyűket. Nem kéne gyorsan mondani mindent a telefonba, hogy ne a hallgatásrét fizessünk. Már utálok beszélni. Tetteket akarok.
Amikor rajtunk gondolkozom, hosszabb eszmefuttatások után mindig arra jövök rá, hogy messze van és elegem van ebből. Ha itt lenne, biztos más lenne a probléma, de az legalább olyan probléma lenne, amit meg lehetne oldani, nem csak toporogni és várni, hogy végre felköltözhessek.
Nem tudom, mit kéne tennem. Minden áron kitartani, nyilván, de olyan fáradt vagyok. Esténként még mindig gyakran sírok és nagyon tud fájni a szívem.
Olyan egyedül érzem magam, néha még akkor is, amikor itt van. Mást sem csinál, csak próbálja beleképzelni magát a helyzetembe, de nem mindig megy jól neki. Ráadásul neki amúgy is minden szar. Mindenki szar színész, mindenki szar zenét játszik és hallgat, hülye vagy defektes... Van így is elég szar az életemben, nem kell még külön minden másra felhívni a figyelmet... Tudom, azért kell őt szeretnem, aki, nem azért, aki lehetne, de... Nehéz és néha fárasztó. Amíg jól voltam, jó volt, de most... nehezen viselem. És ha próbálom csitítani is rátesz egy lapáttal.
Istenem... Tudom, hogy a hiba bennem van, de nehezen kerekedek magam fölé. És olyankor is csak feszít a mellkasom, mintha ki akarna onnan mászni a szívem és szépen elslattyogni, leülni egy csendes sarokba és bármikor, amikor kérdeznék tőle valamit, csak feltenné a kezét és mondaná, hogy "Köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt! Döntsd el mit akarsz, aztán majd visszamegyek, ha nem szekálsz folyton."
Jaj már baszki, elegem van!

Apa

Az apa szerepe a lányok életében nagyon meghatározó; ez tény. Régebben büszke voltam arra, hogy nekem ő az apukám. Határozott, erős kezű, a család feje, a jó és az igazságos. Jó lett volna, ha megmarad bennem ez a kép, talán most nem érezném magamat ilyen elveszettnek és furának.
Apa az utóbbi három évben olyan mélyrepülést mutatott be, amilyet még soha nem tapasztaltam az életben. Minden embernek lehetnek rosszabb napjai, hónapjai, akár éve is, de amit ő csinál, már visszafordíthatatlan. Mi sem gondoltuk volna, hogy idáig süllyedhet és hogy bennünket is ennyire lehúzhat, de itt tartunk. Már mi is a végét jártjuk
A férfiak körében 50 éves kor előtt gyakran előfordul a depresszió minden fajtája. Sokat olvasgattam róla, de nem nyugtat meg, hogy sokakkal előfordul. Eleinte nem volt vészes, aztán hirtelen azon kaptuk magunkat anyuval, hogy rettegünk tőle. Már nincsenek jobb periódusai, mély szorongásba esett és a lehető legrosszabbul kezeli.
Tárgyilagosan nézve a dolgokat elég egyszerű a helyzet: anyakomplexus, hipochondria, ideggyengeség,  major depresszió és alkoholizmus. Az eddigiekkel még mindenki megbirkózott, első sorban persze anyu és én, de a depresszió után már mi is elvesztünk.
A születésemkor kapta az első idegösszeroppanását, de már előtte is voltak ijesztő jelei a betegségeinek. Az előző feleségének nem egyszer volt monoklija. Megérdemelte, nagyon is, nem szép dolog felcsináltatni magad azért, hogy feleségül vegyenek, de ettől függetlenül egy férfi ne üssön meg egy nőt sem. Egyszerűen nem fair. Így csak a férfi fog gyengébbnek tűnni.
A gyógyszerei által egyre csak tompul, amikről ráadásul hazudik. Mindenről hazudik. Iszik, amiről szintén nem tudunk semmit, leginkább csak sejtjük, mert ahhoz még van esze, hogy hogyan leplezze. Folyamatosan alszik a kettő hatása miatt, ha pedig nem, elképesztően agresszív. A büszkesége bezzeg sértetlen: semmiről nem lehet vele beszélni, nem engedi, nem vallja be, hogy nincs jól. A világ a hülye. Hihetetlen pesszimista, nála a pohár mindig félig üres - no persze nem a sörös, meg a boros, meg a pálinkás. Folyamatosan szitkozódik. De már nem is ezek a legrosszabbak.
Leépült. Sosem volt gyors észjárású, de mostanra beakadt a lemez. Egyszerűen elkopott. Mint egy nyugdíjas. Nem érti, miről van szó, dekoncentrált, félreértelmezi a dolgokat és egy paprikát nem tud már felvágni. Nincs türelme, nincs magabiztossága, nincs benne akarat vagy kitartás. Egy senki lett belőle, aki három dologhoz ért: a szidáshoz, az iváshoz és az alváshoz.
Száz szónak is egy a vége: elviselhetetlen. Azoknak könnyű, akik nem nap mint nap vannak vele és akik eleve betegen ismerték meg. Nekünk, akiknek együtt kell vele élnünk és akik valaha szerették őt, elképesztően megerőltető. Piciként nagyon jóban voltam apával. Sokszor megütött, de sosem mondtam senkinek. Azt hittem, ez normális. Anyu, mint kiderült, egyáltalán nem tudott erről, de persze itt jön az, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Nem szerettem gyerek lenni, folyton beskatulyáztak. Ahogy anyuval egyre jobba lettünk derült csak ki, hogy az apai nagyszüleim folyamatosan beleszóltak a neveltetésembe, anya pedig nem tett ellene semmit, mert azt hitte, úgy jó, ahogy ők gondolkoznak. A vége az lett, hogy nem beszéltünk egymással és pszichológushoz küldtek.
Anyu mostanra lényegesen magabiztosabb lett, mintha kicserélték volna. Végre önmaga, végre azt csinálja, amit akar. Egy darabig tűrt, félretette a saját vágyait, de amikor már neki is kicsit lett a hely, úgy döntött, menekül. Csak még nem elég határozott...
Apa családjának hozzáállása megdöbbentő: kőkemény struccpolitika. Bennünket sosem kérdeznek. Apa reggelente a legnormálisabb, akkor beszélget a szüleivel és hord le mindent a sárga földig; ők pedig hisznek neki. Az apjával dolgozik: ez az egyetlen közeg, ahol még mozog rajtunk kívül; 100 méterre laknak tőlünk. Nincsenek barátai, nincsenek hobbijai, nem csinál semmit. És azt hiszi, ezt senki nem veszi észre.
Aztán amikor már anya kinézte magának a lakást, én pedig tudom, kikkel fogok együtt élni, amikor elköltözöm innen, egyszer csak felhívja anyát a nagybátyám és közli vele, hogy az ünnepek után tesznek valamit. Hogy felvilágosította a nagyszüleimet és elküldik orvoshoz. Hogy segítenek nekünk.
Miért kellett ezzel 3 évet várni? Miért nem hallgattak meg bennünket soha? Miért akkor kapnak észhez, már ha észhez kapnak, amikor mindez kiírtotta már belőlem a tiszteletet és a reményt? Nem tudok hinni nekik. Anya reménykedik, nem akarja engedi a házunkat. A fele az övé. Minden nap mást mond, nem tudja, hova lépjen. Eleinte próbáltam rá hatással lenni, de ez innentől már nem az én dolgom. Saját magammal kell foglalkoznom, ő felnőtt ember. Csak valahogy bírjam még ki ezt a pár hónapot! Úgy érzem, tönkretesz.
El akarok menni.

Lassan-lassan megnyugszom

Hamarosan sikerül abbahagynom az önostorozást.
Már Ő is mondta nekem, hogy ne idealizáljam őt, de én csak azt hajtogattam, hogy ő milyen jó, ő milyen tökéletes, ő milyen türelmes, pedig neki is megvannak a maga hibái - mint minden egyes embernek. Annyira utáltam magam, amiért nem tudtam megnevezni, miért lett más a szememben, de már tudom és ez megnyugtat.
Azt mondják, egy párkapcsolatban 20 bogara lehet valakinek, ami a másikat idegesíti. Tíz van meg még csak, szóval van még mi beleférjen. Nem ígérhetek még mindig semmit, ahogyan ezt senki sem teheti, de jól vagyok, azt hiszem. Észrevettem a hibáit, van pár elég nagy, de még csiszolódhatunk.
Ő is hasonlóképpen lehet ezzel...
Pont én, Miss Racionális veszítettem el az éleslátásom? Lám, lám, ez is kifogott rajtam. Csalódtam magamban.
A puding próbája az evés. Főztem magamnak valamit, de még csak most jön a próba. Baromi türelmetlen vagyok, pedig nem szabadna. Jók vagyunk együtt, de majd csak most derül ki, hogy elég jók-e. Meglátjuk, bír-e egymással két nehézsúlyú, makacs természet.
Nem akarom feladni.
Még mindig nem.