Nem arról van szó, hogy nincsenek barátaim, dehogy! Annyi van belőlük, mint a nyű, de egyik sem tudja igazán, mi a jó nekem, mire van szükségem és mi az, ami fáj. Senki sem próbál a felszín alá nézni, vagy ha mégis, egyszerűen nem látja meg azt, ami ott van. Örülnék, ha végre valaki foglalkozna velem is és nem hinné azt, hogy az én legnagyobb problémám az, ami az övé.
Én nem akarom eléggé? Én nem törődöm eleget a másikkal? Ezért bánnak velem így? Folyton azt veszem észre, hogy nem figyelnek, nem emlékeznek arra, amit az előző percben mondtam. Valószínűleg nem is tudnának mit kezdeni az én bajaimmal, de ez nem azt jelenti, hogy azok nem is léteznek!
Akarok valakit, aki átölel, amikor sírok. Szeretnék szerelmet, pár jó szót, egy váratlan üzenetet...
Én akarok túl sokat? Azért nem kapom meg, amit szeretnék, mert nem érdemlem meg, vagy mert mindez nem is létezik?
De akkor mégis minek érzem a hiányát?
El akarok tűnni!