Egyre gyakrabban érzem azt, hogy nekem már tényleg csak a zene maradt. Minden energiámat ebbe ölöm, mindent ezzel kötök össze és töltök ki, mert csak ez teszi jobbá az életem.
Egy kicsit egyedül érzem most magam. Folyamatosan csalódom azokban, akiket szeretek és még mindig nem tudok csak azokra építeni, akik erre "alkalmasak". Mindig vannak ilyen időszakai az életemnek és mindig kilátástalannak érzem ilyenkor a helyzetem, de tudom, hogy ki fogok lábalni ebből is. Egyszerűen más választásom nincs is! Hiszen nem várhatok egy csodálatos jótevőre, aki majd rendbe hozza az életem és megoldja helyettem a problémáimat.
A legtöbb ember, akikkel körül vagyok véve, untatnak. Egyszerűen nem tudnak nekem olyat mondani, ami leköt. Nem az ő hibájuk, szó sincs róla! Inkább velem van a probléma: nem vagyok fogékony. Tengetem a napjaim a saját kis világomban, sajnáltatom magam, mindent ráfogok az apámra, pedig neki köze sincs az életemhez. Egy fekete lyuknak érzem magam.
Hallgatom, ahogy anyuék ordibálnak egymással és nem merek kilépni az ajtómon. Elég hallani mindezt, látni nagyon nem akarom.
Nem akarok tanulni, nem akarok olvasni, de el sem akarok menni itthonról. Nem tudom, mit akarok. Egyszerűen most semmi sem jó...
A zenét leszámítva, persze...

The Republic Tigers - Buildings and Mountains