Hosszú

idő óta először érzem azt, hogy nagyon szeretnék szerelmes lenni.
Egy olyan embert szeretnék magam mellé, aki még nem ismer, akinek úgy mutatkozom be, ahogyan csak akarok és akinek senki nem mond rólam semmit: sem jót, sem rosszat. Akivel nem találkozom minden nap, nem lát túl gyakran idegesen, szomorúan, rossz passzban, tesiruhában, kócosan, vagy egyáltalán összekötött hajjal. Akivel külön meg kell beszélni, hogy hol és mikor találkozzunk, különben nem futnánk össze. Akinek azért tetszem, mert nem vagyok olyan, mint a többi. Akinek érték vagyok, nem játékszer.

Eldöntöttem

Félreteszem minden finnyásságom és hisztim. Ha az alany megfelel az alapkövetelményeknek, akkor is engedek neki, ha nincs tűzijáték, meg ú, meg á, nagy szerelem, örök hűség. Szeretni akarok és szeretve lenni. Nincs mese, lejjebb kell adni. Vagyis, inkább kevesebbet kell elvárni.
Aztán ki tudja...

Ennél jobban talán még sosem voltam összezavarodva. Ingoványos a talaj, amin lépkedek, mégis minden egyes lépés után boldogabbnak érzem magam.
Végre önmagam lehetek!


Aqualung - Brighter than sunshine

Azt álmodtam, hogy

nagyon szeretek valakit, de ő nem szeret engem eléggé. Olyan élethű volt, amikor megcsókolt, hogy még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut. Furcsa érzés; olyan, mintha lenne valakim... Szó szerint várom, hogy ez a valaki felhívjon, vagy írjon egy üzenetet.
Ironikus. Pont tegnap bizonygattam anyának, hogy mennyire nincs szükségem senkire...

Minden alkalommal, amikor kinevetek valakit, amiért az olyan ostoba, mindig eszembe jut, hogy vajon rajtam hányan röhöghettek már ugyanezen okból...

Én

feleségnek lennék jó, szeretőnek nem. De utálom a gyerekeket és nem szeretek otthon ülni.
Ergo egyedül fogok megdögleni!
És furcsa mód, valamiért örömmel tölt el a tudat...!

Nem arról van szó, hogy nincsenek barátaim, dehogy! Annyi van belőlük, mint a nyű, de egyik sem tudja igazán, mi a jó nekem, mire van szükségem és mi az, ami fáj. Senki sem próbál a felszín alá nézni, vagy ha mégis, egyszerűen nem látja meg azt, ami ott van. Örülnék, ha végre valaki foglalkozna velem is és nem hinné azt, hogy az én legnagyobb problémám az, ami az övé.
Én nem akarom eléggé? Én nem törődöm eleget a másikkal? Ezért bánnak velem így? Folyton azt veszem észre, hogy nem figyelnek, nem emlékeznek arra, amit az előző percben mondtam. Valószínűleg nem is tudnának mit kezdeni az én bajaimmal, de ez nem azt jelenti, hogy azok nem is léteznek!
Akarok valakit, aki átölel, amikor sírok. Szeretnék szerelmet, pár jó szót, egy váratlan üzenetet...
Én akarok túl sokat? Azért nem kapom meg, amit szeretnék, mert nem érdemlem meg, vagy mert mindez nem is létezik?
De akkor mégis minek érzem a hiányát?
El akarok tűnni!

Meg kéne

erősödni, össze kéne magamat szedni, tisztán kéne gondolkodni, mindenkit seggbe kéne rúgni. Valószínűleg nem ez a jó megoldás, dehogy! De ha egyszer már mindent és mindenkit el fogok veszíteni, legalább csináljam büszkén! Minden vég egy új kezdet. Azt hiszem, ideje valóban felráznom magam.
Mindig elfelejtem, hogy csak magamra számíthatok. Rábízom magam másra, aki rend szerint a legnagyobb szarban hagy cserben és csak akkor jön vissza, ha már rendbe szedtem magam.
Ez a szám hangulata az, amit most érzek. Holnap a próbán megpróbálok mindent beleadni: igyekszem minden kedvemet összekaparni hozzá és odateszem magam - úgy, ahogy azt illik. Ha meg kell, mindenkit elküldök a picsába. Mert miért ne? Ha nem arra vagyok rendeltetett, hogy ott legyek, majd leszek máshol.



The Subways - Rock'n'Roll queen

A zenekarom

Én tényleg nagyon szeretem őket, meg szeretek ott énekelni, szeretem azt, amit létrehozunk, de ha már most úgy érzem, hogy kurvára leszarják, mi van velem, hogy én mennyi mindent kockáztatok értük és még arra sem veszik a fáradtságot, hogy szóljanak, mikor van próba, szerintem kinyalhatják...
Kezdek tényleg nagyon komolyan kiakadni...!

Mellesleg a kézfejemen valami olyan csont áll ki, ami eddig nem és még csak nem is fáj! Mi a fasz, basszátok meg! Ez pszichoszomatikus? Ha szar napjaim vannak, kinő rajtam egy plusz csont?

Az a nagy helyzet,

hogy nekem kurvára nincs egy darab normális barátom sem. Legalábbis a hosszútávúak közül.
Elegem van abból, hogy mindig én nyelek, mindig én teszem félre a saját életem mások kedvéért, értem viszont senki egy darab követ nem tenne arrébb...
Hihetetlen, mennyire nem számítok. Csak addig kellek, amíg velem minden rendben van. Ha már kicsit hamarabb borul a bili, vagy nincs mindig jó kedvem, mindenki hátat fordít nekem.
Kurva nagyot csalódtam...

Az ember azért nyer, hogy utána veszítsen? Azért van szíve, hogy vérezzen? Azért él, hogy meghalhasson?
A szemünk azért van, hogy lássunk vele, vagy azért, hogy a könnyeink kifolyhassanak valahol?
Értelmetlennek tűnik minden.

Lejtőn

Ma beszélgettem az osztályfőnökömmel.
Általában az idegeimre megy, de be kell ismernem, vannak dolgok, amiket nagyon jól lát. Ijesztő, néha mennyire vak, néha pedig mennyire átlát a szitán. Jelen esetben az utóbbi áll fenn.
Azt mondta, látja, hogy kezd kicsúszni az életem a kezeim közül. Látja, hogy nincs velem minden rendben. Feltett nekem néhány teljesen hétköznapi kérdést, de egyikre sem tudtam válaszolni. Nem tudtam megmondani, mit akarok, hogy ki vagyok és hogy hová tartok.
Utána nagyon sokat gondolkodtam.
Rájöttem, hogy fogalmam sincs arról, mit akarok kezdeni az életemmel és nem tudom, milyen helyzetben hogy kéne reagálnom. Nem tudom, mikor mit kell mondani és hogy kell cselekedni. Azt sem tudom igazán, mi jó nekem. Nem tudok semmit az ég egy adta világon. Semmit!
Rengeteg mindent meg tudnék most adni egy szabad évért. Egy olyan évért, amikor azt csinálok, amit akarok, de semmi olyat, amitől a jövőm függne. Ez alatt az egy év alatt csak zenélnék, írnék, utaznék, nevetnék...és helyre tenném az életem. Távol az apámtól, távol a családomtól, távol ettől a várostól, egyes-egyedül.
Borzasztó boldog lennék. Tényleg...

Egyre gyakrabban érzem azt, hogy nekem már tényleg csak a zene maradt. Minden energiámat ebbe ölöm, mindent ezzel kötök össze és töltök ki, mert csak ez teszi jobbá az életem.
Egy kicsit egyedül érzem most magam. Folyamatosan csalódom azokban, akiket szeretek és még mindig nem tudok csak azokra építeni, akik erre "alkalmasak". Mindig vannak ilyen időszakai az életemnek és mindig kilátástalannak érzem ilyenkor a helyzetem, de tudom, hogy ki fogok lábalni ebből is. Egyszerűen más választásom nincs is! Hiszen nem várhatok egy csodálatos jótevőre, aki majd rendbe hozza az életem és megoldja helyettem a problémáimat.
A legtöbb ember, akikkel körül vagyok véve, untatnak. Egyszerűen nem tudnak nekem olyat mondani, ami leköt. Nem az ő hibájuk, szó sincs róla! Inkább velem van a probléma: nem vagyok fogékony. Tengetem a napjaim a saját kis világomban, sajnáltatom magam, mindent ráfogok az apámra, pedig neki köze sincs az életemhez. Egy fekete lyuknak érzem magam.
Hallgatom, ahogy anyuék ordibálnak egymással és nem merek kilépni az ajtómon. Elég hallani mindezt, látni nagyon nem akarom.
Nem akarok tanulni, nem akarok olvasni, de el sem akarok menni itthonról. Nem tudom, mit akarok. Egyszerűen most semmi sem jó...
A zenét leszámítva, persze...

The Republic Tigers - Buildings and Mountains

Elmélkedtem

Ha nagyon szűkre vannak megszabva a határaim, szándékosan átlépem őket; még csak meg sem próbálom visszafogni magam! Ugyanakkor ha hagynak nekem egy kis helyet, levegőt, még ha lehetőségem lenne rá sem lépném át a határt, sőt, messziről elkerülöm őket!
A helyzet akkor a legérdekesebb, amikor nincs megszabva semmi, amikor én döntöm el, mi az, ami még belefér és ami már sok: szűk keretek közé préselem magam és mindent elkövetek azért, hogy ne kelljen ezeken átlépnem.
Képtelen vagyok hülyeséget csinálni. Ha valami rajtam múlik, bármilyen helyzetben is vagyok, hirtelen megmerevedem és nem veszek levegőt.
Szeretnék ebből kitörni, de nehezen megy. Jó lenne egy kicsit a falba verni a fejem, valamit megbánni, valami olyat tenni, ami egyértelműen nem jó, mégis örömet okoz. Nem csak szavakat akarok, hanem tetteket is.
Ez eddig oké.
De miért ilyen rohadt nehéz?!

My Chemical Romance - Na na na

Egy kicsit...

Van úgy néha, hogy valami esemény az élemben úgy kibillent az egyensúlyomból, hogy hetekig nem tudok visszaállni. Rengeteg mondanivalóm lenne, de nem érzek kényszert arra, hogy meséljek.
Fáradt vagyok.

Kezdem...

...egy dallal!