2013. október 30., szerda

Úgy néz ki,

ennek a kétségbeesésnek is ugyanazok a szakaszai, mint a másfél évvel ezelőttinek. Ugyanolyan hosszúnak tűnik, ugyanazok az érzéseim, ugyanazok a kételyeim. Sajnos ez még nem nyugtat meg, ugyanis még mindig tartok attól, hogy valamelyik szinten megrekedek... Vagy visszaesek.
Először van a zokogás. Nem tudom, mi van, csak valami nem jó, nem érzem magam jól, megijedek attól, hogy megváltoztak az érzéseim.
Aztán magamat hibáztatom: Nekem ez sem elég? Mivel nem vagyok elégedett? Mit akarok én még ezen felül? Nem jogtalanul.
Utána Őt hibáztatom. Nem igyekszik, nem akar a kedvemben járni, biztosan már nem is szeret eléggé. Nem jogtalanul gondolom így itt sem.
Rájövök, hogy már előbb kezdődött minden, már egy ideje egyikünk sem igyekezett eléggé és kicsit megroggyant a kapcsolatunk.
Ezek után elemezgetek. Még mindig sokat sírok, de sokszor eljutok odáig, hogy nem akarom tovább csinálni, nincs erre szükségem, fiatal vagyok és élni akarok. Amikor jobban vagyok, akkor arra koncentrálok viszont, hogy vannak hullámok egy kapcsolatban és csupán kíváncsiságból butaság lenne Őt elhagynom. Annál Ő sokkal többet ér és annál sokkal, de sokkal jobb kapcsolatunk van.
Miután megélem a mélypontokat, zokogok, nem egyszer megbántom őt, együtt zokogunk, nem alszom, mellkasfeszülés...szóval mindezek után kezdek jobban lenni. Ez a harmadik hónap vége körül van.
Hullámzik, néha visszatér ez, néha visszatér az, de összességében kezdek jobban lenni.
Talán ez a legnehezebb rész. Ekkor már tudok tiszta fejjel gondolkozni és komolyan belegondolok abba, hogy megpróbálom nélküle. Elvégre, fiatal vagyok és még egy csomó minden történhet, minek kötném le magam az első fiúval, akivel valaha voltam. Ugyanakkor tisztában vagyok már azzal, hogy szeretem őt, tisztelem őt, fontos nekem és most ráadásul szüksége is van rám.
Szóval most itt vagyunk. Nem vagyok biztos abban, hogy ő lesz a férjem, nem vagyok biztos abban, hogy még egy év múlva is együtt leszünk, de azt tudom, hogy ez rajtunk áll és azon, hogy mit akarunk. Legfőképpen rajtam. Lelkiismeret-furdalásom is van, amiért most én vagyok abban a helyzetben, hogy akár szakítanék is. Ez olyan, mintha én lennék fölényben, pedig igazából tudom, hogy ez egyáltalán nincs így.
Nos, nem tudom, mi lesz, de igazából már nem is érdekel. Egyszer úgy érzem, nem akarom azt az életet, amim vele lesz, máskor pedig úgy, hogy miért kellene mindennek úgy lennie, ahogy gondolom, bármi történhet még, ami mindent megváltoztat.
Nyitott szemmel járok, de dolgozom azon, hogy megnyugodjak. Nem akarok sem elsietni, sem halogatni semmit. Próbálok bölcs lenni, pedig nem vagyok az.
Inkább végignézem az IKEA honlapját, attól biztos minden szebb és jobb lesz.
Valószínűleg...

2013. október 24., csütörtök

Még mindig megijeszt,

hogy néha úgy érzem, inkább feladnám. Minek nekem ez a feszültség, ha valami nem jó, ha nem olyan, mint régen, minek erőlködjek, fiatal vagyok még...!
Igazából az a legnagyobb félelmem, hogy nem fog elmúlni. Félek, hogy hiába kezdett el jobb lenni, megreked. Pedig aggyal tudom, hogy meg fogjuk oldani, mert már megoldottuk egyszer, most miért ne sikerülne? Csak valahogy be vagyok programozva arra, hogy számoljak a legrosszabb eshetőséggel.
Amikor vitatkozunk, vagy valami nem jön össze, amit elterveztünk, picit összeesek, de csak rövid időre, hamar túlteszem magam rajta. Szeretném, ha így folytatódna minden és szépen lassan minden normalizálódna.
Amikor kétségbeesek, mostanában arra gondolok, hogy lehet, másnak az a normális, amilyen állapotban éppen én vagyok. Ahogy nézem, ahogy beszélgetek másokkal, látom mások kapcsolatait, beszélgetek mások érzéseikről, arra jutok, hogy az a legritkább, hogy minden egyértelmű. Amikor én rossz passzban vagyok, az az átlag. Nem értékelem azt, amim van és mindig azt kutatom, miben vagyunk rosszak. Olyan szánalmas. Tudom aggyal, de nem bízok a saját gondolataimban.
Örülök, hogy ő még mindig erős, fogja a kezem és - bár kisebb kiborulásokkal, de - mellettem áll, türelmes marad.
Hamarosan vége ennek a zavaros időszaknak. Muszáj, hogy vége legyen. Biztos csúnyán hangzik, de amíg nem érzem úgy, hogy mással jobb lenne, hogy megérné mással kezdeni, nem akarom feladni. Elvégre, ez így normális, nem?
Áh, túl hamar találkoztam a nagy Ő-vel.
De csak azért is megtartom!

2013. október 13., vasárnap

Igazából az van

hogy rettenetesen el vagyok baszva. De tényleg. 
Először is, túl komolyan veszek mindent. Ha valamit a magaménak érzek, ahhoz ragaszkodom és csakis abban a formájában tudom elviselni, ahogyan kaptam. Mindennel így vagyok. Barátságokkal, helyekkel, munkával, párkapcsolattal. Annyira ráfeszülök dolgokra, hogy egyszer csak nem minden a régi. Ettől jön a második hibapontom: a pánik. Pánikszerűen próbálok mindent visszacsinálni, visszapörgetni, helyrehozni, megoldani, aminek csak még nagyobb pánik lesz az eredménye. Hihetetlenül ingerült és elégedetlen leszek ettől, már-már frusztrált, és csak egyre jobban a szakadék felé terelem saját magam. Aztán mindez meg van hintve egy kis döntésképtelenséggel, alvászavarral, magas vérnyomással, ingerlékenységgel, mígnem MINDENT el nem rontok magam körül. 
Aztán ahogy ezekre szépen lassan, még annál is lassabban rájövök, rengeteg mindent újjá is kell építenem magamban. Első sorban a barátomhoz akarok visszatalálni. Tudom, hogy lehetséges, de még mindig el is ronthatom. Lehet, még néha elkap az, hogy nincs meg bennem az, ami hozzánk kell, rájövök, hogy nem is kell. Mert nem kell mindenhez ragaszkodnom, amim volt. Tovább kell lépni, fel kell frissíteni mindent és ehhez viszont pontosan elegek vagyunk mi ketten. Olyan végtelen szeretetet kapok Tőle, hogy már néha nem is tudom, mit kezdjek vele. Kerestem bennünk a hibákat, keresem bennünk a hibákat, közben pedig nem is értékelem azt, amink nekünk van. Nem szabadna minden megoldást és boldogságot tőle várnom, túl nagy felelősséget hárítok rá, pedig ezt nekem kell megoldanom. Rendbe kell jönnöm a saját életemmel, magammal, az emberekkel, és akkor nem lesz már rajtunk ez a nagy nyomás. Elképeszt, hogy mennyi türelem és bátorság van benne, mennyi mindent megad nekem. Mivel még rosszabb nekem sosem volt, azt hiszem, ez sem elég. Pedig pontosan ez a minden. Amikor egyenértékűnek érzed magad vele, fontosnak, egyéniségnek, na az az igazi szerelem. El kell engednem magam, fel kell oldanom magamban a görcsöt. Helyet kell engednem új dolgoknak, új érzéseknek, és Velünk is minden rendben lesz.
Nem szabad minden áron beleerőltetnem magam abba a jövőbe, amit elképzeltem magunknak, mert egyáltalán nem biztos, hogy az úgy lesz. Azt kell eldöntenem, hogy itt és most akarom-e őt, erre pedig azért igen egyszerű a válasz. Ami csábít, a szabadság, a függetlenség, az új, mind csak rövidtávú megoldás lenne. Néha azt kívánom, bár lenne két életem. Egy neki, egy meg...máshogy, viszont könnyelműségnek érezném, ha feladnám. Az nem én lennék. 
Akkor nyugodnék meg végleg, ha lenne végre munkája. Sikeres lenne a munkájában. Látnám elindulni az életét. Kicsit nehezen viselem az egy helyben való toporgást. Ha én nem haladok éppen valamerre, mert nem tudok, azt várom el, hogy ő haladjon legalább. Csak hát ez nem kívánságműsor. 
Nem mondom, hogy nem járok nyitott szemmel, nem mondom, hogy megnyugodtam. Nem mondom, hogy örökké vele leszek, meg azt sem, hogy nem. Mert nem én döntöm el. Ahogy majd jön. És ettől nem kell félnem. Sokkal többen tettek már meg sokkal nagyobb lépéseket is. Nekem csak az a dolgom, hogy éljem az életem. Senki nem vár tőlem többet. 

2013. október 7., hétfő

Egy egész hétvégét

töltöttünk végre együtt. Kirándultunk, teázgattunk, aludtunk, kutyáztunk, nevettünk. Nagyon jó volt, feltöltött és kicsit elhessegette a rossz gondolataimat.
Nem vagyok, nem vagyunk olyan jó periódusban éppen. Azt kell tudatosítanom, hogy ez normális, előfordul, és megoldható. Az a baj az ilyen mélyrepülésekkel, hogy ilyenkor nem olyan egyértelmű, hogy Vele kell lennem és én ettől bepánikoltam. Mert azt hittem, ez a vég, pedig ezen lehet dolgozni és el is múlhat. Ő egy ideje nagyon igyekszik és nagyon jól esik. Jobban figyelünk egymásra és még mindig sokat beszélgetünk. Az elmúlt időszakban sokat vitatkoztunk, kicsit eltávolodtunk egymástól, de csak meg kell találnunk a visszavezető utat. Úgy gondolom, hogy ha jobban figyelek sem veszem észre hamarabb, hogy mi felé közeledünk. Kezelni kellene megtanulnom. És nem ártana tudni dönteni és nem mindent megkérdőjelezni.
Kicsit kinyílt most a szemem, sokat nézegetek más fiúkat és nagyon érdekel, mit gondolnak rólam. Ez is természetes, vannak ilyen időszakok, csak nem akarom, hogy bárki közénk álljon, ugyanakkor meg mégiscsak kíváncsi vagyok. Erősnek kell maradnom és akkor túl leszünk rajta. Ő segít, támogat, szeret, mindent megad, amit csak tud. Ennek elégnek kell lennie.
Ha meg mégsem, nem fogok félni szakítani, ezt megígértem neki és magamnak is. De szeretem őt, ő is engem és akarjuk, hogy ez működjön. Szóval minden rendben lesz. Egyre nyugodtabb vagyok. Nem kiabálom el, eddig mindig, amikor ezt mondtam, másnapra újra összezuhantam, szóval mindent csak szép lazán, nyugodtan, meg kell adnom mindennek a maga idejét.
Minden rendben lesz.

2013. október 4., péntek

Amikor ránézek,

van, hogy megkérdezem magamtól, hogy ki ez az ember. Két évvel ezelőtt is hasonló volt. Elmerültem a problémáimban és eltávolodtam Tőle. Képtelen vagyok csak feküdni mellette, a tehetetlenségből düh lesz és csak azt érzem, hogy szabadulni akarok ettől a szorongó érzéstől. Mintha miatta szoronganék, pedig magam miatt szorongok.
A reggelek a legnehezebbek. Ha egyedül vagyok, talán még jobb, nem rajta vezetem le ezt a rengeteg szomorúságot.
Minden reggel hányinger. Hajnali 4-kor megébredek már. Ki vagyok bukva. Félek.

2013. október 2., szerda

Mindig más az, amit érzek.

Össze vagyok zavarodva. Elbizonytalanodtam, és ha én egyszer elbizonytalanodom, akkor nagyon. A fejemre nőtt az összes problémám és egyszerűen utálom a mindennapjaimat. Magammal nem vagyok kibékülve, nem tudom, mit akarok és pont azt az embert akarom kivetni magamból, aki az egyetlen bizodalmam. Érthető, mert ha magammal nem tudok mit kezdeni, mással főleg nem. Elég komolyan szorongok. Amikor Ő ott fekszik mellettem, sokszor azt gondolom, nem is akarok vele lenni, hagyom is az egészet és nagyon komolyan meg is tudom bántani Őt. Aztán kiszabadul ez a bennső feszültség, zokogok a mellkasán és úgy ölelem, mintha az lenne az utolsó napom. Egyedül könnyebb lenne? Nélküle könnyebb lenne? Lehet. Akarom Nélküle? Nem. Vele akarok meggyógyulni. Mert tudom, hogy képesek vagyunk rá. Mert erősek vagyunk és csináljuk. Addig nem szabadul Ő tőlem, amíg meg nem utálom. Amíg vele akarok lenni, addig rendben van minden. Csak be kellene fejeznem saját magam folyamatos megkérdőjelezését. Azzal csak a szakadékhoz lökködöm magam közelebb.
Más valószínűleg már feladta volna. Főleg az én koromban. De nekem Ő fontos, tisztelem és szeretem őt, küzd értem és én is küzdök érte. Mert ez így működik. Mert ezt akarom.