Néha összeszorul a gyomrom...

Néha összeszorul a gyomrom, amikor meghallom a hangját.
Kezdek – azt hiszem – eléggé belefáradni a távkapcsolatba. Nem láthatom, amikor akarom, nem beszélhetek vele, amikor akarok, csak megadott és előre lefixált időpontokon. Nem szeretek annyira utazgatni, egy házban lenni az anyukájával és a nagymamájával, nem szeretem, hogy ilyenkor teljesen hozzá vagyok kötve, vagy hogy –, kimondom, - nem lehetek egy kicsit egyedül. Csak miatta megyek és szeretek ott lenni, szeretem azokat az embereket, akiket általa ismertem meg, de még előttük sem szabadultam fel teljesen. Jobb szeretem, ha itt van, de ekkor meg mindig azon agyalok, hogy neki ez most jó-e, megfelel-e és nincs-e az egészből már rohadtul elege. Rettenet erős szálak kötnek hozzá, de a távolság csak húzza, húzza ezeket a szálakat és amikor messze vagyok tőle, mindig nagyon vékonynak érzem őket.
Nem akarom, hogy végleg kinyúljanak a ezek a szálak, hogy úgy érezzem, többé már nincs miért elmennem hozzá; mert igenis van, a szívem másik feléért, de olyan borzasztóan nehéz. Nehéz tartani magam, nehéz végigcsinálni azt, ami itthon van és nekem arra lenne a legnagyobb szükségem jelen esetben, hogy átmenjek hozzá, hozzábújjak, megigyak egy teát és amikor elcsitultak a kedélyek, hazajöjjek. Féltem anyát.
Ingerült vagyok és rendszeresen belékötök, pedig igazából semmi rosszat nem csinált. Frusztrált vagyok és gyakran kapom magamat azon, hogy belehajszolom magam a saját negatív butaságaimba.
Amikor kinn ülök a teraszukon és ő mellettem van, vagy éppen csinál valamit, akkor sem vagyok nyugodt. Az jár a fejembe, hogy az időnk véges, hogy hamarosan mennünk kell, hogy együtt kell lennünk, mert most két hétig nem fogom őt látni. Azon kattogok, hogy mi lehet otthon, hogy anya jól van-e, hogy az idióta nagyszüleim mit gondolhatnak, vagy hogy milyen állapotok fognak uralkodni, amikor hazaérek.
Sosem teher vele lenni, minden porcikámmal őt szeretem, csak irtózatosan-rettenetesen-kurva nehéz számomra ez a rendszer, hiába egyszerű. Csak bele ne savanyodjak a saját baromságaimba…

Néha azért

kicsit utálom is.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Minden bizonnyal

Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Amióta Ő van nekem, azóta érzem, hogy élek.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Ritkán,

de néha még mindig rám tör a rettegés. Mi van, ha nem kellek neki? Ha kiidegelem? Ha túl sokat hisztizek, túl sokat beszélek, túl sok mindent mondok és teszek és nem tudok leállni, csak kattogok. Nem tudom nélküle elképzelni az életemet, a részemmé vált. Nem akarok rátapadni, nem akarom megfojtani, néha mégis olyan érzésem van, hogy túl sok vagyok.
Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, hogy nem hiszem el azt, amit mond, inkább magammal szemben vagyok bizalmatlan.
Miért érzem úgy hirtelen, mintha elveszítettem volna őt? Nem történt semmi rossz, mégis olyan, mintha az elmúlt 7 hónap csak egy álom lett volna és most döbbennék még csak rá, hogy semmi sem volt igaz. Elképesztően zavaros és fájdalmas érzés...
A végén pont azért fogom őt elveszíteni, mert nem akarom őt elveszíteni...

Most már

én sem szeretnék róla beszélni.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Be fogok golyózni

Rémképzeteim vannak. Rettegek a sötétben. Csontroppanásokat képzelek, látom, ahogy vér folyik. Lépteket hallok, pedig nincs a közelemben senki. Tudom, hogy mik azok a gondolatok, amiktől a hideg is kiráz, éppen ezért mégis végigvezetem őket a fejemben. Elképzelem, milyen lehet meghalni, vagy ölni, még ha csak véletlenül is - emgijeszt, hogy ilyenek jutnak eszembe. Dúl bennem a harag és a gyűlölet. Mindig azt hittem, hogy én egy nagyon erős lány vagyok. Mostanra eljutottam odáig, hogy azt is el tudom képzelni, hogy egy nap a világ összes terhe a vállamra szakad, sőt, már néha most is azt érzem. Pedig nem. Mindenem megvan. Mindent megkaptam, amire valaha is szükségem volt. Most már a szerelmet és a boldogságot is. Mégis olyan, mintha Rajta kívül semmim sem lenne. A leglehetetlenebb pillanatokban jön rám a sírhatnék: amikor valami teljesen másról beszélek, közösségben vagyok, vagy nyugalomban, egyedül. Akkor sosem, amikor lehetőségem is lenne rá. Megfulladok. Érzem, ahogy szépen lassan az itthon terhei a nyakam köré fonódnak. Súly nehezedik rám és a föld alá nyom. Nagy szavakat használok; régen, ha valakinél ezt olvastam volna, kinevettem volna. Erre itt tartok én is. Engedtem, hogy a saját problémáim elhatalmasodjanak fölöttem. Nem tudok tőlük szabadulni. Meg fogok őrülni, ha sokáig itt kell még maradnom.

El sem tudjátok képzelni,

mekkora kő esik le a szívemről, amikor elhagyom a városom határait, meg amikor beérek a fővárosba...

Published with Blogger-droid v1.7.4

Reggeli vihar

Már nem beszélek vele. Tegnap többször megütte anyát, én nem voltam itthon. Anya segítségért kiabált, átfutott apa "szent" szüleihez mamuszban, kisírt szemekkel, kutyával az ölében.
Végre ők is látták az ő "szent" fiúkat magából kikelve üvöltözni. Mocskolódni. Ostobaságokat fröcsögni. De továbbra is mindenki csak saját magat sajnálja. Mindenki sír. Csak mi állunk a lábunkon. Csak mi élünk még anyával. El fogunk menni.
Apa azt mondta, meg fogja ölni anyát. Képes rá, nem lenne vesztenivalója. Félek apától. Bármikor elpattanhat nála valami.

Published with Blogger-droid v1.7.4

Darabokra hullunk

Anya és én lassan, de biztosan elérjük a tűréshatárunk csúcsát. Már biztosan költözünk. Valószínűleg megvárjuk az érettségimet és utána. Ha minden igaz, válás is lesz. De ezt apa nem tudja. Nem tudhatja. A szülei pedig főleg nem. A gyógyszereitől már emlékezetkiesései vannak. Lop. Hazudik. Hülyének néz. Meg sem hallja, amit mondanak neki. Már nem próbálom elmagyarázni, milyen. Ezt csak anyu és én tudhatjuk, senki más. Éppen ezért nem is törhet felettünk pálcát senki. Ó, pedig hányan lesznek...

Kings of Leon - Closer

Barátnők

Nem nagyon tudom, mi ez, amit érzek.
Már több éve vagyunk itt egymásnak és megéltünk már pár hullámvölgyet, de ennél messzebb még sohasem éreztem őt. Egyszerűen minden szavunk és gondolatunk ütközik a másikéval. Egy barátot szoktak tisztelni is, nem? Mert én már semmi tiszteletet nem érzek iránta.
Hiába idősebb nálam, néha olyan, mint én három évvel ezelőtt - és hát mondanom sem kell, nem arra az időszakomra vagyok a legbüszkébb. Egyszerűen nem akarom tudni, amit mond, mert csak felidegesítem magam. Képes akkora ostobaságokat mondani és tenni, hogy feláll a szőr a hátamon. Tudjuk, hogy én a kelleténél picit konzervatívabb és szögletesebb vagyok (természetesen nem, én gondolkozom és cseleszem a világon a legjobban), de ez már nekem picit túlzás. Nem tud elszakadni az extől, aki megcsalta és tönkretette, már lassan fél éve hallgatom ugyanazt a szöveget. Fél éve esik vissza ugyanoda minden egyes nap. Fárasztó. Neki jobban, de nekem is. Az a különbség kettőnk között, hogy ez nem az én dolgom. Gyenge. Nagyon gyenge. Nincs benne semmi tartás, ugyanakkor olyan határozott, hogy az valami elképesztő. Csak hajtja a maga igazát és annak ellenére, hogy ő mindig mindenkinek "jót akar", sikerült már másokat, többek között engem is megbántania. Nagyon.
Tudom, hogy a szerelem és az ehhez tartozó dolgok még nagyon jó barátnők között is lehetnek tabuk, de egyrészt nálunk ez nem volt eddig így, másrészt még ha el is vonatkoztatok ezektől, akkor is óriási hatással van a jellemére. Negatívan, persze.
Nem mondanám, hogy ezelőtt ilyen volt. Az a bizonyos szörnyű ex óta nem tudom visszabillenteni őt a helyére. Félek, hogy megint oda lyukadok ki, ahová 2-3 évvel ezelőtt, csak most én leszek az, aki szarban hagyja a másikat. Kicsit túl sokat gondolok a másikra, a látszat ellenére és ideje lenne megrázni magam és a sarkamra állni, de mindig csak halogatom.
Adjak még egy esélyt? Folyton azt adok. Legyek kemény? Így is mindig az vagyok. Hiába mondok bármit is, csakúgy átsuhan az agyán. Keres mást, aki biztosítja őt a saját álláspontja felől. Akkor miért engem kérdez? Úgyis tudja, mit fogok mondani, én nem tajtékzom úgy, ahogy ő...