Anya szerint én ésszel lettem szerelmes. Megvártam a megfelelő személyt, aki tudom, hogy vigyáz rám és nem fog bántani és akivel biztonságban érzem magam. A megfelelő személybe szerettem bele. Így, kimondva kicsit olyan, mintha nem is az érzések irányítottak volna, pedig tudom, hogy szerelmes vagyok; méghozzá fülig.
Túl nagy önzetlenség olyat választani, aki megérdemli? A szerelem csak akkor szerelem, ha szenvedés okoz? Ha pusztít? Dehogy! Mégis, a legtöbben körülöttem így választanak párt. Állatias gyötrődés, ennyiben tudnám összefoglalni azt, amit ők csinálnak. Olyannal együtt lenni, aki megcsal, átver és kihasznál, nem helyes.
Miért hiszik azt a lányok, hogy ha játsszák a megértőt és az elnézőt, beléjük fognak szeretni? Ha pedig mégis? A fiúk épp ezért nem fognak megváltozni!
Vagy én vagyok az ostoba?
2 megjegyzés:
általában az emberek nem választanak, nem döntenek így...miért akarnának szenvedni? lehet egyáltalán ésszel szeretni?
(és nem helyes lányokra és fiúkra sztereotípizálni, fordítva is megtörténik, ahogy leírtad)
Szerintem lehet, de ezek szerint tényleg mentalitás kérdése. Nem arra gondolok, hogy szenvedni akarnak, hanem hajlamosak szenvedni annak reményében, hogy a másik majd változni fog, pedig éppen emiatt nem fognak. Azokat, akik viszont nem tennék ezt velük, észre sem veszik, vagy túl egyszerű esetnek titulálják.
Ennek a fordított esete pedig más lapra tartozik és azt nem is ismerem annyira. :)
Megjegyzés küldése