Alapvetően több problémám is van.

Nem csak a párkapcsolatommal, hanem a saját életemmel kapcsolatban is. Nyilván. Mert kinek nincsenek. Nagyon megélek minden érzést, nagyon hamar magamra veszek mindent és ezzel együtt nagyon hamar kétségbe is esek, elveszek a problémáimban. Engedem, hogy irányítsanak. Mármint a problémáim.
Az, hogy elbizonytalanodom az érzéseimben, sok mindennek lehet a jele. Annak, hogy már valami elmúlt, vagy annak is, hogy valami hiányzik, vagy csak elhanyagoltuk egymást, vagy tudjam is én, még mi... Már sokszor leírtam, de tényleg azért vagyok ilyen döntésképtelen, mert még nem volt kapcsolatom ezelőtt, nem tudom, igazából mire is reagálok így. Valószínűleg egyszerűen csak rossz passzban vagyok. Mint két éve, októberben. Csak most annyira nem veszem komolyan, mert szerintem belepusztulnék még egy ilyen két hónapba. Hánytam az idegességtől, folyton sírtam és teljesen meg voltam zavarodva. Most is sírok kicsikét, ha az érzéseimről beszélek a barátommal, de közel sem vagyok olyan depis, mint akkor. Nyilván egyelőre, nem tudom még, mi lesz ebből, de erősebb vagyok én annál, hogy megint odáig fajuljanak a dolgok. Bár inkább legyen megint az, ha utána két ilyen gondtalan évem lesz a barátommal, mint most.
Igazság szerint én azt gondolom, érdemesebb megmenteni egy ilyen jól működő kapcsolatot, mint kidobni az együtt töltött időt. Nagyon monogám és hűséges típus vagyok, ami alapvetően egy nagyon pozitív dolog, ugyanakkor ezáltal hajlamosabb lehetek tovább ragaszkodni, mint kellene. Mondjuk ez egyáltalán nem törvényszerű, de lehetséges. Ha ne adj Isten odáig fajulna a helyzet, hogy úgy döntünk, nem folytatjuk együtt tovább, abból kurva nagy cirkuszt fogok csinálni. Félnék tőle, mert szerintem nagyon nehéz lenne, de nem akarom feladni, és ez elég is ahhoz, hogy ne kelljen feladni. Mert szeretjük egymást. Persze, változtak az érzéseink már lassan három év alatt, hullámoznak is, át is alakulnak, de nem szabad megijednem a változásoktól.
Ha találtam valaki olyat, akiért megéri kitartani, nem fogom egykönnyen feladni.
Sokkal többet érünk Mi annál.

Az agyalás mestere vagyok.

Annyira véresen komolyan veszek mindent. Egyszerűen képtelen vagyok lazítani, kikapcsolni az agyamat és csak arra koncentrálni, ami igazán fontos. Mármint, nem azt mondom, hogy a párkapcsolatom nem fontos, de megint olyan dolgokra feszülök rá, amik még messze vannak és előbb odáig kellene eljutni, nem előre félni. Persze, most kicsit aggódom a jövőnkért, talán most máshogy látom a barátomat, mint az elmúlt időszakban és ez ijesztő, de nem feltétlen jelent rosszat. Most neki lenne szüksége az én segítségemre, erre én kezdek a nyár közepén befordulni meg sírósba átmenni. Össze kell szednem magam. Bár tudnám, miért tud ennyire eluralkodni rajtam a hiszti. Nyilván mert hagyom, de azon túl...?

Rájöttem,

mi lehet most a baj velünk.
Ha felmerül bennem, hogy valami nincs rendben velem meg a barátommal, valószínűleg nem csak azért kezdek aggódni, mert ráérek. Megpróbáltam nem pánikolni, hanem végiggondolni, hogy min kellene változtatni ahhoz, hogy ne érezzem ezt a kellemetlen szorítást a mellkasomban.
Természetesen nem azt mondom, hogy csak az ő hibája, de kicsit eltávolodtunk egymástól. Ő foglalkozik a saját hobbijaival, a munkakereséssel, barátaival, aztán kicsit együtt vagyunk, hülyéskedünk és különösképpen nem történik velünk semmi. Kicsit úgy érzem, elhanyagolja a közös életünket, talán két külön utat kezdtünk el járni és hogy ne legyen baj, azon kell dolgoznunk, hogy jobban benne legyünk...egymásban. Egymás életében. Én mindig készülök kis meglepetésekkel, kedves gesztusokkal, de ő az én irányomba mostanában nem igyekszik. Pedig igényelném. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én ezt leírom, de egye-bassza, bevallom, romantikus kislány vagyok én is, szeretetnyelvem az ajándék. Egy lopott virág bőven kielégíti minden vágyam, vagy akkor is nagyon boldog lennék, ha meglepiből kijönne elém a munkahelyemre, vagy a vonatra. Ilyenekre gondolok. Pedig ezekre a legnehezebb rávenni. És hogy őszinte legyek, ez nem esik túl jól.
Ma elhívtam őt egy rögtönzött piknikre, lesz limonádé meg házi süti, remélem, nem vált át megmagyarázósba, amikor felvetem, hogy szerintem mi a bibi.
Drukkoljatok!

Élem az életem.

Az életem tőmondatokban:

1. Elköltöztem.
2. A nyáron egyedül vagyok a lakásban.
3. Fogytam 11 kilót.
4. Rendszeresen futok.
5. Jól megvagyok a barátommal.
6. Egy cipőboltban dolgozom, részmunkaidőben.
7. Nincs pénzem.

Elsőre ennyi jutott eszembe.
Alapvetően nincsen semmi problémám. Mármint, csak átlagos és megszokott dolgok. Talán ezért is vettem megint elő ezt a szeretem-nemszeretem a barátomat dolgot, holott az ég világon semmi baj nincs. Volt időm gondolkozni, eszembe jutott, hogy lehet, ki kéne próbálnom mással, vagy hogy már nem is vagyunk ugyan olyanok, mint régebben, és ez annyiban igaz, hogy kicsit nyugdíjasok lettünk, de tényleg szeretjük egymást és jó minden. Na, mindegy is, nem akarok ezzel túl sokat foglalkozni, elég volt a drámából két évvel ezelőtt bőven, majd úgy lesz, ahogy lenni kell. :)
Kicsit depis lettem most. Nyári depi. Na ilyenem sem volt még. Már rég nem voltam otthon, most megyek haza először, amióta dolgozom, szóval már nagyon várom. Pihenés végre.
Nem is tudom, miért írtam most erről bejegyzést. De jól esett.
:)