hogy az, amilyen állapotban én voltam az elmúlt időszakban, túl jó volt. Most én is ugyanolyan problémákkal küzdő ember lettem, mint bárki más. Már szokom, már túlélem, már megélem, de nehéz. Nehéz szembesülni azzal, hogy mehetnének másként is a dolgok, hogy néha úgy érzem, az idő ellenünk dolgozik, hogy még mindig néha összeomlok legbelül.
Azért ez a két-két és fél év elég kritikus időszak, legalábbis részemről. A hormonszerelem alábbhagy, sok a negatív példa, az életünk pedig nem úgy alakul, ahogy kényelmes lenne.
Most első sorban a túlélés a fontos, érzem, hogy hamarosan rendeződnek a dolgaink. Addig nem fogok kilépni a kapcsolatból, amíg úgy érzem, hogy nem élném túl nélküle. Komplex, sok összetevős ez a dolog, amíg nem vagyok 100%-ig biztos abban, hogy mit akarok, nem csinálok semmit. Addig azért küzdök, amink van. Mert sok mindenünk van és nagyon ritka is az, amink van. Csak félek attól, hogy én igazából más vagyok, csak mivel vele vagyok, nem ismerem meg önmagam.
Áh, sose fogok jobban lenni. Sose fogok jobb lenni.
2013. november 21., csütörtök
2013. november 12., kedd
Annyira
ragaszkodom a tökéletes kis életemhez...! Istenem, néha nekem is kell, hogy kicsit rossz legyen... Nem baj, ha nem vagyok felhőtlenül boldog, ha vannak nehéz időszakaim, nehéz időszakaink, ha kicsit megrogyok a súly alatt, amit cipelek. Teljesen normális. Nehezen birkózom meg a problémákkal, még nehezebben fogadom el őket és még ennél is nehezebben teszem magam túl rajtuk. De mindegy, 20 éves vagyok, remélhetőleg még fejlődik a jellemem és majd megerősödöm. Tisztában vagyok azzal, hogy másoknak ezerszer rosszabb, de az a nagy szomorú helyzet, hogy mindenkinek a maga problémája a legnagyobb. Nem tudom nem figyelembe venni, hogy én sem vagyok a toppon. Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen amiatt, hogy most nem érzem magam teljesen boldognak.
Ez van. Majd lesz máshogy...!
Ez van. Majd lesz máshogy...!
2013. november 11., hétfő
Én is bölcsebb leszek azért...
Megint ismételni fogom önmagam, de ezek a hullámvölgyek segítenek okosodni. Lehet, már egyszer keresztül mentem ezen az egészen, de mindig valami apró, de új dologra rájövök. Vagy nem is újra, hanem valami régire, csak új formában.
A mostani "ilyenem" az, hogy nincs jó döntés.
Talán nem vettem volna olyan komolyan ezt az egész butaságot, ha tudatosítom magamban, hogy ez nem a világ vége. Vagy nem is tudom. Annyira úrrá lett rajtam a pánik és a kétségbeesés, nem biztos, hogy egyáltalán képes lettem volna összeszedni magam. Minden esetre, az életemmel is az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok veszíteni. Nem tudok rosszul dönteni, képtelen vagyok hibázni. Ha valamiben nem nyerhetek, akkor szándékosan úgy csinálok, mintha nekem nem is lenne szükségem arra, hogy abban a bizonyos dologban jó legyek, sőt, csak még jobban rontok a dolgaimon, hogy még csak fel se merüljön az ellenkezőjének a lehetősége. Pedig mindig van valami, amiben meg kellene mutatnom, hogy jó vagyok. Nem érzem magamat szépnek ebben a testben, de úgy csinálok, mintha ennek nem is lenne köze ahhoz, ahogy élem az életem. Pedig de. Alig járok be a suliba, nem csinálok semmit, azt sem tudom, mit merre, de ez is csak azért van, mert rettegek attól, hogy ha próbálkoznék sem lennék elég jó. Tudom, hogy nem vagyok buta, sosem igyekeztem, mégis itt vagyok, de visszatart az, hogy ha igyekszem, az nem lesz elég. Várok arra, hogy elkezdődjön az életem, hogy rájöjjek, mit akarok, pedig magamnak kellene kitaposnom a saját utamat, nem jön semmi sem magától.
Meg akarom nyerni az életet, mintha ez egy verseny lenne. Minden áron tökéletes életet akarok. Nem pénzben, nem vagyonban, nem külsőre. Csak belsőre, de azt nagyon akarom és igyekszem abból kihozni mindezt, amim van.
Pedig ezt nem lehet jól csinálni. Nincs arra elég idő, hogy az egész életedet jól éld. Nincs olyan, hogy hibátlan élet. Annyira szubjektív minden... Csak le kellene szoknom erről a már néha beteges vágyakozásról és csak egyszerűen élni az életem. Megbirkózni azzal, ami jön és elfogadni azt, hogy én is csak ember vagyok, aki néha nem tudja, mit tegyen és lehet, hogy óriási baklövést követ el. Azzal, amit művelek csinálom a legnagyobb hülyeséget...
Csak lazán.
Majd minden oké lesz.
Majd az idő megoldja.
Majd mi megoldjuk.
A mostani "ilyenem" az, hogy nincs jó döntés.
Talán nem vettem volna olyan komolyan ezt az egész butaságot, ha tudatosítom magamban, hogy ez nem a világ vége. Vagy nem is tudom. Annyira úrrá lett rajtam a pánik és a kétségbeesés, nem biztos, hogy egyáltalán képes lettem volna összeszedni magam. Minden esetre, az életemmel is az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok veszíteni. Nem tudok rosszul dönteni, képtelen vagyok hibázni. Ha valamiben nem nyerhetek, akkor szándékosan úgy csinálok, mintha nekem nem is lenne szükségem arra, hogy abban a bizonyos dologban jó legyek, sőt, csak még jobban rontok a dolgaimon, hogy még csak fel se merüljön az ellenkezőjének a lehetősége. Pedig mindig van valami, amiben meg kellene mutatnom, hogy jó vagyok. Nem érzem magamat szépnek ebben a testben, de úgy csinálok, mintha ennek nem is lenne köze ahhoz, ahogy élem az életem. Pedig de. Alig járok be a suliba, nem csinálok semmit, azt sem tudom, mit merre, de ez is csak azért van, mert rettegek attól, hogy ha próbálkoznék sem lennék elég jó. Tudom, hogy nem vagyok buta, sosem igyekeztem, mégis itt vagyok, de visszatart az, hogy ha igyekszem, az nem lesz elég. Várok arra, hogy elkezdődjön az életem, hogy rájöjjek, mit akarok, pedig magamnak kellene kitaposnom a saját utamat, nem jön semmi sem magától.
Meg akarom nyerni az életet, mintha ez egy verseny lenne. Minden áron tökéletes életet akarok. Nem pénzben, nem vagyonban, nem külsőre. Csak belsőre, de azt nagyon akarom és igyekszem abból kihozni mindezt, amim van.
Pedig ezt nem lehet jól csinálni. Nincs arra elég idő, hogy az egész életedet jól éld. Nincs olyan, hogy hibátlan élet. Annyira szubjektív minden... Csak le kellene szoknom erről a már néha beteges vágyakozásról és csak egyszerűen élni az életem. Megbirkózni azzal, ami jön és elfogadni azt, hogy én is csak ember vagyok, aki néha nem tudja, mit tegyen és lehet, hogy óriási baklövést követ el. Azzal, amit művelek csinálom a legnagyobb hülyeséget...
Csak lazán.
Majd minden oké lesz.
Majd az idő megoldja.
Majd mi megoldjuk.
2013. november 1., péntek
Újabb ismerős szint
VÁLTOZÁST!
Ma végre elért az érzés. Változni akarok, változtatni, mert most, abban, amiben vagyok, megfulladok.
Magamon akarok változtatni, a külsőmön, a belsőmön, a személyiségemen, a környezetemen.
Mostanában ismét aktívan gyűlöltem magam, mégsem tettem semmit. Büntetem magam, amiért kövér vagyok azzal, hogy kövér maradok. Le akarok fogyni. Az akarok lenni, aki lenni szeretnék, olyan akarok lenni, aki szereti önmagát. Mert aki nem szereti őszintén önmagát, mást sem fog tudni őszintén szeretni. Nem akarok félni a változástól, attól, hogy minden megváltozhat, ha egy kicsit én is átalakulok.
Nem tudom, mi lesz ebből, de tetszik ez az újfajta érzés. Értelmet nyert ez az egész.
Azt sem tudom, mit fogok a hátam mögött hagyni. Nem tudom, Őt a hátam mögött fogom-e hagyni, de vele együtt akarok megváltozni, elégedettebb lenni az életemmel. Ehhez neki is kell változnia, alakulnia, de jó úton halad és igaz, most nagyon nehéz neki, nagyon sok mindent kell végigcsinálnia a közeljövőben, de bízom benne, bízom abban, hogy megoldjuk.
Igazából most csak magammal akarok foglalkozni. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, meglennék Nélküle, de nem akarok meglenni Nélküle. Ragaszkodom hozzá, de végre el tudom engedni ezt a vele vagy nélküle kérdést: mert lesz ahogy lesz. Hosszú idő óta először érzem azt, hogy el tudom engedni a görcseimet és magammal, a saját elégedetlenségemmel tudok foglalkozni és nem a párkapcsolatommal.
Nem akarom Tőle függővé tenni azt, hogy mit gondolok magamról és hogy érzem magam a világban. Ő nekem egy plusz, de nem feltétlen szükséges, hogy jelen élethelyzetben meghatározzon a párkapcsolatom. Szükségem van egy kis helyre és időre úgy, hogy ő támogat. Nem tudom, érthető-e az, amire gondolok. Kicsit zavaros még, de elkezdődött: tényleg jobban leszek hamarosan.
Csak így tovább, nem adom fel...!
Ma végre elért az érzés. Változni akarok, változtatni, mert most, abban, amiben vagyok, megfulladok.
Magamon akarok változtatni, a külsőmön, a belsőmön, a személyiségemen, a környezetemen.
Mostanában ismét aktívan gyűlöltem magam, mégsem tettem semmit. Büntetem magam, amiért kövér vagyok azzal, hogy kövér maradok. Le akarok fogyni. Az akarok lenni, aki lenni szeretnék, olyan akarok lenni, aki szereti önmagát. Mert aki nem szereti őszintén önmagát, mást sem fog tudni őszintén szeretni. Nem akarok félni a változástól, attól, hogy minden megváltozhat, ha egy kicsit én is átalakulok.
Nem tudom, mi lesz ebből, de tetszik ez az újfajta érzés. Értelmet nyert ez az egész.
Azt sem tudom, mit fogok a hátam mögött hagyni. Nem tudom, Őt a hátam mögött fogom-e hagyni, de vele együtt akarok megváltozni, elégedettebb lenni az életemmel. Ehhez neki is kell változnia, alakulnia, de jó úton halad és igaz, most nagyon nehéz neki, nagyon sok mindent kell végigcsinálnia a közeljövőben, de bízom benne, bízom abban, hogy megoldjuk.
Igazából most csak magammal akarok foglalkozni. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, meglennék Nélküle, de nem akarok meglenni Nélküle. Ragaszkodom hozzá, de végre el tudom engedni ezt a vele vagy nélküle kérdést: mert lesz ahogy lesz. Hosszú idő óta először érzem azt, hogy el tudom engedni a görcseimet és magammal, a saját elégedetlenségemmel tudok foglalkozni és nem a párkapcsolatommal.
Nem akarom Tőle függővé tenni azt, hogy mit gondolok magamról és hogy érzem magam a világban. Ő nekem egy plusz, de nem feltétlen szükséges, hogy jelen élethelyzetben meghatározzon a párkapcsolatom. Szükségem van egy kis helyre és időre úgy, hogy ő támogat. Nem tudom, érthető-e az, amire gondolok. Kicsit zavaros még, de elkezdődött: tényleg jobban leszek hamarosan.
Csak így tovább, nem adom fel...!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)